A felvétel elhalványult. Ben Kennedy kamerája kimúlt.
- A francba! – szitkozódott Scott. – Azonnal küldenünk kell oda egy csapatot!
- A főnök engedélye nélkül… - kezdte Troy Harper, de Dex megelőzte. A két férfi közé állt, és mint egy halálos ítéletet, úgy mondta:
- A főnök halott.
A teremben beálló néma csend várható volt. Aki csak hallotta az iménti kijelentést, becsődült a terembe, és csak lesett fájdalmában.
- Emlékeztek arra a kimenő rendőrcsapatra? – kérdezte Dex. Valamennyien bólogattak. – Egy gázoláshoz vittek engem. Ott beazonosítottuk a főnök holttestét.
- Lecsukták már azt a vadbarmot? – kérdezte Scott.
- A gyilkos Vince és a mérge – magyarázta Dex. – Mindannyian meg vagyunk fertőzve. Minden apró mozdulatunkat csak megfontoltan kell tennünk!
- Egy csapat azonnal induljon a Kirrenre! – rendelkezett Scott Elliott, bár nem ő volt a rangidős.
- Én is veletek megyek – mondta Dex. – Számítsunk rá, hogy a kalózoknak addigra hűlt helyük lesz.
- Nem késlekedhetünk – sürgette őt Scott, és elindultak a hangárok felé.
Ben Kennedy furcsán ébredt a kirreni szellempalotában. Ami meglepte, az a csönd, bár az mégsem volt olyan váratlan, hiszen gondolhatta, hogy a kalózok ezután az öldöklés után eltűnnek a fenébe.
A másik az a rendetlenség. Az asztal még mindig ugyanott hevert, felborítva. Sőt ott feküdt mellette Phil Maynard vérbefagyott hullája.
Bennek egyből felfordult a gyomra és közel állt hozzá, hogy elhányja magát. Végül nem tette, fellökte magát és átmászott az asztalon.
Minden kalóz holtteste ott feküdt.
Túlságosan siettek, állapította meg Ben. Megszokásból ellenőrizte felszerelését: a kis kamera porrá zúzódott. Ben nem sejtette, miképpen lett porrá a kis szerkezet, de legalább életben maradt, viszonylag sértetlenül.
Szórakozottan számlálta a hullákat; abbahagyta huszonegynél. Azért állt meg, mert látta Dan Hedman halott testét feküdni a márványon. Nemcsak a gyomrát kavarta fel. Sokkal rosszabbat is.
A lelkét.
A legfurább mégis az volt, hogy életben hagyták. Inkább meghalt volna a többiekkel, inkább találtak volna rá holtan, minthogy ő menjen el innen, társai hulláit itt hagyva. Abban is biztos volt, hogy érte fognak jönni.
Nem hitte volna, hogy az akció egyszer így végződik. Teljes kudarccal. Ugyan annyit megtudtak, hogy Vince Henderrmannek lesz még egy dobása, de azt, hogy az pontosan mit takar, azt nem. Célzásokkal és utalásokkal márpedig nem sokra mennek.
Ben Kennedy úgy döntött, elhagyja az épületet. Nem tudott tovább itt maradni. A szívébe markoló fájdalom meggyőzte erről.
Ahogy kifelé sétált, és nézte az elhagyatott, burjánzó virágokkal tarkított udvart, léptek zaját hallotta.
Mégsem mentek el. Még visszajöttek, hogy megöljenek.
Ösztönösen fegyveréért nyúlt, ami már nem volt nála. Azt azért elvették tőle. Szép kis helyzetbe csöppent! Visszajöttek, és ő védtelen!
Bebújt az egyik orchidea mögé, és várt. A lépések erősödtek, és fegyverek ismerős csattogása is belevegyült a zajba. Ben Kennedy csak várt. Várt a megváltó halálra.
A csapat, aki felé jött, szó nélkül közlekedett. Viszont nem ellenséges szándékkal jöttek. Sőt Ben Kennedy mintha homályosan egy ismerős arcot vett volna észre.
- Ide! – kiáltotta Ben, és felemelkedett. Nem hitt a szemének. Az illető Scott Elliott volt!
- Ben! – ordította a park másik végéből a társa. – Láttuk, mi történt!
Ben kimászott az orchideák közül, és odalépdelt a többiekhez. Azok között voltak ismerős arcok, de többnyire ismeretlenek, akik lestek rá, mint egy hülye külűri.
- Ó, hogy a vr’a szarna rájuk! – szitkozódott Ben. – Megölték Philt és Dant…
- Láttuk – nyugtatta le őt Dex. – Szörnyű, mi történt egy ilyen…
- Gyönyörű helyen? – kérdezte Ben. Dex bólintott. Kirren gyönyörű hely volt. Ami történt, az több, mint csúnya; egy sötétebb idő előzetese.
- Igen – bólintott Dex. – Már csak azt kell kiderítenünk, merre mentek a kalózok.
Gus városában minden szép és jó volt. Bárcsak mindig ilyen lenne! A szellempalota messziről továbbra is igencsak üresnek tetszett – most már tényleg nem volt ott senki. Csupán a kalózok hajója parkolt a lebegő palota alatt, mint egy kísértő, fekete démon.
Nem fognak gyanakodni.
Vince Henderrman tudta ezt.
Tudta, nem fognak gyanakodni, legalábbis oda, ahová most mennek, azt nem.
Messze előttük ott magasodott a Kirreni Bolygóközi Reptér épülete. Igen, oda vezet útjuk. Inkognitóban. Azok a mocsok tellusiak most az egyszer nem fogják megtalálni őket.
Egyenesen a Tellusra mennek.
Henderrman nem hitte el. Néhány hete még csak tervezte ezt. De ha elindul az űrkompjuk, megszólaltatja a harangokat. A felfordulás már teljes a Telluson. A nagy tekintélynek örvendő katasztrófa-elhárítás főnöke meghalt. Nem lesz idejük szerveződni.
Csupán arra lesz szükség, hogy a kalózok ez egyszer ne rántsanak fegyvert.
- Hányan maradtunk? – kérdezte.
- Öten – mondta Dominic. – Buckle, Vala’vel, Denning, maga meg én.
- Ne rántsanak fegyvert – utasította a kis társaságot Henderrman. – Nem kelthetünk feltűnést…
- Nem ment el a hajójuk – nézett bele a csillogó, tükröződő burkolatra Ben. – Vagy itt vannak, vagy elmentek máshogyan…
Dex bólintott. Halványlila segédgőze sem volt, hogyan juthattak messzire a kalózok. Azonban mint egy meglepetés érte az, mikor ő is belenézett a kalózhajó fénylő burkolatába. Egy hatalmas kupola csillant a tükörképben.
Mint egy égi jel, rájött, hogy mi a megoldás: használják az egyik legősibb módszert, a tömegközlekedést!
- Látjátok azt a repteret ott? - kérdezte Dex a többiektől. Azok persze bólogattak, de látszólag még nem fogták fel, mire is gondol a százados.
Azért Dex hagyta, hadd találgassanak. A gondolkodás második percében született meg az első épkézláb válasz:
- Oda mennek!
Valóban. E két szó tükrözte a lényeget, és Dex már lassan bánta is, hogy találgatni hagyta őket, hiszen így időt vesztenek. De szerencsére nem fajult ez hitvitává, és az a két perc csupán csak két perc, a katasztrófa-elhárítás kiképzése szerint pedig négy környi idő a futópályán.
- Még elérhetjük őket - mondta Dex, és a többiek bólintottak. Az idő kincs, és nem most akarták elkölteni.
A Kirreni Bolygóközi Reptér csábította mindazokat, akik biztonságos, meghitt utazásra vártak. Luxuskompok ezrei törtek az ég, majd a vékony sztratoszféra felé, hogy aztán valamelyik civilizáltabb planétára érkezzenek.
Vince felpillantott az utakat jelző táblára. A kvarckristályos, irdatlan kijelző több sávban mutatta mind az indulási, mind az érkezési helyet. Szeme megakadt a “Tellus” feliratnál; olyan megváltónak, távolinak érezte, hogy még maga is megborzongott.
Egy új élet kezdete lehet. Csupán negyed órát kellett várnia a járatra, ami a TRX-150-es leszállópályáról indult. Az is különösnek hatott, hogy leszállóról pont fel szállnak, de végül is nem sokáig töprengett ezen az apróságon.
- És tulajdonképpen mi dolgunk van addig? - tudakolta, hiszen karméliusként még sosem volt része a luxuskompokon való utazás örömeiben.
- Hát először is jegyet kell vásárolnunk - okította őt Dominic. - Aztán át fogunk menni egy fémradaron. Itt kiszűrnek minden apróbb fegyvert és nem kívánatos poloskát, vagy csupán egyszerű olyan fémtárgyakat, amik veszélyeztethetik a komp működését vagy mások nyugalmát.
Itt a kalózaira pillantott, akik éppen fegyvereiket próbálták burkolni a nagy tömeg elől. A vezérük pillantása meggyőzte ket arról, hogy egy rossz mozdulat, és valami nagyon rossz helyre kerülnek, ha hibáznak.
- Aztán be fognak minket csekkolni. Olyan helyet érdemes találni, amik a komp közepén vannak, mert ide érkezik a leggyorsabban minden hír - fejezte be Dominic. - Egyszer utaztam életemben ilyen monstrumon, és meg kell mondjam, a kiszolgálás pazar. Adnak a látszatra ezek a légitársaságok, és...
- Jó, elég lesz - intette le őt Henderrman. - Akkor, ha jól hallom, először jegyet fogunk vásárolni, kérdés, hol.
- Esetleg körülnézhetne - mondta nyájasan Terrible, de aztán az arca oly hirtelen váltott át komorrá és parancsolóvá, hogy Vince-nek még visszamosolyogni sem maradt ideje. - A jegypénztár itt van a szemünk előtt.
Valóban ott volt, és Dominic inkább maga kért jegyet, minthogy hallgassa Henderrman társadalmilag visszamaradott makogását. Mindezt - a teljes béke érdekében - úgy tette, hogy észrevétlenül a volt karmélius elé furakodott, és belekezdett mondandójába.
Ezután kezdtek átfurakodni az örökös nagy tömegen. Maga a reptér belseje impozáns látványt nyújtott: hatalmas oszlopok tarkították a még hatalmasabb csarnokokat, fényesre sikált padló és csillogó, már-már agyonmosott ablakok szolgáltatták a fényt. Kintre remek kilátás nyílt, látni lehetett a monstrumokat fel- vagy éppen leszállni. A nagy méretekhez mérten hangyányi repulzoros siklók szállították az utasokat a kijelölt leszállókig.
Az egész belső elrendezés egy bevásárlóközpont elrendezését idézte, igaz, boltokból és portékákból jóval kevesebb volt, inkább a pihenőhelyek, vizesblokkok és a biztonsági szolgálat gócpontjai voltak a jellemzőek. Több száz, de lehet, hogy több ezer mozgólépcső szabadított fel millió egységnyi energiát.
Vince Henderrman viszont inkább az útvonalat jegyezte, mintsem bámészkodott. Nem jelentett neki semmit a művészeti érték. Nem volt képes sosem felfogni ezek. A szellempalota is csak mint előretolt bázisként szerepelt a fejében, semmint régmúlt korok utolsó mementójaként.
Miközben lefelé utaztak egy mozgólépcsőn, már látni vélte a mondott detektort. Hosszú or állt ott, és mire leszálltak a lépcsőről, már sorra is jutottak. Elsőként Vince következett. A detektor nem sípolt. Az ellenőr nem talált nála bőröndöt, így azt nem helyezte a nem sokkal mellette futó szalagra. A következő Dominic volt, aki már jó előre készült, így őnála sem volt fennakadás.
Terrible azonban magában csóválta a fejét, ugyanis a végtelenül ügyetlen Vala’vel következett. A larn átlépett a detektoron...
...de nem történt semmi. Dominic nagyot fújt, ahogy látta átmenni jobbkezét, Buckle-t a detektoron.
Ami váratlanul felsípolt.
- Ó, hogy a vr’a szarna rá - szitkozódott Buckle, de egyből mozgásba lendült. A tenyérpisztoly bizony ott lapult a cipőjében, és nem pazarolta sokat az idejét. Előrántotta, és villámgyorsan becélozta a már mozduló és ordítani készülő ellenőr fejét. Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan távozott is az élők sorából a szerencsétlen; a fejlövés két méteres körzetben mindent és mindenki megajándékozott egy kis igencsak ritka vércsoportú vérrel.
- Mondtam, hogy ne... - nyögte kétségbeesetten Henderrman, ahogy látta, Fred Denning is átlép a detektoron. Az megint felsípolt, de ezzel már nem törődött senki. Futásnak eredtek, és nem kímélték azokat, akik bámészkodtak, lett légyen az nő, férfi vagy akár gyerek.
- El kell érnünk a járatot - mondta elszántan Dominic, kezében fába csomagolt fegyvert tartva. Még ő maga látta el ezzel az apró, de idegesítő módosítással indulás előtt.
Vala’vel örült, hogy kivételesen nem ő okozott galibát, és fellelkesülve a sikeren, irtotta a népet. Csakhogy hamarosan jött számára a fordulat: olyan embert célzott be, akit mintha már látott volna életében.
- Ők meg hogy a tökömbe kerülnek ide? - kiáltott fel rezignáltan Buckle. Ott álltak, a katasztrófa-elhárítók gyűrűjében, de Dominic higgadt maradt, noha Vince Henderrman terve újfent csődöt mondott.
- Nyugi, inkább lőj! - kiáltotta, és ennek meglepő ereje volt. Az ellenségek hátratántorodtak, és többeket lelőttek közülük. Dominic nem látott köztük ismerős arcokat.
- A helyi járatról már lemondhatunk - lihegte futás közben Vince -, de csak találunk valami alkalmasabb járművet, mondjuk egy koptert, vagy bánom is én, mit!
- Remek, itt egy privát leszálló - mondta Dominic, aki most már tényleg örült ennek a lehetőségnek.
Azonban nem jutottak el a felfelé vezető mozgólépcsőig, messze tőlük kiáltás harsant.
- Meglepetés! - ordította Dex Mortimer százados. A kalózok odanéztek, és végleg felment náluk az agyvíz.
- Ne törődj vele, főnök, majd lefoglalom! - ajánlkozott Fred, és kezébe vette pisztolyát. A fegyver olyanná vált, mintha a keze meghosszabbítása lenne - és képzeletbeli keze végéből halálos lövedékek indultak útnak.
A katasztrófa-elhárító egyedül volt, de vérszemet kapva azon, hogy elterelődött a figyelem, a fiatal kalóz után indult - egyenesen be egy vizesblokkba.
Fred Denning sosem átkozta magát azért, hogy idejött. Ez volt az utolsó mentsvár, és amúgy sem volt mit vesztenie.
A katasztrófa-elhárító pedig jött, és meglátta őt. Tüzet is nyitott, de a lövedékek csak a mellette álló mosdókagylóból csináltak millió törmelékdarabot.
Fedezék ez lebegett Denning szeme előtt, és az első helyre pattant be, amit látott - egy vécéfülkébe. Az sem érdekelte, ha társasága akad, csak fedezze magát. Kulcsra zárta az ajtót, és a kulcsot lehúzta a vécén.
Léptek halk neszezése hallatszott, és az ellenség megláthatta őt az ajtó alatt; tüzet nyitott, de a vastag ajtó szerencsére kitartott.
Fred térdre borult, majd lefeküdt, és gondolkodás nélkül tüzelt. Pontatlan volt, csupán piszoárokat lőtt pozdorjáivá, de nem adta fel, és addig nyomta a tűzkioldót, míg a kvarckristályos kijelzőn a szám nullára nem váltott.
Ezután furcsa dolog történt.
Néhány darab fénylő valami repült be az apró nyíláson. Fred közelebbről kezdte vizsgálni őket, és rájött, hogy töltények.
A léptek felerősödtek, és más is vegyült a pisafoltos talajon lépkedés zajába: kattanás.
Fred Denning rájött a tervre. Úgy számolta, átfér a másik fülkébe. Gurulni kezdett, még épp időben mielőtt a mellette lévő fülke lángba nem borult volna.
Dex Mortimer csele, hogy felrobbantja a tárakat, nem jött be, és Fred Denning biztonságosan elhagyta a vizesblokkot, miután megvárta, hogy a katasztrófa-elhárító azt sejtve, hogy ő meghalt, elhúzza a csíkot.
Ben Kennedy látta, hogy Dexnek sikerül elterelnie az egyiküket a vizesblokkba. Ő pedig kapva kapott az alkalmon, és mikor a többi kalóz eltűnt a mozgólépcső mögött, felfutott ő is utánuk, hogy aztán egy szögesdróttal elkerített, gumírozott padlójú leszállópályára érjen, körülötte rakodásra készen álló dobozokkal. Mindezt több méter magas kőfal vette körül, a szögesdrót csak a tetején volt jellemző.
Nagyon biztosítva volt a terep, a közepén egy nyitott feljárójú Dongó kopter készült felszállni. Éppen akkor emelkedett a levegőbe, mikor Ben felért a leszállópályára.
A Dongó már több méter magasan lebegett, amikor Ben ellenőrizte a Scott Elliott-tól kapott fegyverét: volt bizony rajta egy sokat segítő tartozék, ami nem más, mint a szigonyvető!
Ben becélozta a Dongó testét, és nem sokat teketóriázott. A szigony átfúródott a burkolaton. Ben ellenőrizte a huzalt; jól tart. Rendben. Hagyta, hogy a Dongó felemelje, ő pedig a ravaszt nyomogatta, hogy visszahúzza a szigonyt - azaz egyre közelebb érjen a Dongóhoz, hogy felszálljon rá.
A hideg zuhany csak akkor érte, mikor ráeszmélt, hogy az utasok tudnak a létezéséről,és a Dongó lassan zuhanni kezdett. A rotorok jobbra kanyarították a járművet. Ben megbillent, himbálózni kezdett, és nekicsapódott a kőfalnak, ami, hogyha nem tompít a cipőjével, ízekre szedte volna néhány bordáját.
Most balra lengett ki, és megint a falnak csapódott; újra tompított, de a pilóta nem adta fel: vészesen közel repült a földhöz, és úgy bedőlt, hogy olybá tűnt, nekiütközik a falnak. A rotorok milliméterre a kőfaltól pörögtek, Ben Kennedy pedig nekicsapódott egy doboznak. Az kihányta rá tartalmát, de Ben erősen kapaszkodott, és egyre feljebb ért. A huzal balra dőlt, és megint kapott egyet egy másik doboztól, és most már a földön csúszva lengett át a másik oldalra. A szorítása meglazult, de nem engedte el a pisztolyt; görcsösen rátapadt a fogólapjára. A kopter felemelkedett, és készült bedobni őt a szögesdrótba.
Ben látta, mire készül a Dongó pilótája, és elengedte a pisztolyt, de előbb tüzelt. A lövedékek belefúródtak a burkolatba, de a rotornak kutyabaja sem lett.
Ben teljesen letörve engedte el a pisztolyát. Vesztett. De a háborút még közel sem nyerték meg Vince Henderrman káoszának harangjai!
- Elmenekültek - közölte egyszerűen Ben. A többiek pedig nem haragudtak rá; egyedül Dex volt az, aki megölt egy kalózt; de az az illető Fred Denning volt, szóval ez sem volt mondható ölésnek, hiszen a fiatal kalóz életben maradt.
Hogy hogyan jutott el a Kirrenről, az azonban rejtély maradt mindörökre.
- És kezdődik minden elölről - sóhajtotta Dex Mortimer százados, ahogy kikémlelt a Tellus felé tartó, éppen felszálló luxuskompra.
- De mi nem adjuk fel - mondta elszántan Ben Kennedy, és beállt mellé a korláthoz. - Lesz mit mesélni az unokáknak!
- Már ha túléljük...
