Történet

2708 - Az Univerzum békéjét egy titokzatos gyilkosságsorozat kavarja fel, mely az egész Külűrre kiterjed. A katasztrófa-elhárításáról híres Tellusnak a feladata megfékezni a gyilkost - vagy gyilkosokat -, még mielőtt a bolygórendszerek egymás torkának ugranának. Eközben egy renegát hívő, szövetkezve egy kalózbandával, megalapítja a Káosz Harangjai nevű csoportot, mellyel a világuralomra törnek. Az igazi fenyegetés azonban a múltból jön, egy mindeddig megbúvó társaság tagjának a személyében, aki mit sem sejt arról, milyen erős lap egy Univerzum méretű kártyapartiban.

29.fejezet: A leszámolás éjszakája

2012.06.14. 15:17 :: TheMedium

Derion felébredt. Fogalma sem volt, mennyit aludt, de annyiban biztos volt, hogy sokat. A tegnapi nap fárasztó volt számára, a verseny pedig aránylag jól sikerült. Az aránylag kifejezés alatt azt kell érteni, hogy az első helyről kilökték a pályáról, bele a egy halom trágyába. Legalább puhára esett...

A kikecmergés gyorsan ment, és sikerült visszahoznia a harmadik helyre. Ezt a robogójának köszönhette, ami fejlettségben jóval a többieké előtt járt. A verseny végén kijelentették, hogy még egy ilyen szép teljesítmény és felkerül a haladókhoz.

Ami pedig egyrészt örömmel töltötte el. De bánattal is. Méghozzá azért, mert lehet, azt már nem éri meg. Megint a nevére gondolt, és hogy az számára mennyire fájdalmas. Nem tudta, mit tegyen. A lélekfestő mesterei ilyenkor megmondták volna, mit tegyen – ez ügyben bármikor számíthatott rájuk. Meg a festményeikre is.

Talán visszamehetne a bázisukra...

Ezt az ötletet már régen elvetette. Nem, nem tudott velük találkozni, pont új élete hajnalán nem. Derion már régen új célt tűzött ki maga elé, és most végre elindulhat az úton. Nem tér hozzájuk vissza.

Ráadásul, már lehet Walton is tervez valamit. Néhány hét alatt csak szervezgethetett. Vagy lehet, őrá várt? Vagy még mindig vár? Derion nem tudta. Nem is tudhatta. Ha meglátja Waltont szervezgetni, és veszélyezteti a lebukását, tudta, mit kell tennie – bár az sem volt valami bizalomgerjesztő megoldás. Fájt volna neki megtenni, de muszáj volt. Egyszer mindig eljön a leszámolás ideje, és Derion lelke mélyén sejtette, hogy ezen az éjszakán eljön, aminek jönnie kell.

Sajnos neki is eljön. Lehet, ma már haragosok lesznek Sue-val amiatt, hogy elmondja, ő egy lélekfestő. De az is csak egy hazugság lenne, hiszen nem vallotta már magát annak. Viszont hivatalosan is, de az volt.

De egy másik út is létezik: hogy minden szép lesz. De ennek kicsi az esélye.

Egy éjszaka alatt minden megjavulhat. De minden tönkre is mehet.

Tulajdonképpen örült is, hogy egyedül ébredt. A nap csak nagyon gyér fényt adott aa sötétítőn keresztül, de ennyi elég is volt. Derion hülyén érezte magát. Két dolog miatt.

Első a neve. Szégyellte. Pedig, ha nem történnének a világban ilyen szörnyű események, büszke lehetne rá.

Második, önmaga. Sue mindent elmondott neki, hogy Spike a bátyja, és hogy tulajdonképpen milyen nyomorúságból származik... És szégyellte is mindezt. De nem őelőtte. És Derion sem nézte le emiatt. Sőt ha meggondoljuk Sue okosabb, mint Derion. Ha olvasottságban, harcban nem is, egy embernek, kinek az élet a tanítómestere, jártasabb azokban a dolgokban – pont azokban -, amire Derionnak szüksége volt. És ezért gyanakodhatott joggal Sue, hogy ő nem a Torolról jött.

Derion élvezte, ahogy a beszűrődő vékony fénypászmák melegítik testét, és azon vette észre magát, hogy felébred. Mikor kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, egyik kezével csipás szemét vakarva, másikkal a szoba hordozható távirányítója után nyúlt. A távkapccsal akármik be- és kikapcsolhatott, így az ágyban fekve. Akár a tűzjelzőt is. Derion pislogva kikereste a sötétítő gombját, és mikor megnyomta, a szobában fokozatosan világosabb lett.

A fiatal férfi úgy gondolkozott, Sue elment boltba, vagy a Küklopsz kocsmába. Ez volt számukra az idill, és mivel Derion tudta, hogy Walton ott van a kocsmában, gond nem érheti a lányt. Mert Walton hiába nem tudott a kapcsolatukról, bárkit megvédene, kiváltképp a gyengéket. Valljuk be, Sue gyenge volt.

Derion elindult felöltözni, majd elmerült gondolataiban.

 

Esteledett.

Tellus bolygón ez sosem baljóslatú, de Tellus bolygó legalján – ott hátborzongató.

A sötét még nem lenne önmagában gond. A süvítő szél, ami magával hozza a robogók elhaló sivítását,  mint egy távoli, éhes szörny ordítása.

Lehetsz félénk, lehetsz bátor, Tellus legalján ígyis-úgyis megijedsz!

Waltont szerencsére keményebb fából faragták. Közeledett a robogósok útvonalához. Olyan egy kilométert kellett mindössze megtennie. Az ordítások és elszórt süvítések már messze orkánná alakultak. Walton tudta, célba ér.

A kronométere szerint még csak fél hét. Az akciót éjszakára tervezte be, jóval tíz után. Ekkor már megkezdődik a nagy ivászat, mindenki a Küklopszba igyekszik. Walton már kitapasztalta a csúcsidőt.

Egy kivételével mindenki meg is érkezik majd oda. Jeremy Cross nem ér el odáig.

Walton tudta, hogy ilyenkor ott figyeli a versenyzőket az első sorból. De aztán elsőként ér a kocsmába, hogy fogadja őket. Mindezt egy pillanat alatt...

- A francba... – suttogta mérgesen. A parittyaövről megfeledkezett. A gettómilliomos akármikor elszökhet előle, ki tudja, hová? De Walton nem adta fel. Újabb alternatívákon törte a fejét.

Miközben a kronométer negyed nyolcat mutatott, a lélekfestő izgalma egyre csak növekedett. Vele együtt a szeme előtt kirajzolódó lélekfestő bázis sziluettje is erősödött, ami növelte elszántságát.

 

Sue Wellington hazatért. Rátalált egy víg Derionra, de tisztában volt vele, hogy ez csak álca. Derion nincs jól. Valami felzaklatta. A Küklopsz-béli pultos valamit bemesélhetett neki. És Derion még nem mondta el neki, mi az a dolog...

Sue tudta, ezúttal ő nem fog titkolózni. Ha eddig titkolózott volna, azért, ha nem, akkor meg azért. Sue Wellington nem sejtett semmit, tehát csakis az utóbbi lehetőség jutott eszébe.

A kronométere szerint délelőtt kilenc lehetett, de a nap még így sem sütött be rendesen az ablakon. Még így se, hogy a sötétítő fel volt húzva. Derion az ágyon ült, és fancsali képet vágott.

- Csak hogy megjöttél - sóhajtott.

- Miért, mi a baj? - de Sue tudta.

- Elég sok minden - vallotta be Derion.

Derionnak fogalma sem volt, hol kezdje. El kellett mondania mindent. Félt is tőle, de nem is, hiszen így már semmi bevallani valója nem lesz többé. El fog indulni azon az új úton.

Sue Wellington tudta, hogy el kell indulniuk az új úton, elhagyva a régit. Felkészült rá, legalábbis úgy hitte, Derion ehhez kapcsolódóan akar valamit bevallani.

- Nos, halljuk - mondta Sue, és lassan leült Derion mellé az ágyra.

- Az a helyzet, hogy... - kezdte a fiatal férfi, de valahogy nem jöttek szavak a nyelvére. Ezzel mindenki szembesül egyszer: lámpaláz. Derion életében először érezte ezt a kellemetlen, bizsergető érzést. - Az a helyzet, hogy én nem a Torolról jöttem.

Sue nem lepődött meg annyira, mint ahogy meg kellett volna. Azért a döbbenet kiült az arcára - de inkább azért, mert rádöbbent, Derion mindvégig hazudott. És mert kíváncsi volt, honnan is jött a fiú.

- He? De ho... - dadogta, kissé megjátszva, de észrevehetetlenül. - Honnan... jöttél?

- Nem tudom, hallottál már a templomról, ami ott áll közel Tellus gettójához. Na onnan jöttem én.

- Igen, hallottam róla néhány sztorit. Állítólag érdekes emberek élnek ott, akik valami titkot őriznek.

- Titkot? - nevetett fel keserűen Derion. - Nincs ott semmi titok. Ott csak promitív emberek élnek, akikhez csecsemőkoromban kerültem.

- Primitívek? - Sue rádöbbent, hogy igen, azok, mert Derion is olyan volt, primitív. Így egy csapásra világos lett ez az egész. - Akkor te is primitív vagy? Annak gondolod magad? Mert az vagy, akinek tartod magad, ezt tudod jól!

- Tudom - csattant fel Derion. - De nem fokozom le magamat. Nem, mert már nem vagyok olyan. Te rádöbbentettél.

- Te is rádöbbentettél valamire - mondta Sue, és felállt. Akaratlanul is járkálni kezdett, és közben magyarázott. - Arra, hogy hazudtál. És ez fáj nekem, nem az, hogy honnan jöttél. Hazudtál, érted? Pedig én elmondtam, hogy Spike...

- Igen, tudom, hogy elmondtad, de féltem, hogy nem fogadsz be, mert nem volt hová mennem ezen a helyen! - vágott vissza Derion. - Viszont elfogadtam, hogy Spike a báyád.

- Igen, ezért hálás vagyok - bólintott Sue. - De akkor sem kellett volna hazudnod. Van még valami, amit eltitkoltál? Esetleg, hogy szeretsz, az is hazugság?

A kérdés meglepte Deriont, aki először csak habogni tudott. Aztán összeszedte magát, és kibökte.

- Azt nem hazudtam. Szeretlek.

- Nem volt túl meggyőző - legyintett Sue. Derion próbált odalépni hozzá, megölelni, de Wellington ellépett előle.

- Nem mondom azt, hogy eljátszottad a bizalmam, de ez most váratlanul ért - mondta. - Azért sejtettem, hogy valami nincs rendjén, de ezt azért előtted nem említettem...

- Akkor talán te is hazudtál? - vetette fel kíméletlenül Derion.

- Csupán nem vallottam be - kacsintott Sue. - A kettő nem ugyanaz. Egyébként pont most akartalak elindítani az úton, hogy te is taposd a tudományok ösvényét.

- A láncok lehulltak. - Jelentette ki metaforikusan Derion. - Indulhatunk.

Sue Wellington nem hitt a fülének. Örült a kifejezésnek. Valóban lehullt Derion lánca. Többé már nem a lélekfestők templomából jött senki volt, hanem sikeres robogós. És ennél már nem kellett több. A múltat lezárta, viszont a bizalom is csökkent.

- Hm, ezt jól megmondtad - ujjongott Sue. - Tehát a múltnak ennyi... Tudod, én csak azért nem szeretem Spike-ot és a többieket, mert nem hagyják kibontakozni a kezdőket.

- Pedig így kezdhette ő is - vélekedett Derion, és örült, hogy máris nekikezdtek a gondolkodásnak.

- Mindenki így kezdi - értett egyet a lány. - De ez nem jogosítja fel a csalásra. Mert ő sal, ez egyértelmű. Téged is gond nélkül leitatott.

- Ne is emlékeztess rá...

- Az elnyomás természetesen mindenhol jellemző. Sajnos. Az emberek már elfeledkeztek a másikról. A barátok most már haverok lettek. A kettő pedig nem ugyanaz. Viszont mindig kell a változtatás, de ez így nem jó.

Sue Wellington valószínűleg tapasztalatból beszélhetett. Hiszen őt is elnyomták. Ő sem a “menő” rétegbe tartozott. A legkönnyebb akkor megállapítani a tényt, ha az ember megéli azt, és tudja milyen. A lány tudta.

- Minden a fejben dől el - vélte Derion. - Ha sikerül is az eminenseket rávenni, hogy figyeljenek másra, lehet, belülről még mindig utálni fogják őket. Nem láthatunk mások fejébe, és ez rossz...

- De jó is.

- Igen, de jó is - bólintott Derion. - Ösztönözni kéne rá őket valahogy, mert csak úgy nem állna kötélnek senki.  

- Sokan mondják, hogy az ember magának tanul, és nem a jutalomnak - vetette ellene Sue. - Úgyhogy ez is rossz ötlet.

Egy ideig hallgattak. Derion magába szívta az imént megvitatottakat, és végül is abbahagyták az egészet. Derion örült, hogy Sue elfelejtette - vagy legalábbis így mutatta - a hazugságát. A nagy hévnek nem tudott ellenállni és megkérdezte:

- Haragszol még rám?

- Haragszom rád, Derion - fordult felé indulatosan Sue. - Attól, hogy nem mondom, még így van. Neked meg nem kellene erőltetned ezt a kérdezős dolgot!

Derion elfordult a lánytól. Szemét a végtelen metropoliszra szegezte. De nem gyönyörködött a szépségében. A betondzsungelt sosem szerette, hiába a lebegő folyosók és kusza labirintusaik.

- Megyek, robogózok egy picit... - mondta kissé lemondóan, mikor megunta a nézegetést. Elindult kifelé a szobából, amikor hirtelen különös zajra lett figyelmes. Dörömbölésre.

A zaj felerősödött, és Derion kétségbeesetten pillantgatott a lányra, de az is tanácstalannak tűnt.

Hamarosan meg is jött a hang,. Egy ismerős hang. De nem kellemes hang.

- Engedj be, te ribanc! - ordította kívülről a nemkívánatos személy. Derion ereiben meghűlt a vér.

- Ez Spike - suttogta Sue. Körbe-körbe tekintett, valami után kutatott. - Nem szabad meglátnia.

Derion feszülten bólintott, és még szerencse, hogy a dörömbölés elnyomta az egyébként hangos lépteinek csattanását. Kétségbeesetten beugrott a ruhásszekrénybe, és Sue kulcsra zárta az ajtaját.

 

- Jövök már – hallotta fojtottan a lány hangját Derion a szekrényből. A hirtelen látogatástól a fiatal férfi rettegett, de csak azért, mert félt Spike-tól. Eredetileg nem lenne ijedős, csupán a személy, aki érkezett, az ijesztette meg.

- Na végre – robbant be Spike a szobába, és Derion rövid sikoltást hallott: a férfi meglökte Sue-t, aki méterekkel hátrébb bucskázott. – Ribanc.

- Mi a baj? – kérdezte meglepetten Sue, mert azért ő sem számított nem annyira szeretett bátyjára.

- Jól tudod te azt – mondta idegesen Spike.

Ajjaj gondolta Derion. Észrevette, hogy csorog róla a verejték, és az egyik csepp éppen gerincén fut végig. Kellemetlen érzés volt, de annál semmi sem volt kellemetlenebb, hogy lebuktak. Pedig nem lett volna szabad. A két legjobb robogós egyike a másiknak a húgával kavar – ez nem volt egészséges.

Eljött értem kesergett Derion letörten. Óvatosan letörölte magáról a sós izzadtságot, és beletörölte az egyik prémesebb ruhadarabba.

- Nem tudom, miről beszélsz – mondta igencsak meggyőzően Sue. Jól játszotta a tudatlant, nem vitás.

- És a pasid hol van? – ordibált Spike.

- Semmi közöd hozzá, kivel barátkozom – vágott vissza Sue. Másodpercekkel később csattanás hallatszott, és Spike meglepett hördülése.

Derion elmosolyodott. Pofon volt az, csattanó tockos. Spike megérdemelte.

- Az a balfasz az én legnagyobb ellenfelem – ragadta meg Spiek a húga kezét. – És veled kavarja a szart. Tudod, mennyire fáj ez nekem?

- Neked nincsenek érzéseid – szabadult ki a szorításból a lány. – Te csak egy lélektelen szörnyeteg vagy, Cross csicskása!

- Ez nem igaz, te lotyó – lendült Spike keze, de az, hogy valaha becsapódott-e, sosem derült ki. Derion kirúgta az ajtót, a zár több kis darabra hullott, a kulcs csattogva ért földet. Derion mint a villám robbant ki a szekrényből, és a fotelnál álló, vállát ütésre beforgatott testtel álló Spike felé lendült. Eleresztett egy alacsony rúgást térdre. Spike felüvöltött, mikor Derion lába becsapódott. A fiatal férfi eltalálta, de visszahúzta az utolsó pillanatban a térdéről, így nem törte szilánkokra a térdkalácsát. A rúgás még így is fájt, így a robogós megbicsaklott, és bekapott egy torokra mért, a tenyér élével végrehajtott sújtásba.

- Nem bántod, te rohadék! – bukott ki Derionból. Spike elterült, és a fiatal férfi rögtön rá is ugrott, kezét a torkára tapasztva.

- A kis udvarló… - Spike-nak még mindig maradt ereje gúnyolódni. – Jobb, mint… gondoltam. Ezeket szerint… olyan jó vagy bunyóban… mint robogózásban.

- Ne beszélj, Spike. Szükséged lesz még levegőre.

- Derion, ne tedd! – lépett közbe váratlanul Sue. – Ne süllyedj az ő szintjére!

Spike csak tátogott. Derion ott ült a hasán, fojtogatta, fölöttük Sue Wellington igyekezett megakadályozni a túlzott erőszakot. Egy ideig csak Spike lihegése hallatszott, majd Derion folytatta:

- Én nem fogok a szintedre süllyedni, Spike. Annál már nincs alább. Csalás, mocsok, tisztességtelenség. Ezek a te módszereid. De most én diktálom a szabályokat. Döntsünk így, ki a jobb.

- Ne röhögtess, kölyök – hörögte vígan a robogós. – Te és én… külön dolog. Ugyanakkor a tied szarabb dolog.

- Szarabb? – sikoltott fel Sue. – És ezt meg miből gondolod? Miért lenne szarabb?

- A mai világban, a mai Tellusban… már nem ér semmit a munkaszerető, becsületes polgár – filozofált Spike mosolyogva. Derion szorítása enyhült a torkán. – Ti pedig az elnyomottak közé tartoztok…

- Ez igaz – helyeselt Sue. – Pont erről beszélgettünk, míg nem jöttél te.

- Szarok rá, miről pofáztatok – vágott közbe Spike. – A mai világban az olyan elnyomottak véleményét, amienek ti vagytok, nem érdekel senkit. – a szorítás most erősödött, és Spike is izzadni kezdett. Azonban arcán sem a megbánás, sem a fájdalom nem mutatkozott. – És sajnos már nem lehettek nagyhalak. Mostanában már nem tud senki kibontakozni, aki még nem tette meg.

- Akkor én miért vagyok olyan jó? – csattant fel Derion. Keze megcsúszott egy izzadtságfolton. Ahogy fogást váltott, keze nyomán vöröslő nyomok maradtak Spike torkán.

- Vannak, akik kivételek. Akik jók, de nem jön össze nekik, hogy sokat érjenek el a tudással.

- Azt hiszem, elbuktál – mondta derűsen Sue. Mint egy végítélet, úgy kezdett a mondandójába. – Mint robogós, és mint ember. Ez az életfilozófia ugyan bevált számodra, de most tanúi lehetünk, ahogy a „kishalak” bekebelezik a „nagyhalat”. Tehát pont fordítva történik minden, ahogy te mondod. Ez roppant mulatságos, és tudod miért?

- Miért, te szajha? – kérdezte fuldokolva Spike.

- Mert szar vagy, Ireland – mosolygott rá Sue. Spike ficánkolni kezdett, amint meghallotta rég nem használt nevét. De nem szólt, csak küzdött a vasmarkokkal. – Szar vagy, mert nem vagy senki sem. Szar vagy, mert csalással mi is nyerhetnénk. Szar vagy, mert nem érdekel mások véleménye. Derion, elengedheted.

Derion engedelmeskedett, de még nekivágta a falnak. Spike arcán látszott a rezignáltság, a fáradtság és a fájdalom keveréke.

- Még te mondtad, hogy senki sem szarabb a másiknál – ellenkezett fáradtan Spike. – Hogy-hogy ennyire kinyílt a csipád?

- Te nyitottad fel a szemem. Tudtam, hogy egyik ember sem egyforma, de így rájöttem, hogy mégis vannak kísértetiesen hasonlóak. Így például te meg Cross, és én meg Derion. Két külön emberféle. Ti inkább a könnyebbik utat követitek, mi meg a nehezebbet. Hogy melyik – khm, hogy is fogalmaztál? – szarabb, azt döntse el mindenki maga. Viszont az egyik ezért „szar”, a másik meg azért, így hát az következik, hogy mégiscsak minden ember egyforma.

- Ebben nincs logika – vetette ellene Derion. – De sebaj…

Derion elhallgatott. Hirtelen meglátott egy kék pontot. Aztán újra. És hallott egy csippanást.

Majd még egyet.

Spike szája mosolyra görbült, kilátszott fogsorának koszos félholdja, és úgy röhögött, mint amikor két vasdarabot súrolnának egymáshoz.

- Rohadék – suttogta Derion. – Nyomkövetőd van.

- Viszonylag könnyen rájöttél – mondta Spike.

Az ajtó újra kinyílt mögöttük, és a szobában megjelent egy árnyék. Derion nem nézett oda. Kifelé bámult. A fénypászmák már nem világítottak be. Esteledett. Nem is, lassacskán éjszaka volt, és az ajtón túlról verőfény érkezett, három árnyékkal. 

- Ezért nem nyerhettek sosem ti – vigyorgott Spike. – Mert mi összejátszunk.

Derion odanézett. Előtte ott állt Jeremy Cross, mögötte George Allen, és egy másik társa. Ami nagy baj, volt, hogy mindannyian fegyvert viseltek.

- Hívattál, Spike? – tudakolta Cross.

- Igen – bólintott a kérdezett személy. – Nos, rendesen eljátszadoztak velem…De mosgt megfizetnek!

- Ti Égi Lovagok csak úgy szereztek dicsőséget, hogy versenyben legyőzitek egymást. Mi ez a nagy fordulat? – próbálta menteni a bőrüket Sue, de nem sikerült neki. A robogósok felemelték a fegyvereiket, és rálőttek Derionra.

- Ne! – sikította Sue, de az egyikük elkapta a kerját, kigáncsolta, és egy apró tárgyat szorított a kezével. A tárgy apró villámot bocsátott ki. Sue megdermedt. A sokkoló teljesen megbénította.

Derion bekapott egy kábító lövedéket. Elterült a földön. Azonban nem ez fájt neki. A leszámolás. Az, hogy földbe döngölték őket. Spike jól csinálta, számított rá, hogy itt beszorítják. A legrosszabbra kellett felkészülni, hogy túlélje a találkozót.

- Rossz bőrben vagy – jegyezte meg Cross. – Én mondtam, hogy vigyázz.

- Semmiség – tápászkodott fel Spike. Odalépett Derionhoz, bele is rúgott egyet, majd folytatta, neki címezve: - A csajod mondta, hogy a versenyekkel szerzünk hírnevet. Hát legyen, kihívlak egy párbajra a fekete pályán!

A robogósok idétlenül vihogtak, amint elképzelték a párbajt. Derion megbénult, szólni sem tudott. Ajkai nem formáltak csípős visszavágást.

Elbukott. De nem végleg.

Csak azt sajnálta, hogy Sue elvei csődöt mondtak. Spike javíthatatlan. Már rég azon az úton jár, amin nem kéne.

Ekkor több dolog történt egyszerre.

Derion szeme megszokta a fényt, és látta kibontakozni az ismeretlen férfi arcát. Az sisakot hordott, de éppen levette magáról.

Ez nem lehet igaz….

- Walton! – kiáltotta volna, de lebénult.

- Vége a játszmának, fiúk – mondta a lélekfestő.

Ekkor a többiek is megindultak. George Allen felemelte a tenyérpisztolyát, de Walton kirúgta a kezéből, és egy halántékra mért precíz ütéssel elkábította. Jeremy Cross is meglódult, kezei az övénél matattak. Walton észrevette, és arrafelé rúgott. Az apró paríttyahajtóműves öv nagyot csattant a falon. Jeremy Cross üvöltött kínjában, és a tárgy felé vetette magát, ami megmentheti, de közben Spike sem volt rest, sérülései ellenére. Rátaposott a szerkentyűre, és hasba ütötte Jeremy-t.

- Ezt a régi Égi Lovagok vezetőjének meggyilkolásáért kapod! – kiáltotta derűsen, majd ágyékon rúgta a ziháló férfit. Cross összerogyott, Spike felmarkolta a paríttyahajtóművet, és egy vakító villanással eltűnt.

- Vége a játszmának – mondta diadalittasan Walton. Zsákmányolt gépfegyverét a fetrengő gettómilliomosra szegezte, akinek a szeme szikrázott az éj sötétjében. – Már csak azt csodálom, hogy nem vetted észre, hogy leütöttem az egyik kísérődet.

- Az valóban szép volt – ismerte el Cross, és ennél többre nem volt ereje. Sem ideje. Walton kábító lövedékkel jutalmazta a tudatlanságát.

Walton nagyokat fújtatott örömében. Aztán homlokon csapta magát.

- El is felejtettem. Ne ijedj meg.

Azzal belelőtt Derionba, de a fiatal férfibe újra beleköltözött az erő.

- Még szerencse, hogy a kábítólövedékhez ébresztő golyót is gyártottak – mosolygott Walton. – Hallottam egyszer a Küklopszban, hogy erről beszélnek.

- Csodálatos – morogta Derion. Elsőként Sue-hoz lépett. – És vele mi lesz?

Walton a lányba is belelőtt, mire annak izmai megrándultak, és a lány is felébredt.

- Köszönöm – lihegte Derion hálásan. Egy ideig csak nézték egymást a mesterével, majd Sue törte meg a kellemes csöndet.

- Kicsit sötét van.

Derion odalépett a távirányítóhoz, és fényt varázsolt a szobába.

- Jól csináltad, mesterem – mosolygott Derion, és most már szívből örült. Már nem annak a szerencsétlen flótásnak látta Waltont, mint a kezdetekkor.

- Te ismered az urat? – kérdezte Sue. – Ő az, aki a nevedet írta a poháralátétekre.

- Az béna módszer volt – legyintett Walton. A gépfegyvert a vállán átvetve nyugtatta. – De bevált.

- Ő a mesterem, Walton – mutatott Waltonra Derion. – Walton, ő itt a barátom, Sue Wellington.

Sue elmosolyodott. Barátom. Ennél sokkal több volt ő.

- Annál sokkal több vagyok – mosolygott a lány. Közelebb húzódott Derionhoz a kanapén, és megölelték egymást, majd elcsattant egy csók is… Az eddigi legszenvedélyesebb.

Walton nézte a két párt. Igen, Derion már nem lélekfestő. Sosem volt az. Ez a küldetés kellett ahhoz, hogy végleg kiderüljön e tény. A küldetés sikerrel zárult, de több sikerrel is. Jeremy Crosst elkapták, Derion célba ért.

A leszámolás éjszakáján Tellus City legaljának egyik lakótelepének lakásában az emberek boldogok voltak.

És Walton is örült. Ő visszatérhet a lélekfestőkhöz, Derion robogós csillagja felmenőben volt, Spike lelepleződött, most, hogy nincs Jeremy Cross, már nem is lesz olyan menő…

Derion túlteljesítette régi önmagát. Walton pedig elégedetten gondolt rá, hogy ő volt ama híres Derionnak a mestere, aki kiemelkedett a lelki nyomorból.

Derion egy pozitív meglepetés volt, legalábbis Walton számára. A küldetésük kezdetekor még nem hitte volna, hogy idáig eljutnak, hogy jóban lesznek. Ez meglepte Waltont.

Az idősödő lélekfestő pedig a két szerelmes fölött tornyosulva átadta örömét a többieknek:

- Okozol még meglepetést nekem, Derion Henderrman!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://outspaceboc.blog.hu/api/trackback/id/tr404588238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása