Phil Maynard és csapata mélyen behatolt a karméliusok templomába. Először felmentek a terem két szélén végigfutó erkélyek bal oldali erkélyén, és találomra kiválasztottak egy ajtót. Öreg fapadló, málló burkolat jellemezte a folyosókat, amiket nem világított meg lámpa. Csupán a katasztrófa-elhárítók éjjellátója és fegyvereik célzó lézere világította meg az ürességet. A zöldfülű Hedman néha-néha nyögött egyet, mikor egy igencsak nyikorgó padlódeszkára léptek. Ilyenkor Phil káromkodott magában, átkozta a tapasztalatlan biztonságit, amiért ennyire gyáva, ennyire puhány. Viszont keserű szájízzel gondolt vissza rá, hogy valaha ő is így kezdte.
Mint kiderült, mélyen behatoltak a lakosztályok folyosójára. Visszafordultak, és átvizsgálták a többi folyosót – ugyanazzal az eredménnyel. Vagy eredményekkel, mert mindegyik lakosztály volt, és mindegyik üres.
Aztán a jobb oldalit vizsgálták meg. Teljesen másolata volt a bal oldali folyosórendszernek. Aztán megvizsgálták az alsó folyosókat, amit a párkányok alatt nyíló ajtók rejtettek. Itt már volt változás: különféle oltárokhoz vezettek az utak, étkezőkhöz, raktárakhoz; úgy látszik, ez valami létfontosságú rész lehetett. Már csak azért is, mert voltak termek, melyek páncélajtóval védtek – talán kobaltból készülhettek.
- Jobb békén hagyni őket – vélte Phil. – Ha találunk valakit ebben a romhalmazban, az majd megmutatja, mi van bennük.
A csapat visszatért az oltárhoz. Majd a másik oldalon kezdtek el keresgélni. Itt már valamivel többre jutottak: a távolból fény szűrődött ki.
- Már látjuk a fényt – próbált humorizálni Hedman, de senki sem röhögött.
Mentek tovább. Hasonlított ugyan ez a folyosórendszer az előzőre, de nem voltak páncélszekrények. Sőt, raktárak sem. Sem ebédlők. Csak olyan termek, melyekben aszatlok álltak, mint egy osztályteremben. A lámpák égtek. Voltak olyan termek, melyekben a főhajónál látott oltárok kisebb változata kapott helyet. Mindenhol narancsszínű derengés vibrált. Ugyan gyengébb idegzetűek beleborzongtak volna, de még Hedman sem nyögdécselt többé. Nyilván nem akarta lejáratni magát. Hyx, a kwizek csak némán ment, feje tetején meredező bőrkeményedés csak úgy rezgett izgalmában.
A menet folytatódott. Egy hatalmas csarnokba értek, a mennyezet magasan fölöttük magasodott, a talaj pedig mélyen alattuk. Egy ugyanolyan erkélyen álltak, mint amilyen a főhajónál volt.
- Ez reménytelen – morogta Hedman.
Végignézett a körülöttük égő fáklyákon – innen jött a fény. A hatalmas csarnok több folyosóra ágazott. Az erkély körkörösen futott végig a kör alakú csarnokban, folyosók indultak a falból még mélyebbre. A terem aljában is indultak folyosók.
- Várjunk csak – állt meg Phil. – Elég megvizsgálnunk itt fent, hogy milyenek a folyosók. Egy szinten ugyanolyan elrendezésű minden.
- Igen, de a templom elejében alul minden más volt – emlékeztette őt a zöldfülű.
- Ezt csak a felsőbb szintekre értettem – vágott vissza Maynard. – Nézzük csak… - Benézett a folyosóra. – Á igen, ez valami könyvtár lehet, amott meg… - Egy másik folyosóhoz sietett. – Igen, itt is könyvtár.
Ugyanez igaz volt az összes folyosóra.
A könyvtárakban évezredek tudása kapott helyet – csodálatos hely volt a karméliusok temploma, a könyvtár pedig kiváltképpen az.
- Ha otthon elmesélem, nem fognak nekem hinni – ámuldozott Hedman.
- Menjünk beljebb – javasolta Maynard.
Átlépett a küszöbön, de akkor a fények narancsról vörösre változtak. Ráadásul minden ajtót egy skarlátvörös lézersugár torlaszolt el, még az a bejáratot is, ha Phil egy kicsit lassabb a kelleténél, már rég nem lenne helyén a bal lába.
- Jelszó? – Kérdezte egy szigorú hang valahonnan.
- Ööö… - kezdte volna Maynard, de a hang közbeszólt:
- Helytelen.
A falból hirtelen lövegek álltak ki, rájuk szegezve böhöm ágyúikat. Talán ezek voltak a csapat tagjainak utolsó szavai – na jó, nem, még Hedman káromkodott egy hatalmasat, amit sosem felejt el -, amikor újabb váratlan dolog történt:
- Nézzétek, ott jön valaki – kiáltotta Hyx, a jókora csarnok közepe felé nézve.
Valóban mozgás támadt a csarnok közepén, a jókora teremben, melyben nem volt semmi, csak a falon fáklyák – most kiálló lövegek, vörösen izzva -, illetve egy földbe vésett kör a padlón. Az egyik ajtóból egy, a karméliusok megszokott uniformisát viselő szerzetes bukkant elő sietős léptekkel. Valamit mondott, de csak akkor lehetett érteni, mikor egy kicsit közelebb ért:
-… Már megint biztos egy ifjonc. Pedig mondtam, a rendszer bolondbiztos… - Majd megtorpant, mikor észrevette a számára ismeretlen férfiakat. Meglepődhetett, mert kis fáziskéséssel még ugrott is hátra fél métert. Összességében komikus látványt nyújtott. – Á, vendégek. Pedig csak a jövő hétre vártuk őket…
- Elnézést a zavarásért – szól közbe Phil. – De minket nem hívtak. Tellusról jöttünk, a katasztrófa-elhárítástól, és segíteni szeretnénk megelőzni egy újabb gylkosságot…
- Á, már értem – vonta fel a szemöldökét a szerzetes, miközben félbeszakította Maynardot. – Mindenki erről beszél mostanában. – Sóhajtott. – Szegény atyám, milyen jó ember volt, korán elragadta a szörnyű halál – mondta, láthatóan magának az orra alatt. – Azt hiszem, segíthetek. Jöjjenek!
A maga mögötti ajtó mögötti folyosóra mutatott, intett, hogy kövessék.
- Uram, az ellenség emberei itt vannak – jelentette Fred Denning félő hangon. – Kéri az ellenállást?
- Ó, igen, köszönöm, Fred – intett Henderrman derűsen. – Az egész csapat menjen.
- Beleegyezem – bólintott Terrible. – Azok a nyomorultak hárman vannak, mi sokkal többen. Nem kockáztatnak semmit.
- Nekem mindegy – válaszotla Henderrman. – Szeretnék biztonságos helyen parancsolni az újabb hívőgyilkosnak.
Ezt úgy jelentette ki, mintha minden rendben lenne. De semmi sem volt rendben.
- Most? Hülye – köpte Dominic.
- Igen, most. Ha én akarok valamit, úgy is teszek.
Dominic nem szólt. Hátrébb lépett, az ajtó felé. Csak zavartan bólogatott.
- Nyilván hozzászokott, hogy a karméliusoknál azt csinál, amit akar – mondta végül. – De itt nem!
Henderrman most elhallgatott. Addigra Dominic elhagyta a szobát.
- Idióta.
Felállt a székről, és Fredet levegőnek nézve átment egy másik terembe a bányarendszerben. A göröngyös falak barna színben pompáztak. Csak itt-ott állt ki néhány érc a falból, és ez a kép mindenfelé így mutatott. A kalózbanda nem a szépség, hanem a biztonság miatt választotta ez a telepet. De most úgy tűnik, el kell hagyniuk a Tralus IV-et, mert felfedezték őket. Vagy nem kell, de akkor megölik majd a katasztrófa-elhárítás nyomorult tagjait…
Most nem lehet ott, hogy megnézze a halálukat. Most fontosabb dolga van.
Mi van velem? kérdezte, s torpant meg a küszöbön. Egy nagy stratéga, egy sikeres hadúr megnézi, mit alkotnak a támadói – nem elfut a csatatérről.
De hát nem futok el! Győzködte magát. Valóban nem fut el, igaz kerüli, de egy nagyobb cél érdekében.
Miért most? Ez volt az utolsó kérdése. Mert az biztos, hogy azért van most itt, ennek a nyugodt teremnek a küszöbén, mert elkezdi azt, és be is fejezi, amit éppen akkor akart, egy perccel ezelőtt. Megszokta, húsz év alatt, hogy amit akar, azt csinálja. Tehát ha ott enni akart, evett… Ez csak egy példa. És azért evett, mert akkor, abban a pillanatban ehetett is.
De itt, most nem lenne szabad ezzel foglalkoznom. Döbbent rá keserűen. Más dolgaim vannak most.
Végül úgy döntött, ennek semmi értelme. Folytatta rézsútos irányú útját egy karosszék felé, és elfelejtette, hogy karmélius tanítások vannak a fejébe vésve. Amiket nem törölhet ki a fejéből – vagy igen, de egykönnyen nem sikerül.
Leült a bútordarabra, aminek bőr bevonata már egészen felszakadozott, majd a zsebéből előhúzta a távirányítót, amivel a xchsychsian mérget lehetett kontrollálni. Ez is a birtokában volt, még az Acél Kwizek által megadott címen találta meg. A csempész-kurva nemrég tudomást szerzett erről a kommunikációs rendszerről, de nem sikerült többet kiderítenie róla – Henderrman szerencséjére. Mivel a szex előtti italozáskor az ő italába is adagoltak a méregből, Vince irányította Acél Kwizek mozdulatait. A csempész-kurva kitálalt. Többek között azt, hogy kitől szerzett tudomást a kommunikcáiós rendszerről. Egy hét múlva már a sorozatgyilkosnak hitt hívők lecsaptak, és megölték a vallási vezetőket. Aztán néhány nap múlva még egy hívőt. És most újabb hívők készülnek meghalni.
Betolta a kis kémcsőt a helyére, amiben a méreg volt.
Mostanra már több bolygó vízhálózata meg volt fertőzve a xchychs méreggel. Tíz csepp elég lett volna a kért hatás eléréséhez. De mindenhová egy egész üvegcsével öntöttek belőle.
Henderrman megnyomta a bekapcsoló gombot. A távirányító fényleni kezdett. Az a néhány gomb, ami egy pillanattal ezelőtt még matt fekete volt, kéken izzani kezdett.
Vince koncentrált.
Könnyedén be tudott jutni a szükséges emberek fejébe. A távirányító tömzsi testének végén egy apró jeladó adott ki mágneses jeleket. A mágneses tér, amit létrehozott, hatalmas méretű – több száz bolygórendszert ölel magába. Mégis, csak a távirányító irányítójának elküldött gondolatai folynak benne.
Kétségkívül remek találmány volt ez a távirányító. A xchychsianok saját iparágakat fejlesztettek ki. Olyanokat vittek véghez, amiknek ez a kis kommunikációs rendszer csak az előfutára. Békében éltek, nem háborúztak, és ennek meg lett az eredménye. Viszont el voltak zárva a külvilágtól. Amikor vándoroltak, egy feket lyuk beszippantotta csapatszállítóikat… De a lyuk közepén egy légkörrel rendelkező, bioszférával ellátott bolygóra akadtak. Le is telepedtek. Több száz év során hatalmas metropoliszokat emeltek, a bolygó egyik felén. A másik fele elmaradt a fejlődésben. Őserdők, tengerek, szavannák lepték be a déli féltekét. Itt gyűjtögető, nomád életmódot folytató emberek – pontosan xchsychsianok – éltek. Az atomrobbanás, ami befeketítette a történelmüket, ami miatt a vérplazmájuk ilyen módon elfertőződött, hogy szörnyetegekként éltek tovább, mindent tönkretett. Aztán jött dr. Jones, és kifosztotta őket. Elvitte a titkukat, azt, amit sosem kívántak az Univerzum tudtára adni: a kommunikációs rendszerüket, a xchsychs mérget.
Vince tudata behatolt öt másik emberébe. Mindegyik ember bolygójának vízhálózata meg volt fertőzve. Könnyű volt hát behatolni. Mindig más ember bőrébe bújva ölt meg embereket – a szánalmas bolondok meg mindig azt hitték, hogy csak egyetlen egy ember a gyilkos…
Steward Albright, a karmélius szokásos sétáját tette a kertben, ami a vyrlaxi templomuk alacsonyabb szintjeiben volt berendezve. A kőcsarnok ugyanúgy nézett ki, mint a többi, kivéve azt a tényt, hogy sokféle állat- és növényfaj kapott helyet.
Ez volt a kert. Mindig is ő gondozta a csemetéket, ő etette az állatokat. Boldog volt, persze a maga módján. Már megtette a vizsgát; a hátába tüzes vassal égetett minták abban a pillanatban felsajdultak…
De nem csak a sebek sajdultak meg. A feje is. Mintha… Mintha más is lenne a fejében. Nem, csak képzelődik, nincs ott senki.
De akkor miért az az érzése, hogy féktelen dühbe gurul? Itt, a nyugodt környezetben, illatos virágok között, tiszta levegő burájával körülvéve? Túl sok volt a miért abban a pillanatban Albright számára.
ÖLD MEG STEVENST!
Hát persze! Az az őrült vezetőjük, az újonnan kinevezett Stevens atya! Ő az, aki le akarja taszítani a kertgondozók trónjáról!
De nem akarom megölni őt vonta fel a szemöldökét.
Keze jobbra mozdult. Pedig nem akarta. Megropogtatta nyakizmait, pedig egy pillanattal ezelőtt nem kívánta ezt tenni – egyáltalán, meg sem fordult a fejében mindez. Csak jött.
Lába elindult a kijárat felé. Közben elengedte a locsolókannáját, ami tartalmát kiloccsantva elgurult a földön. Pedig nem akart elmenni – csak most jött!
Mit csinálok? Kérdezte magától, zavarodottságában majdnem hangosan kiejtve a szavakat. Nem tudta, mi történik vele – csak azt tudta, hogy a lába futásba kezdett, és ő nem tudja megállítani. Átfutott a folyosón, ide-oda fordulgatott, a rá néző másik papoknak még köszönni sem tudott – akart, de szája nem engedelmeskedett. Nem formált szavakat, egyáltalán, parancsai nem jutottak el a végtagjaihoz.
ÖLD MEG STEVENST!
De nem akarom győzködte magát. De az a bizonyos másik énje, aki öni akart, az diadalmaskodott felette.
Mikor véget ért hosszú, de mégsem fárasztó futása, egy ugyanolyan teremben találta magát, mint ahonnan jött. Talán kisebb volt. A kert helyett azonban ősi tárgyakat tartalmazott ez a hely, vitrinekben volt látható a karméliusok őseinek eszközei, fegyverei.
Odasétált a Karmelli tőre feliratú vitrinhez, és betörte az ajtaját. Üvegszilánkok hullottak mindenfelé, felsértették a bőrét, és húsig hatoltak. De mintha a fájdalom számára túl távolinak tűnt volna.
ÖLD MEG STEVENST!
Tehát a másik énje ezzel a fegyverrel akar gyilkolni! Minden világos. De az ő saját tudata nem akart gyilkolni . locsolni akarta a páfrányokat. A kettő tevékenység között fényévnyi volt a különbség.
Próbált parancsolni a kezének. Mintha lassabban nyúlt volna a tőrért. De nem, ezt igazából csak képzelte – gyenge volt, legalábbis a másik énjéhez képest, ami őt irányította.
A második futása már lemondással telt. Egyszer úgyis meghal majd, győzködte magát. És úgy gondolta, a halált már nem szabad számára halogatni. Most fog eljönni, perceken belül – és Stevens atyát is magával rántja majd, a pokolba vagy a mennyekbe, az még kérdéses volt.
ÖLD MEG STEVENST!
És Steward Albright tudta, hogy meg fogja tenni, amit a másik énje súg neki.
A megölni kívánt Stevens atya abban a pillanatban nagyon zaklatott volt. Furcsa, talán rossz lehetett nyugtalanul meghalni, főleg úgy, hogy nem tudta, hogy most megy majd el az élők sorából.
Stevens atya a kőcsarnokból egy másik szobába vezette Phil Maynardot, Dan Hedmant és a kwizeket.
- Az irodám – mondta, kcist szórakozottan. Az irodája egy emelvényből állt, rajta az íróasztalával, mögötte szekrényekkel, és egy ajtóval, ami a hálószobájába vezetett. Az emelvény előtt egy asztal és körülötte négy szék állt.
- Foglaljanak helyet – mondta Stevens. – Hozhatok valami frissítőt, esetleg?
- Nem szükséges – ült le Phil. – Atyám, nyugodjon le, nem akarunk rosszat.
- Nem, nem maguk zavarnak. Csak eszembe jutottak a halottak… És a haláluk. Felkavaró!
- Ezért ilyen nyugtalan? – szegezte neki a kérdést Dan.
- Igen, a gyilkos bármikor újra lecsaphat – bólintott Stevens. – A vezetőket támadja – és most én vagyok a vezető. Féltem a bőrömet, remélem ezt megbocsátják nekem.
- Meg, természetesen – bólintott Maynard. – Senki sem örül, ha tudja: vadásznak rá. Aggodalma teljesen jogos.
- Köszönöm – lihegte Stevens, és végre leült. – Köszönöm a megértést.
- És most kérem, mondja el, mik történtek a gyilkosságok előtt, közben, utána – kérte Maynard. – Igen, tudom, sőt megértem, hogy fáj erre visszagondolni, de kérem, így nem jutunk előbbre – mondta, hallva Stevens nyögdécselését.
- Ez a gyilkos nagyon kegyetlen – fogott bele Stevens. Nem szólt senki, ezzel demonstrálva álláspontjukat, miszerint minden gyilkos kegyetlen. Még a zöldfülű Hedman sem szólt, nm jutott eszébe ütős visszavágás. Így hát a pap folytatta: - Bármi áron öl. Nem zavarják a külső tényezők. Ezeket mind azoktól hallottam, akik látták vagy hallották, amikor ölt…
- Ezek szerint voltak szemtanúk – bólintott Phil.
- Igen, voltak, de nem látta senki az arcát. Csuklyát hordott. Na, szóval bármi áron öl. Egyik vezetőnk még egy széket is hozzá vágott. De nem történt semmi. Azután lekéselte a vezetőnket, mindenki szeme láttára, mindenki hallotta, aki ott volt. Ráadásul Karmelli tőrével, a szent fegyverünkkel! Meggyalázta az őseinket ezzel! Mikor pedig megnézzük, hogy minden rendben-e a tőrrel, akkor minden rendben!
- És ebben mi a gond? – tudakolta értetlenül Hedman.
- Az, hogy a gyilkos lemossa róla a vért, és visszateszi, mintha mi sem történt volna.
- Tehát van egy szentségtörő gyilkosunk, aki nem foglalkozik a körülményekkel – összegezte a kwizek. – Szép kilátások, mondhatom!
Abban a pillanatban a fáklyák sápadt, remegő fénye egy árnyék képét vertek vissza az ódon falakon. Az árnyék kezéből – pontosan a tenyeréből egy éles valami állt ki.
Dan Hedman odapillantott. Egy szürke ruhás, csuklyás alak volt az. A halovány fény nem világította meg az arcát. Olyan gyorsan közeledett, szemében olyan gyilkos düh villant, hogy Hedman fél métert ugrott.
- Atyám.. – kezdte elsápadva.
- Igen, hallgatom – hajolt közelebb Stevens. – Mondott valamit?
- Vigyázzon, az istenért – sikította Hedman, és a pap felé lendült.
ÖLJ, NE FOGLAKOZZ VELÜK, ÖLJ BÁRMI ÁRON!
Ezt káltotta a hang Stewardnak. Próbált visszakozni. Próbálta mondani, hogy ez félreértés, de nem tudta mozgatni az ajkát, pedig akarta. Le akarta venni a csuklyát, eldobni Karmelli tőrét – de nem jutottak el ezek a parancsok a végtagjaihoz.
Válla önkéntelenül befordult, hogy aztán keresztüldöfje Stevens torkát.
Kiáltani akart.
Már teljesen befordult. Közben szeme sarkából egy alakot pillantott meg – nem is egyet, hármat. Két embert és egy kwizeket. Nocsak, nem hittem volna, hogy életemben látok még kwizeket.
A legifjabbnak tűnő velőtrázóan ordított, Stevens felé lendült. Megfogta az atya karmait. De Albright tudta, hogy nem lesz elég gyors.
Nem akarok ölni.
ÖLJ, BÁRMI ÁRON.
Hiába csatázott a másik énjének tűnő valami ellen, nem nyert. Hiába réntotta el Dan Hedman Stevenst, hiába rántottak a többiek fegyvert – lassúak voltak.
Ő pedig lesújtott.
Dan átugrott az asztalon felborította az atya székét, elrántotta onnan, és úgy estek le ők ketten, hogy ő ért földet alul. Stevens majdnem összenyomta. De Hedman nem ezzel foglalkozott. Minden figyelmét egy széllökés kötötte le, majd a később a szélhez párosuló tőr, és annak árnyéka, ami vibrált a halovány fényben. A keskeny tőr biztosan lemetszette néhány hajszálát, de egyéb kárt nem okozott. Beleállt az asztal lapjába, és ott is maradt.
- Ne – sikoltotta a gyilkos karmélius. Hosszú, elnyújtott kiáltás volt ez, melyben benne volt minden fájdalma.
Phil előrántott a szolgálati fegyverét. Látta, hogy kwizek társa ugyanígy tesz. Dan Hedman elrántotta Stevenst, a tőr pedig centikre tőle fúródott a fába.
- Most! – kiáltotta, nem foglalkozva a gyilkos üvöltésével. Mindketten lőttek, mágnesesen gyorsított lövedékek zaja töltötte be a dolgozószobát. Steward testébe tíz, majd húsz lövedék fúródott, a hasától kezdve a kulccsontjáig minden területet lefedve. Kezéből kihullott a tőr, messzire repült, a gyilkos pedig hanyatt esett – már földet érése előtt halott volt.
Egy percig elhalt a zaj. A néma csend beburkolta őket, olyan volt, hogy már kézzel lehetett tapintani.
Aztán Stevens atya nyöszörögni kezdett. A papok sorban csődültek az irodába, megszemlélni egy apró győzelem maradványait.
- És most, mi lesz? – kérdezte a zöldfülű, miközben feltápászkodott és porolni kezdte magát.
- A gyilkos meghalt – jelentette ki Phil Maynard. – Ezeket a körülményeket tekintve, mehetünk is haza…
