külűr krónikái - a káosz harangjai

A végtelen Tellus utcáin egy magányos alak sétált. Elsőre a külső szemlélődő semmi érdekeset nem venne észre rajta. Azt kiszúrná bárki, hogy nő, és hogy haja kilóg kapucnijából. De a lelkében kavargó bizonytalanságot jobb, ha tényleg elzárja a nagyközönség elől.

Sue Wellingtonnak bizony gondjai voltak. Az ő szemében nagyok. A fiú valaha a Torol békés farmajain dolgozott fiatalkorában, míg el nem ragadta őt a továbbtanulás és más vidékeken való munka. Így került Tellusba, egy neves iskolába, de onnan kirúgták. Azt nem mondta, miért. Csak annyit, hogy itt van.

A fiú a Derion nevet viselte. A vezetéknevét még nem mondta el. Látszólag valamit titkolt, de ezt Sue csak az alacsony származással járó visszafogottságnak fogta fel. Hiába, ő jó emberismerő volt, és felfogta Derion problémáját: hogy hülye.

Nem tudhatta, mit tett a Torolon, de bugyuta volt. Nem is gondolta volna, hogyan vették fel Tellus egyik jó sulijába, de hát végül is már évszázadokkal ezelőtt eltörölték a szóbeli vizsgát, mert az “ stresszelné a gyerekeket”. Így hát nem is találkoztak Derionnal. Csak a tudása - ami egyébként helyén volt - alapján döntöttek. Deriont így felvették. Aztán kicsapták, de Derion nem foglalkozott ezzel: látszólag megakadt ott, hogy még mindig tanuló egyetemista.

Fura alak volt ő, és Sue kedvelte. Ha bugyuta, ügyetlen is, gyorsan tanul, és sosem adja fel. Valamennyire jártas volt a robogók világában, így tanította a fiút. Az együtt töltött idő kellemes volt, és a lány látta benne a képességet, hogy Derion jelleme igenis változni fog rövid időn belül.

Együtt vitték ezt végbe. És Derion el is ismerte őt, mint barát. Sőt, sokkal több, mint barát... Az elmúlt néhány hétben hírek terjengtek errefelé, hogy messzi, vad világokon megindult a hajsza egy titokzatos gyilkos után, aki hívőket gyilkol, de ők nem foglalkoztak a külső tényezőkkel. Egymásra voltak utalva - és egymásra utalták magukat.

Nem sokat kell erről a kapcsolatról beszélni, egyértelmű. Túl sokáig voltak egybe zárva, és barátok lettek. Aztán egy újabb szzintre léptek, és Sue tisztelte, sőt rajongott Derionért, még ha az nem is volt a világ legügyesebbje. Szerette, mert a fiú olyan volt, amilyen.

Sue Wellington egyedül ment sötét gondolataival.

A paradoxonok természetesen megrohamozták. Mi van, ha Derion csak egy szélhámos? Nagy valószínűséggel, hiszen azért az ilyen bénákat nem veszik fel elit suliba. Lehet, Derion mást akar, mint amit ő hisz. Ugyan Sue nem volt egy tanult ember, de a sok egyedül töltött év alatt már más dolgok foglalkoztatták. A világ dolgai. Azok, amik minden ember lelkét megteremtik, amik a háttérben állnak. Amolyan csendes, meg nem értett - és nem is ismert - filozófus volt.

Aztán jött ez a fiú...

Sue Wellington hitte, hogy Derion meg fog változni. Lerítt róla, hogy sorsa nagyobb dolgokra teremtette. De vajon ez a kapcsolat, az, hogy ő egyengesse a fiú útját, vajon nem szakítja-e ki végleg ebből a szerepből? Nem felejti-e el azokat az elveket, amiket eddig vallott, hogy elhagy egy járatlan utat járatlanért? Mert ezt kell tennie: Derion miatt fel fog borulni élete eddigi rendje, más fogja betölteni azt az ürességet a szívében, amit eddig az elmélkedés töltött be. Sue-nak nehezen esett a változás, hiszen mégis csak ez volt számára a felüdülés, és mindenki nehezen viseli, ha másképp kell élnie.

És neki igenis nehéz volt feladni a belső szépet. Ez olyannyira sötétségbe burkolta érző lelkét, mint a körülötte már szinte késsel vághatóan szilárd sötétségű tellusi éjszaka.

Sue Wellington egyedül haladt tovább sötét gondolataival.

Derion ünnepelt hőssé vált.

Nem számított neki ebben a pillanatban, hogy kitálalt Sue-nak egy hamis előtörténetet magáról. Nem érdekelte a gyengébbek az erősebbektől való elnyomása, sem az, hogy ő még csak kezdő. Csak az érdekelte, hogy nyert. Élete első versenyén! Ugyan ez csak egy előfutam volt, hogy aztán a “nagyok” jöjjenek, mégis több százan rajongták körbe az új tehetséget. Derion ujjongott, azóta jócskán felspécizett robogójának ülésére állt, és örömmámorban úszva integetett. Volt a közönség soraiban nő, gyerek, de még büszkén bólogató idős ember is. Derion örült, hogy minden korosztály körében bizonyított.

Ünnepelt hőssé vált.

Alább maradt az üdvrivalgás, és Derion mérsékelten hátrébb lépett, de figyelmetlen volt és majdnem átesett a második versenyző gépén. Az a robogó jóval szerényebb belsővel lett megáldva, de még éppen hogy versenyképes Derionéval.

A fiú ahogy ocsúdott fel, és egyre jobban lehiggadt, az adrenalin útóhatására remegni kezdett. Furcsán fázott, de tudta, hogy az előbbi indok a ludas. A fejét emlékképek rohanták meg: egy nappali, panorámaablak, besütő napfény... És egy árnyék. Egy árnyék, ami egy nőtől származott. Egy nőtől, akit Sue Wellingtonnak hívtak...

Furcsa bizsergés keríti hatalmába, mikor együtt vannak. A lélekfestők sosem meséltek ilyesfajta érzelemről. Nem tudta, mit tegyen. Sajnos ez volt a legnagyobb baj: tudta, ő csak egy lélekfestő, de mégis egy elit suli - aminek nevéről csupán ósdi kódexekből olvasott - diákjának adja ki magát. És ebben a pillanatban Derion ráébredt a keserű igazságra: ő csak egy visszamaradott. Egy emberi csonk. Társadalmilag elkülönült. És elégnek is érezte a jellemzést, hiszen nincs benne jó, és a legrosszabb, hogy róla szól. De legalább azzal vigasztalhatja magát, hogy ő ezt be is ismeri, nem mint az olyan, aki másban a szálkát is megleli, magában a gerendát viszont nem.

Az a néhány hét elég volt ahhoz, hogy más világképet fessen maga elé. Az az egyetlen dimenzió, amit elképzelt, most kibővült. Eddig azt hitte, az emberek szeretik egymást. Hogy egy réteg van. De csalódnia kellett: a gyengéket kirostálja egy erősebb. És hogy az ember életében csakis az ambíciói játszanak szerepet. Hiába, ő sosem szórakozott a lélekfestőknél - nem is volt szüksége rá. Már az első napon ráébredt, hogy az emberek kocsmáznak, és több időt töltenek ott, mint máshol. Ez a magatartás szó szerint sokkolta Deriont. Mégpedig azért, mert nem tudott volna alkalmazkodni ehhez a napirendhez. Nem tudta, egyenesen nem értette, hogyan tudna megszokásból oda járni. Arra is gondolt, hogy nem, de akkor különcnek néznék - és tudta, nem lehet különc. Gyanakodnának.

A második dolog Sue volt. Ha kellene egy meghatározni, milyen szín jut róla az eszébe, Derion azt hitte, ő a fehér. Ellenben Spike, a testvére a fekete. Azonban, ha jobban megnézzük, ketten egy családból valók, egy a vérük, és messziről nézve a világ inkább már szürke. Ezt ugyan nem Sue mondta neki, erre ő jött rá, de mégis oly tisztának érezte, és oly valóságosnak, hogy még most is lúdbőrözött a keze.

Sue Wellington még másra is megtanította. Elsősorban a robogózás apróbb trükkjeit sajátította el tőle, aztán Derion észrevett még rajta egy másféle szemléletet. Igen, mert Derion már ezeket is figyelte - mellesleg pont Sue hívta fel erre a szemléletfigyelésre -, és láthatólag a lány saját nézeteket vallott a világról. Egyfajta egyedieket. Mondhatni, szeret emlegetni kész idézeteket, de ő maga is állapít meg dolgokat. Ő maga is gondolkodik a világról, mint az idézetek szerzői.

Sue egy - hogyan is mondják ezt? - filozófus! Olvasott róluk a kódexekben, és illett rá a meghatározás. És ez nem zavarta Deriont. Sőt! Elindította őt egy új úton. Egy olyan ösvényen, melybe nem férhetnek bele a lélekfestők. Az emberiesség tanítója akart lenni. Ő. Ő meg Sue Wellington.

Megálljt parancsolt magának. Ezt nem teheti, hogy csak úgy elhagyja a lélekfestőket! Hiszen ők nevelték fel! Hálátlanság! De... talán ha nem tanult volna Sue-tól, nem is lenne lelkiismerete. Nem is tudná, mi az. Otthagyná őket, minden teketória nélkül. De így, új tanokkal a fejében, már nem merte megtenni. Az a lány már végleg behálózta; és ez már több volt egyzserű barátságnál...

Elhagyja-e őket? Vagy ne? Akármi lesz, abban a szent pillanatban Derion megfogadta, az igazat fogja mondani Sue-nak: hogy ő valójában nem a Torolról jött, és sosem járt iskolába... Ha a lány elküldi, hát máshová nem tud menni, csak vissza a lélekfestőkhöz. Ha viszont az ellenkezője történik, akkor is fennáll a visszatérés lehetősége, de akkor talán majd elindul azon a csábító új ösvényen. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy mind ő, mind a lány tudjon választani, merre tovább.

Egyetlen, de mégis nehéz.

Derion fürkészte az új rajongói arcvonásait. Egytől-egyig mind elismerte őt. Szemeikben azonban külön-külön mást olvasott le: egyikük fél hazamenni. Másikuknak pedig egyáltalán nincs hová hazammeni. A harmadik pedig már alig várta, hogy megossza Derion sikerét egy másik, messze élő társával.

Mindezt a szemekben rejlő csillogás leolvasásával! Derion itt önkéntelenül is újra Sue Wellingtonra gondolt... És a döntésre, ami megváltoztat majd mindent.

Azt eldönteni, hogy mit akarunk, csupán egy pillanat műve, de hogy tudni, a döntést megváltoztatni nem lehet, egy életre szól.

Egy pillanat műve volt az egész. Egy pillanaté, mikor Derion ünnepelt hőssé vált.

Walton örült a lélekfestő társa sikerének, de annak nem, hogy egy ideje egyedül kell boldogulnia. Derion elhagyta. Beismerte. Ez keserűséggel töltötte el. Nem volt jó mester? Nem is töltöttek sok időt együtt, így hát ezt nem lehetne megítélni. A néhány hét alatt rájött, nem vele lehet a probléma. Így hát nem is strapálta magát. Hogyha Derion rossz helyre került volna, rég nem hallana felőle, és most íme, berobbant a köztudatba!

A tény örömmel töltötte el. Derion jó helyre került, és ez mindennél fontosabb. Azonban egy tény nagyon-nagyon szorította a szívét: elfeledkezett róla, és a küldetésről!

Nem is az zavarta, hogy őt felejtette el, hanem az egész lélekfestő társadalmat. Walton sosem volt okos, de ennyit csak érzett, ennyire csak keserű lett a szájíze. Olyan érzés volt, amilyet ezelőtt sosem tapasztalt, de mégis ismert.

Figyelte a fiút. Sokan körberajongták. De Walton még mindig a Küklopszban szolgált. Elégedett is volt a jelenlegi helyzettel, akcióba még nem kezdett. Derion miatt. Azt kívánta megvárni, hogy Derion visszatérjen. De most elérkezett a pillanat. Derion nem fog visszajönni.

Tudta, kezdhet gondolkodni, mit tesz majd.

Elmélkedésének elejét vette egy újabb esemény, ami még őt is meglepte: egy kapucnis alak érkezése. A nő - mert látszott a kapucniból kilógó hajtincsekből - odalépett Derionhoz, és átölelte őt.

Jó helyre került, igaz?

Walton már nem is tudta, mit tegyen: megakadályozza, hogy Derion letérjen a lélekfestők ösvényéről, vagy elfogja Jeremy Crosst? Mindkettőért kapna egy bérelt helyet az Idősek Tanácsába...

Walton ráeszmélt, hogy az elkövetkezendő napok nagyon húzósak lesznek. De ő ki fog tartani a végsőkig, és talán két világot is megment: Derion világát a rossz útra téréstől, a Tellust pedig Jeremy Crosstól.