A diplodokuszok kisétáltak a tengerpartig. Nem látszott rajtuk, hogy fáradnának, vagy hogy unnák az egészet. Csak lépkedtek, vasfegyelemmel beletörődve sorsukba. A hátukon a kunyhók sosem remegtek meg - bár ez függött attól is, hogy remekül ki voltak kötözve az állatok hátához.
Aztán, mikor beesteledett, és a diplodokuszok óvatosan lefeküdtek aludni, az illető, aki az őrtoronyban állt, intett a kezével:
- Hidakat le!
Abban a pillanatban levált a kunyhók egy része - pontosabban a házat fából készült, hosszúkás része, mely magába foglalta a tetőket is meg egy falat a négy közül. Ezek nagyon lassan vertikális pozícióba helyezkedtek a diplodokuszok között. Így úgy néztek ki, mint hidak, amik összekötik a kunyhókat.
Emily xchsychsianokkal közrefogva bámult a messzeségbe. Fények világították végig a partot, és még mögöttük is voltak házak. Némely híd hátulról, a diplodokuszok farkából kiindulva, mások a nyakukból elkezdődve kötötték össze a városrészeket. talán egy kilométeren át folytatódott a sor - nem volt ez más, mint egyetlen nagy, vándorló város.
A vezető pedig elhátrált az őrtoronyból, és elindult az egyik hídon. Emily körbenézett. A xchsychsianok nem figyeltek rá, el voltak foglalva ozmiumdárdáikkal, így a nő kihasználta a figyelmetlenségüket, és elindult a vezér xchsychsian után. A többi látszólag nem foglalkozott vele, ugyan utána néztek, de nem követték őt.
A vezérxchsychsian átment a diplodokusz farkán lévő hídon, majd átment egy másik hídon. Mindenhol lámpások és lampionok adtak meleg sárga fényt, néhol világító kitinű bogarakat zártak üvegburába.
A menet folytatódott, és Emily azon vette észre magát, hogy egy több szintes ház felé halad. Megszólítani még mindig nem merte a xchsychsiant, akit követett.
Az épület már jóval szebben nézett ki. Még így is elég absztrakt volt, de már kitűnt a többi közül. Három szintes volt, az utolsót pedig egy sátor alkotta, ami alá láthatólag lámpát tettek, hogy a piros szövet vörös fénnyel világítson a sötétben.
- Elnézést - szólította meg a vezérnek tűnő alakot Emily. A fickó egy pillanatra hátra fordult, de mintha megijedt volna, gyorsított a tempóján. Elindult a több szintes házat a másik diplodokusszal összekötő hídon.
- Nézzen ide! - mondta most már valamivel bátrabban Emily. Kicsit furcsa volt, hogy míg ide értek, egyikük sem szólt hozzájuk. Egy szót sem, és egész út alatt halkan beszélgettek egymással. - Nem akarok rosszat! - próbálkozott újra Emily.
Az idegen továbbra sem válaszolt. Már félúton jártak a hídon, a diplodokusz lengedező farka függőhíddá változtatta a hidat.
- Kérem, válaszoljon! - könyörgött Emily, de láthatólag semmi hatást nem gyakorolt a xchsychsianra.
És akkor Emily fejébe adrenalin tolult, ahogy bemérgesedett. Igen, mérges volt; a függőhíd, a gyors séta, a többszöri megszólítás és az, hogy rájuk lőttek, ez húzta ki nála a gyufát.
- Legyen már férfi! - sikoltotta Emily. A város hangjai szépen elcsendesedtek ennek hatására. - Válaszoljon már egy ártatlan nőnek!
Ártatlan nő? Miket beszélek... viszont Emily tudta, másképpen nem fogja elérni céljával, csak agresszióval.
A xchsychsian végre valahára visszafordult. Szögletes fejéről és lekerekített álláról csak úgy sugárzott az ijedtség. Rövid szájával szavakat formált:
- Nyugodjon meg, hölgyem - hangja maga volt a megtestesült suttogás, a fenyegetés. - Mindazonáltal megtisztelne, ha velem tartana - azzal a világító piros sátorra mutatott tömzsi ujjaival.
- De miért nem tudta ezt akkor közölni, amikor ide jöttünk? - csattant fel Emily, és közeledett a xchsychsianhoz.
- Mindennek van oka - csitította őt a férfi. Aztán olyat tett, amire Emily a legkevésbé számított: kezet nyújtott. - Dave Deschannel vagyok.
Emily döbbenten nézte a felé nyúlú tömzsi kézfejet. Először a testrészre nézett, aztán a férfi szögletes arcára, majd megint a kézfejére. Láthatóan zavarban volt.
- Emily Proctar - viszonozta a kézfogást, de még így sem látszott túlságosan nyugodtnak.
- Remek - mondta színtelen hangon Dave. - Most pedig gyerünk, ott mindent meg fog tudni.
Emily mindent megadott volna azért, hogy tudja, mi rejtőzik abban a piros sátorban.
Dex zavartan mozgolódott a helyén. Mióta csak mentek, az egyetlen említésre méltó esemény Don Perry másik diplodokuszra való szállítása volt. A xchsychsianok nem szóltak hozzájuk. De nem is bántották őket - és ez azért nagy biztonságot jelenthetett, hiszen hiába hogy elfogták őket, legalább nem kell tartaniuk az erdő ragadozóitól.
Ő nem tette szóvá a némaságot, a manot Yiella viszont igen. Ugyanúgy hördült fel, mint anno a Salvison, mikor a kalózok hajója felszállt. Ott kezdődött közös pályafutásuk.
- Szóljanak már valamit! - kiáltott a manot nőstény. Az ozmiumdárdát szorongató xcgsychsianok nem szóltak, sőt jelét sem mutatták, hogy meghallották őt.
A diplodokuszok megálltak a tengerparton, besötétedett, lehúzták a hidakat, és Dex oldalra pillantva észrevette, hogy Emily nem volt a helyén.
- Hová ment a hölgy mellőlem? - tudakolta zavartan a százados, de az eredmény újfent hallgatás volt.
- Hahó! - ordította Yiella. - Az úr kérdezett valamit!
Nincs válasz.
- Megnémultak, vagy mi? - hördült fel újra Yiella, tappancsait a famennyezet nyomja. A fa megreccsent, és az egyik tartóelem kivált a helyéről. Fegyverként szolgált. A xchsychsianok megpördültek, és a dárdáikat a manotra és a többi csempészre szegezték. Yiella nem zavartatta magát, suhintott a szálkás deszkával.
- Elég - mondta fojtott hangon az egyik xchsychsian. - Vagy a barátaid meghalnak.
- Nem fognak - legyintett Yiella. - Csak mondjátok meg, merre ment a hölgy, onnan, az úr mellől!
- Hát nem látták? - sziszegte hitetlenül egy másik. - Ott, arra ment, a területi főnök után. - Itt egy távolban vöröslő kupola felé mutatott.
- Köszönjük – mondta fojtott hangon Dex, látszott, komolyan gondolja a köszönetet. Figyelmeztető pillantást lövellt ki Yiella felé is, aki nyomban elhallgatott. A xchsychsianok ehátráltak, és némán strázsáltak tovább.
- Gyerünk – sürgette őt a manot. – Utol kell érnünk!
- Ne, nyugi – próbálta őt csitítani Mortimer. – Inkább tudjuk meg, hol van Don Perry!
- A főnök! – csapott a homlokára idegesen Yiella. – Hol van?!
A xchsychsianok újfent nem válaszoltak, Yiella már megint emelte a husángot, amit a tetőről szaggatott le…
- Ne, kérlek – avatkozott közbe megint Dex. – Sétáljunk egyet, majd csak megtaláljuk.
A manot megállította a levegőben a deszkát és leengedte a kezét. Beleegyezően bólintott, az arcáról az sugárzott, hogy megbánta a suhogtatás. Meg hogy elfeledkezett Don Perryről.
- Akkor gyerünk! – kiáltotta Yiella végül.
- Nem sietünk sehová – morogta Dex, miközben igyekezett tartani a medveszerű lény erőltetett tempóját.
Emily követte Dave-et a sátor felé. A kunyhó, aminek tetején a kupola volt, ugyanolyan épületként tartották számon, mint bármelyiket, csupán több emelet magasra nyúlt. A diplodokusz, amin állt az alapja, még csak nem is remegett – igaz, a csigolyái igencsak vastagok és hegyesek voltak, továbbá feküdt is, így a nyomás nagyrészben a talajra hárult.
A ház belülről már más képet mutatott, mint az eddig megismertek. A huszonnyolc méteren több szoba is volt, és Emily-t egy többszintes ház lakására emlékeztette a látvány. Középen egy nappalin haladtak át, majd körös-körül szobák helyezkedtek el, a nappali közepén egy csigalépcső vezetett a következő emeletre. Az másolata volt az előzőnek.
Végül, utoljára eljutottak a titokzatos sátorig. Dave nem mondott semmit – úgy látszik, ez a távolságtartó viselkedés szokás a xchsychsianoknál, legalábbis az idegenekkel szemben.
Dave hátra fordult és vetett a nőre egy sokat mondó pillantást, amit nem lehetett félreérteni.
- Maradj csöndben! – ez szinte ordított szögletes ábrázatáról.
Emily bólintott, és elindultak felfelé, ahonnan vibráló piros fény szűrődött ki.
Ahogyan haladtak felfelé, Emily-t elfogta az új helyeken történő bizonytalanság, a magány és a félelem vegyített érzése. Különös volt, nem lehetett megmagyarázni, pontosan milyen is valójában. Mintha több fokot hűlt volna a levegő…
A tekintetek, amik ott bent pásztázták a bejáratot, most mind feléjük fordultak. Az egész pirosan derengő kupolát ozmiumdárdások állták körbe, teljes mellvértben és kevlárban. A helység végében pedig ott ült, egy magasba emelt kereveten egy összenőtt szemöldökű, keménykötésű fickó.
A terem széleit ugyanazok a különös lámpások világították meg, maradéktalanul mindegyikben világító páncélú bogarak csücsültek.
- Üdvözöllek, Dave! – kiáltott derűsen, mosolyogva a kereveten ülő személy. Arca mosolyra görbült. – Már vártalak, mi hír a városban?
- Elfogtunk pár embert – mondta Dave, mintha az előző férfi nem is vidáman köszönt volna. – Állítólag nem hódítók, de minden eszközük alapján azok.
- És a hölgy kicsoda? – hervadt le a mosoly a férfi arcáról, és merev pillantással fürkészte Emily-t. – Én még nem találkoztam vele, legalábbis nem emlékszem…
- Valóban nem – vágott a szavába helyeslőn Emily. Dave eközben elképedt ábrázattal leste őt. Mintha azt kérdezné: hogy mertél megszólalni? – Én azokkal jöttem, akiket ma elfogtak.
- És őn hódító? – nyomta föl magát a férfi, szemöldöke alól szemi szikrákat eregettek. – Mert akkor nem jár nagy tisztelet a maga fajtájának…
- Nem! – ordította Emily, csak hogy lecsendesítse a férfit. – Nem tudom, kik ezek a hódítók, én nem erről a bolygóról való vagyok.
- Nem?
- Attól még nem lett volna szabad megszólalnod! – csattant fel Deschannel. – Én is csak azért mutatkoztam be, mert rám erőltetted!
- Nyugodj meg, Dave, a hölgy esetében elhagyhatjuk a hallgatás törvényét – legyintett a férfi derűsen. Újabb mosolyt villantott Dave-re, aki még mindig nem látszott enyhülni. – Mi történt az emberiséggel? Találtak bolygókat? Béke uralkodik?
- Lassabban – vágott közbe újra Emily. – Nem olyan rózsás a helyzet. Két részre szakadt az Univerzum: Humán Domíniumra és Külűrre. A Külűrben teljesen átvették az irányítást a különféle cégek és bűnbandák.
- Hm – vont vállat a férfi. – Anno, még nemzetekkel ezelőtt, mikor az első Mars-kolónia megalakult, az én leszármazottaim jöttek ide. Látom, történt ott egy s más…
- Maga a leszármazottja ezeknek az embereknek?
- Itt mindenki az. Az első ide érkezők sok gyermeket nemzettek, és tetszés szerint családokat állítottak össze. Én a Suárez családból származom.
- Suárez. Furcsa név. – Ráncolta a homlokát Emily.
- Ne feledje, a Földről jöttek az összeállítók. Ott gyakori lehetett. Alex Suárez, az én nevem ez, és őnben kit tisztelhetek?
- Emily Proctar vagyok – rázott kezet Suárezzel Emily.
- Komolyan nem ismeri a vezetéknevemet? Akkor őn nem is a Földről jött? – ámuldozott Suárez.
- Salvisi vagyok.
Dave és Alex csak nézett. Nyilván nem tudhatták, mi az a Salvis, mert a Földön és a Marson kívül más bolygóról fogalmuk sem volt. Emily rögtön észbe is kapott, és elmagyarázta:
- A Salvis egy bolygó. Nem hallhattak róla, alig kétszáz éve fedezték fel. Sivatagos bolygó. Tulajdonképpen az Univerzum összes lakosa sem ismeri ezt a helyet.
- Akkor tehát fedeztek fel bolygókat – kiáltotta lelkesen, gyermeki örömmel Alex. – Mennyit?
- Több tízezret.
- Mi nem látunk egyet sem – vetette ellen Dave. – Ez a nő egy hódító, csak a baromságait meséli! A Föld létezik, és a Mars!
Dave-en látszott, nem akarja elhinni, amit hall. Már egyből szőtte az összeesküvés-elméletét. Agyára mehettek a hódítók, akárkik is voltak azok. Láthatóan Alex Suárezt is próbálta meggyőzni a saját igazáról, hogy csak a Xchsychs, a Föld és a Mars létezik az Univerzumban; bár ő biztosan nem volt tisztában azzal, hogy a Xchsychs egy fekete lyuk közepén kering.
Amikor elfogták őket, Dave úgy látszott, azt gondolja, még sem ők a hódítók. De csak látszott, ő még mindig úgy gondolta. Emily ilyenkor szeretett volna az emberek fejébe látni. Kiderülne, hogy nem is lenne olyan kellemes, mert némely embereknek eléggé sötétek a gondolatai.
- A világuk egy fekete lyuk közepén van, ezért nem látni a többi csillagot – magyarázta nyugodtan Emily, próbálva a nyugodt ember látszatát kelteni. Azonban igenis ideges volt erre a szögletes képű senkire. – Akik először idejöttek, egy fekete lyuk szippantotta be, és rátaláltak az akkor még kisbolygóra. A Xchsychs-re.
- A világunkra – sóhajtotta Alex. – És voltak az Univerzumban háborúk? Voltak viszályok, vagy minden rendben zajlott?
- Nem éppen – vakargatta a fejét Emily. Nem örült, hogy mesélnie kell a körülötte álló xchschsianoknak, mint gyerekeknek az esti mesét, de muszály volt mindent elmondani. Mert kérdezni akart, és úgy hitte, ha sokat ad, sokat is kap. – Volt néhány háború. Például a Vegai-Humán konfliktus. A Domínium alapítótagjai az Emberi Szövetség, a Manot Köztársaság, a Vegai Szövetség és a Tholtaxi Kaptár voltak, miután legyőzték a sheldeket, kiterjesztették érdekszférájukat. Mivel a Vegai Szövetség féltékeny lett az emberekre, kilépett a szövetségből és hidegháborús viszonyban állt egymással a két nagyhatalom. Mindketten felfegyverkeztek, és kölcsönösen legyengítették egymást. A Rigeli béke szakította meg ezt a háborút, pontosan ötvennyolc éve. Továbbá az Univerzumban élnek az embereken kívül más fajok is…
- Itt csak őslények élnek – helyeselt Alex. Láthatólag feldobta a téma, amiről beszélgettek. – Na, de folytassa, kérem! Érdekel, kikkel él együtt az emberiség.
- Teljesen megértem – biccentett Emily. – Na szóval, élnek a manotok, medve és macska keverékei. Kwizekek, nagy, barnabőrű lények, vr’ak… – itt Emily elfintorodott. – Békák. Egyszerű békák, és nem csak külsőleg. A Vyrlaxon tanyáznak, ami önmagában szép bolygó, de belülről romlott, mint egy elfonnyadt növény.
- Ennyire szörnyűek? – tudakolta érdeklődve Suárez.
- Álnok lények. Csak a pénz érdekli őket, azért mindent megtesznek.
- Mindent? – szólt közbe Dave. – Itt is voltak ám orgyilkosok!
- A vr’ak is imádják az orgyilkosokat. Na meg a seggnyalókat, akik lesik gazdáik minden kívánságát.
- És a skruddok? Azokat is említette, nem?
- Igen, kígyófejű lények. Bolondok, de harcosoknak kiválóak. Több háborút is kirobbantottak.
Emily folytatta az Univerzum történetének leírását. Az ozmiumpengét szorongató xchsychsianok megenyhültek, körülzsongták a volt rendőrnőt. Proctar beszélt a nagy vállalatokról, a vykronokról, a Külűrről. Végül pedig beszélt arról, ami miatt ide jöttek – a gyilkosságsorozatról, a kalózokról, a xchsychs méregről. Itt mindegyik xchsychsian feszültté vált. Hirtelen még Dave ráncai is kisimultak szögletes arcáról. Olyan volt, mintha kitisztulna az agya, és Emily mintha megkönnyebbültséget látott volna a szemében.
- Most, hogy mindent elmondtam, amire kíváncsiak voltak, most önök mondják el azt, amit tudni akarok: kik a hódítók, maga kicsoda – itt Dave-re mutatott – és hogy maga kicsoda – itt pedig Alex Suárezre. – Na és persze a méregről is.
Alex Suárez arca megkeményedett, mélyet sóhajtott, és nem ott kezdte mondandóját, ahol Emily várta:
- Minden a terraformálás műve. Az erdő egyre csökken. Otthonunk veszélyben van. Azért vándorlunk a diplodokuszok hátán, hogy megmenekljünk a természet pusztulásától. A diplodokuszokat speciális kezelésnek vetettük alá; korrózióálló acélrudakra cseréltük a csontjaikat, izmokat építettünk beléjük, így strapabíróbbak lettek. A neuronjaikat is kiirtottuk, így nem éreznek semmit. Azért gondoskodunk is róluk; egy hosszabb út után több hétig, talán hónapokig is egy tónál maradunk, hogy igyanak és legeljenek. Éljük a mindennapi életünket, ha elfogy nekik az élelem, tovább indulunk. Mi vadászó és gyűjtögető életmódot élünk.
- Maga valami vezér? – tudakolta váratlanul Emily. – Mert nagyon úgy néz ki. Itt ül a kupolájában, körbevéve testőrökkel.
- Én csak ennek a körzetnek a vezetője vagyok. A piros körzeté. Kék színű sátor is létezik, zöld és így tovább. Amolyan kiskirály – elfordult a nőtől és megkocogtatta az egyik testőre dárdáját. – Ozmium – kuncogta -, a világ legnehezebb anyaga. Mi már megszoktuk a súlyukat, és hogyha már bele kell vájni valakibe, azok már nem tudják kiszedni magukból olyan könnyen. Sem hódítót, sem más idegent nem bántottunk még. Mi nem – viszont a hódítókat rendszerint kirakjuk a legközelebbi ragadozó falkának. A hódítók tették ezt velünk, hát visszaadjuk nekik – a halál a bűnükért még kegyes jutalom is…
- Tudja, mi politikai menekültek vagyunk – bólintott komoran Dave. – Vagy hajléktalanok. A Xchsychs rezsimet a lakosság választja, és addig uralkodik, míg minden tagja meg nem hal. Emiatt alakultak ki a hatalmi harcok, és az orgyilkosság – az elégedetlenkedők minél hamarabb holtan akartak minket látni, mi meg ide menekültünk, ahová ők már nem mernek jönni…
Hirtelen berontott a terembe néhány sötét alak. Az ozmiumpengét szorongatók rögtön megmerevedtek, támadó állásba helyezkedtek, de Emily leintette őket.
- Barátok – mondta.
- Ugye nem bántották? – lihegte kissé féltékenyen Dex Mortimer százados.
- Nem, épp ellenkezőleg – mosolygott rájuk Suárez. – Elmesélt mindent, és mi is elmeséltünk mindent.
- Hol van Don Perry? – kérdezte Yiella.
- Az a szerencsétlen flótás? Az egyik kórházi szobában fekszik – mondta derűsen Dave. – Arra – mutatott kelet felé. Szinte az egész csapat elszaladt, csak Dex és Sárga Kobra maradt a sátorban.
- Elmondaná a méreg titkát? – sürgette Suárezt Emily. – Vagy tud olyan embert, aki hajlandó rá? Csak mert békével jöttünk, hogy megtudjuk, mint már meséltem, nagy gondban van az Univerzum emiatt.
- Hát persze – bólintott komoran Suárez. – Tudok egy embert.
