Dex Mortimer százados éppen lefelé meredő tekintettel nézett be a hatalmas lyukba, ahol a kalózok szálltak meg nemrégiben, és közben a rendőrnőn hagyta a szemét. Nem szándékosan persze, de hát valahogyan kitűnt az apró nő a többiek közül. Nem csak észben, szépségben is...
- Na mi van, nem látott még fehér embert? – förmedt rá Emily, mikor látta, hogy őt nézik.
- Bocsánat, csak elgondolkoztam – ocsúdott fel Dex.
A vizsgálatok folytatódtak, bár nem jutottak előbbre. Csak annyit tudtak, hogy valaki azt akarta, hogy itt legyenek, amikor a felvétel lejátszásra kerül – hogy ki, azt nem tudták. Tehát ugyanannyit tudtak, amit napokkal ezelőtt: gyilkolják a hívőket, és Salvison különös dolgok történnek. Azóta már kettő hívőt is megöltek. Ugyanezek a tények vonatkoztak bármelyik másik külűri bolygóra is.
Emilyt nagyon zavarta, hogy ennyi izomagyúval van körülvéve. A rendőrök hülyeségeket kérdeztek, és a rendőrnő legszívesebben otthagyta volna a salvisi rendőröket. Már az járt az eszében, hogy...
Nem, ez hülyeség. El is vetette az ötletet.
- Szerintem abbahagyhatjuk itt a nézelődést – legyintett Emily Dexnek. – Mára elég, emberek!
Az izomagyúak morogni kezdtek, de végül is mozogtak, és eltűntek. Ketten maradtak, Dex és Emily.
Talán mégis meg kellene kérdeznie...
- Százados? – kezdett bele a nő.
- Na, mondja csak – húzódott közelebb Dex.
- Én... – folytatta Emily, de megint megállt. Nem igaz, hogy ennyire félénk vagyok!, dorgálta magát. – Nos, én unom már Salvist.
Úgy döntött, másfelől közelíti meg a dolgot.
- Teljesen megértem – vigyorodott el Dex. – Én is unom, pedig alig egy napja vagyok itt. Homok mindenfelé!
- Én nem úgy értettem – mosolyodott el Emily a véleménynyilvánítás hallatán. – Úgy értem, hogy a rendőröket unom. Elmennék, de hát hová?
- Igen, ez valóban jó kérdés – bólintott Dex. Aztán felvonta a szemöldökét, mintha valamire rájött volna. – Nem lenne-e kedve...
- Elmenni a Xchsychs-re? – csillant fel Emily szeme.
- Én nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Dex. – Tellusra gondoltam. Ott is van meló elég... Főleg most, ugyebár...
- Nem, a Xchsychs-re akarok menni! – szakította félbe a nő. Magabiztosnak látszott, és Dex, nyomban messzebb lépett tőle. – Ha meggondoljuk, nagyon jó ötlet, nem igaz?
- Valóban tehetséges – értett egyet Dex. – Amit a mágnesnél művelt, mindinkább bizonyítja.
- Ugyan már! Hagyjuk ezt a távolságtartó viselkedést – lépett közelebb most Emily. – Mi ketten jó csapatot alkotnánk, nem igaz? Egymásnak teremtettek...
- Ne – lehelte Dex. – Ezt hagyjuk. Tudja, a múltam olyan, ami miatt ezt nem engedhetem meg. Legalábbis most nem.
- Ó. Értem.
- Figyeljen, én szívesen elviszem a Xchsychs-re – vallotta be a százados. – Ön dönt.
- Elmegyek – jelentette ki véglegesen Emily.
- Akkor – sóhajtott Dex – irány a Xchsychs!
Don Perry hajója úgy terült el a kősivatagban, mint víz a feszített víztükrű medencében. Fekete árny volt, és mire besötétedett, árnyékkal borította be Boader városát.
- Tehát azt mondja, a bolygó egy fekete lyuk közepén van? – kérdezte mérgesen Perry. Nem örült az ilyen vállalkozásnak, de hát ki örülne?
- Az információim szerint lenne egy kis beszippantás – foglalta monológba a Xchsychs megközelítését Dex. – De semmi vészes. A kijutás meg... A xchsychsianoknak speciális siklóik vannak, melyek kilépnek a fekete lyukból – megjegyzem, még senki sem használta őket.
- Ez egyre rosszabb – csóválta meg a fejét Don Perry. – Remélem van pénze, mert ehhez a manőverhez plusz pénzt követelek!
- Megkapja, amit akar – biztosította őt Mortimer. Tudta, hogy más nem merné bevállalni ezt az utazást, csak Perry és csapata. Vagy esetleg Trent Hawkins... De ő elérhetetlen messzeségben tanyázott még most is valahol, ebben Dex biztos volt.
- A munkát vállaljuk, de csak pénzért – zárta le a beszélgetést Don Perry.
- Természetesen – bólintott a százados. – De mit higyjek magukról?
- Micsoda? – állt fel Don Perry ülő helyzetből.
- Azt, hogy gyáva? Vagy hogy nem olyan hűséges, mint a többiek? – tette fel egészen nyugodtan költői kérdéseit Dex. – Hogy ostoba? És hányadán állunk a hírnévvel?
- Kussoljon – kiáltotta Perry, és nagyot csapott az asztal lapjára. Ezután úgy hallgatot, mintha elfogyott volna a napi szókvótája, és olyan vörös volt, mint a rák.
- Jó, hát tőlem így is csinálhatjuk – legyintett Dex. – Kicsi rábeszéléssel. Azt mondom, hogy ön az egyetlen alkalmas ember a feladatra. És örüljön, hogy önt kérjük fel, mert tudjuk, maga és csapata a legjobb.
- Hát, ha komolyan így gondolja – szólalt meg Don Perry -, akkor a jövőnk közös.
- Tudom – bólintott a százados. Don Perry rátapintott a lényegre: valószínűleg lesz még közös kalandjuk, és nem csak a Xchsychs-en… Akárhol, mert bizonyos keretért mindenre hajlandók voltak.
Don Perry és csapata elindult a jófiúk útján…
- Ha végzünk ezzel az egésszel, elintézhetem, hogy feladatok teljesítése ellenében folyamatos fizetést kapjanak – csábította őt tovább Dex. – Szerintem megéri.
- Hát persze – bólintott Perry. – Csakhogy mi függetlenek vagyunk. Független csempészbanda, és a hírnevünknek nem tenne jót, ha megtudnák, hogy lépteinket Tellus irányítja. Pénz, persze, az lenne elég, de csak nem szakadhatunk el elveinktől, amiket hirdettünk.
- Tehát nem vállalja a szolgálatot?
- Nem ezt mondtam – csattant fel a csempész. – Csak azt, hogy nagyon jól meg kell gondolnom ezt az egészet, mert kihat a jövőnkre, érti?
- Vagy nem lesznek többé csempészbanda – vetette fel Dex. – Vagy nem vállalják a melót, és minden megy a régi kerékvágásban.
- A Xchsychs-ig még elkísérjük – szögezte le Don Perry. – De ott még eldől, mi a válaszom.
- Tiszteletben fogom tartani – ígérte Dex.
Emily nem tudta, mi ütött belé. Kezdetben még elég ellenségesen viselkedett Dex Mortimer-rel, most pedig vonzódik hozzá… Őrület! Fogalma sem volt, miért csinálta azt, amit csinált. Hogy egymásnak teremtették őket? Hát, azt már ő sem gondolta komolyan.
Nem volt valami okos ember – na nem olyan értelemben persze, mert az izomagyúakhaz képest igen is okos volt -, de annyit tudott, hogy a szervezet feromont termel, és ennek hatására vonzódunk valakihez. Emily gondolta, hogy sok feromont termelt akkor a szervezete. Végül is, logikus magyarázat volt.
Tartotta magát ehhez az elvhez. De még mindig el akart tűnni Salvisról. Ugyan itt élte le az egész életét, de sosem szerette sem Boadert, sem más várost. Az élet más utakat szánt neki – ezt tudta. A szülei mindig is a jóra tanították, hogy az embert nem a külsőségek bélyegzik meg, hanem a belső értékek. Na és persze a tetteik. Tehát Emily elég bugyutának vélte a salvisi rendőröket, hiába a jól felszereltség, a komoly munkához ész is kellett, és ez az ész bennük ez nem volt meg.
Most ott ült az irodájában, és éppen a felmondási papírjain dolgozott. Az elgondolást tettek követték. Életében nem volt ennyire magabiztos, mert tudta, ahová készül, ott jobban megbecsülik, nem úgy, mint itt, hogy szép arcát és kebleit nézik. Ahová készül, ott az cseppet sem számít. Nem legeltetik rajta a szemüket ott – vagy ha legeltetik is, az nem fog olyan sokáig tartani, mint itt, Boaderben, a kurvák városában. Itt azt hiszik, ő is olyan kurva, mint a többi nő – pedig nem az. Nem egy munkával rendelkező örömlány csupán, hanem ember célokkal, vágyakkal, álmokkal. Itt ezt nem veszik figyelembe. Telluson azonban igen.
Alig múlt el huszonöt éves, és csodálkozott azon, eddig miért nem szánta rá magát erre a – igencsak örömteli – döntésre. Talán csak egy lökés kellett, ami eddig nem volt meg – ez a bizonyos gyilkosságsorozat, és a megjelenő Dex Mortimer nyitotta fel a szemét.
Emily kissé szégyellte magát. Ez a Mortimer talán családos ember. Felesége van, gyerekei vannak… Amikor a kalózok elhagyatott bázisán kutattak, és beszélgettek, ebbe bele sem gondolt. Nem gondolta, hogy Dex-nek más nő is van az életében. Bánta, hogy csak úgy kijelentette: egymásnak teremtették. Túl hamar mondta ki ezt…
- Tehát felmond, Ms. Proctar – sóhajtott a rendőrfőkapitány, kizökkentve ezzel a nőt gondolataiból. – Megtudhatnám, mi az oka ennek a döntésének?
- Természetesen – bólintott Emily. – Egy másik ajánlat érkezett. Telluson folytatom pályafutásomat.
- Kérem a jelvényt és a szolgálati fegyvert – mondta katonásan a kapitány, és a nő felé nyújtotta a kezét. Emily átadta mindezt, és a férfi az asztalára csapta a két tárgyat.
- Azért én sajnálom, hogy elmegy – folytatta. Kilépett íróasztala mögül, és körbejárta Emilyt. – Tudja, ha a maga helyében lennék, én is nehezen válnék el attól a helytől, ahol felnőtt. Még ha az a hely nem is éppen kellemes…
- Én sajnálom a legjobban – hazudta Emily. Egyáltalán nem sajnálta, de azért, visszagondolva arra, hogy elhagyja Salvist, ahol két évtizede élt, visszagondolva a gyerekkorára, arra a víznyerő farmra, ahol az egész karrierje indult… Tényleg nehéz volt ezt megtenni. De muszáj volt.
- Én szívből kívánom – fordult felé a kapitány -, hogy ahová megy, megtalálja a boldogságot. A magabiztosság kísérje lépteit, és amikor abbahagyja az egészet, gondoljon vissza rá, hogy mit alkotott élete során. Néha jó megállni, és visszagondolni a szép pillanatokra – és őszintén remélem, az itt töltött idő azért kellemes is volt néha.
Emily csak állt, földbe gyökerezett a lába. A főnöke nagyon jól beszélt, pedig nem így ismerte meg. Most kedves volt, pedig máskor ugyanolyan izomagyú volt, mint a többiek. A nő rájött, hogy minden embernek vannak érzései. Még a főnökének is. Csak van, aki akkor mutatja meg a maga benső szépségét – mint most a kapitány -, amikor a legnagyobb szüksége van az embernek rá. Rendes esetben a kapitány nem mondana ilyet, Emily pedig ördögnek tartaná őt.
Amikor kilépett a rendőr főkapitányság épületének ajtaján, és könnyek gyűltek a szemébe, akkor, abban a pillanatban döbbent rá: minden ördögben rejtőzik egy angyal…
A reggel fényes napsütéssel fogadta Salvist. Emily egyedül ébredt lakásában. Miután összeszedte magát, elindult, hogy búcsút vegyen szüleitől.
A víznyerő farm Boader határában állt. A falai már rogyadoztak, de Emilynek ugyanolyan szép volt, mint mikor még fényes palotának számított Salvison.
A ház három szobából állt, továbbá a létszükséges helyiségekkel – konyha, fürdőszoba -, de mégis nagy volt. Hiába, a szobák fényűzőek, a helyiségek gigászi méretükkel kitűntek a farmok közül.
Emily, kezében egy bőrönddel, becsöngetett. Nem sokkal később egy őszülő hajú, idős férfi nyitott ajtót. Nagyon hasonlított Emilyre. Ő volt az apja, Robert Proctar.
- Emily! – köszöntötte vidáman Robert -, üdvözöllek. Hát hazajössz?
Emily nem szólt, csak befelé vette útját. Az ő nevét meghallva az édesanyja is elé sietett – és ahogy végignézett a ház előszobáján, ezen a drága festményekkel díszített, csillogó festékű előszobán, felötlöttek benne az emlékei. Valahogy mégsem akarózott megmondania, miért is jött valójában. Valahogy nem akarózott a Xchsychs-re menni…
- Ó, drágám – ölelte meg az édesanyja. – Tudod, hogy mindig szívesen látunk téged.
Tévúton jársz mondta magában a nő, és majdnem hangosan is kimondta ezt.
- Sajnos nem azért jöttem, hogy maradjak – kezdett bele, mikor kihámozta magát az ölelések és csókok gyűrűjéből és sikerült leülnie egy székre. A szék besüppedt a súlya alatt. Ez a süllyedés is a gyerekkorára emlékeztette… - Azért jöttem, mert…
Itt megakadt. A szülei arcáról lerítt, hogy a mondat folytatást követelik. Emily megint átkozta bátortalanságát.
- Mert elmegyek – fejezte be, keserű szájízzel.
- És mégis, hová? – kérdezte az apja.
- Tellusra – mondta Emily. Más reakciót várt. Vagy azt, hogy a nyakába ugranak, és halálra csókolják, vagy azt, hogy leordítják a fejét.
Nem kellett sokat várnia, és az előbbi következett be. Össze-vissza csókolták, fogták a kezét, és nagyon nehezen engedték el őt.
- Remélem, gondolsz ránk ott, a Telluson – mondta búsan az anyja.
- Akár mindennap küldhetek is nektek holoüzenetet – ajánlotta Emily. A kesergő szüleit, akik az elválás miatt keseregnek, őket látván összeszorult a torka, de azért még ennyit kipréselt magából: - Titeket sosem felejtelek el…
Nem bírta tovább. Felállt, és amilyen gyorsan bement, olyan gyorsan kiszaladt. Az idősödő szülei pedig nem győzték követni őt. Amikor mégis utolérték, az apja a kezét nyújtotta:
- Nagyon nehéz ez nekünk – mondta, és látszott, mást nem is tudna mondani.
- Nekem is – mondta Emily.
- Kívánjuk, hogy ahová mész, megtaláld a boldogságodat – folytatta az idősödő férfi. – Salvis kutya egy hely. Nem való neked.
- Én pedig azt kívánom, hogy boldogan éljétek le életeteket. Legyen hosszú éltetek, megérdemlitek – pityergett meghatottan Emily. Tudta, hogy nehéz lesz elválni a szüleitől, akik két és fél évtizede egyengették útját, akikkel minden egyes nap találkozott, akiknek többek köszönhetett, mint akárki másnak. És akiknek nem tudná meghálálni sehogy ezt a törődést, amiben részesítették őt.
Utoljára még egyszer, utoljára megölelték egymást. Hosszú, erős ölelés volt ez, és csak nem akartam elválni.
- Visszajövök még – mondta nekik utoljára Emily, ez a törékeny, leleményes ex-rendőr. Amikor pedig könnyezve, de végre eltávolodott a Proctar-tanyától, még egyszer, utoljára maga elé suttogta: - Visszajövök még…
- Üzenete érkezett – jelentette Dex, átlépve Emily újdonsült szállásának küszöbét. A lakosztály Don Perry hatalmas rombolóján volt, valahol az űrhajó hasában.
A csempészek még nem indultak el, felkészültek a veszélyes utazásukra. Ráadásul az üzemanyaguk is fogyott, így megálltak hidrogént kinyerni a salvisi karsztvízből.
- Kitől? – tudakolta Emily.
- Nézze – mondta Dex, és egy lejátszót tartott a kezében. Tenyerében életre kelt egy felvétel, ami egy nőt ábrázolt. A ruhája nem volt éppen hiányos, csak nagyon kihívó. Combján egy fegyvertok lógott, illetve a vállától a medencecsontjáig nyúló lőszertartóból is látszott, hogy csempész.
- Emily Proctar, igaz? – kérdezte a nő. – Beszélnünk kell. Ma délután a Rohadt Orchideá-ban.
A felvétel véget ért, a nő képe elhalványult.
- Rohadt Orchidea – suttogta Emily, próbálva felidézni a kocsma pontos helyét Boaderben. – Megvan, tudom, hol van. Azt hiszem, egy kicsit el kell halasztanunk az indulást.
- Csak nem akar találkozni ezzel a nővel? – vonta fel a szemöldökét Dex.
- De igen – bólintott Emily. – Azután pedig: irány a Xchsychs!
