Romok. Mindenfelé csak romok. Azonban Exodus még így is erős maradt. Sőt, a Domíniumi Tengerészgyalogság masszív épülete valahogy csak fennmaradt – ablakok törtek be, repedések a falban, de romok – azok nem.
Az udvaron pedig huszonkét ember sorakozott. Kevlárokon, sisakokon, nehézfegyvereken és jelvényeken csillant meg a nap. A nap, ami a pusztulásra világított.
Ahová ők mennek, az is a pusztulás volt. De a helyzet reménytelenebb: Tellust blokád alatt tartotta valaki, a földrengésről már ne is beszéljünk! Pokoli egy hely volt. A katasztrófa-elhárítók épületének is annyi lett. Itt az ideje, hogy a Domínium embereket küldjön oda, hogy stabilizálják a helyzetet. Nem csak Exodus, más helyek is. Wright éppen nem. Az katonailag harmat gyenge volt. Azok az emberek a golyókon ülnek és várják, hogy érkezzen az erősítés.
Ametiszt osztag. Az embernek sok minden juthat az eszébe. Először is, gondolhatja, hogy az illetőknek ametiszt színű ruhájuk van. Ez részben igaz, hiszen sisakjaik valóban lilás árnyalatúak. Aztán az ember gondolhatja, hogy katonák. Katonák voltak. Ahogy létezett Topáz osztag és Okker osztag is. De azok nem voltak ennyire szakszerűek, mint ők. Ők különleges osztag voltak – a huszonkét legjobb harcos. És most itt álltak, Exodus legdicsőbb udvarán, amit különféle szobrok díszítettek, egy emelvényen állt, aminek végében egy Kaptár szállító állt. A hajó nem volt felszerelve nehéz fegyverzettel. Csupán arra volt jó, hogy elsurranjon olyan blokád mellett, mint ami Tellusnál volt.
Délelőtt, pontban tizenegy óra kettő perckor a menet elindult a szállítóba.
Darren Long százados, miközben terelte befelé katonáit, büszkén nézett rájuk. Mindenféle népség volt, de kétségtelenül helyén volt a szívük és az eszük. Elsőként Ming hadnagy lépett be, egy fiatal csíkszemű. Hihetetlen, zsenge kora ellenére mit el nem ért. Seaman közlegény már „öreg róka” volt. Még sosem ért el kinevezést, ez a kevés bevetésszám miatt történt meg. De a vezetőség bízott a képességeiben. Lowry őrmester… Ő már más eset volt. Úgy jellemezni: a pusztító.
Mentek be a jobbnál jobb legények, Long százados pedig az utolsó belépőre lehetett a leginkább büszke: a fekete bárány. Néger volt az illető, és értette a dolgát. Új tag volt a csapatban, de sok jót hallott róla. Earl, vagy mi volt a neve… Feje alig látszott, miközben belépett a Kaptár sötétségébe.
Végül Long ugrott a be a szállítóba. Bent körös-körül székek álltak, ötpontos biztonsági övvel, a könyöklőnél fegyvertartó. Praktikus gép volt, azt meg kellett mondani. Azonban a tervezők ötlettelenségét bizonyította, hogy az oldalt heverő üteg hatalmas motorja a helyet foglalta a székek melletti űrben. Elől a pilótafülke el volt különítve az utastértől, de folyamatos rádió- és kamerás kapcsolat állt fent a két helység között.
- Indíts a kicsikét! – ordított előre Long. – Kapaszkodjatok, uraim, rázós utunk lesz!
A csapat tagjai horkantottak. Ők kemény fiúk, nem kottyan meg holmi utazás.
- Hol vagy, feka? Nem látlak? – kiáltott valaki hátulról. Valóban nem lehetett látni a sötétségben Earl-t.
- Vicces vagy, Dindo – szólt hátra Long százados. Erre elhallgatott az az idétlen röhögés, amit Dindo kipréselt magából.
A Kaptár megremegett, emberi fülnek ultraszónikus sivítás töltötte be a teret. A VTOL hajtómű repítette őket a magasba. A rázkódás elviselhetetlen lenne, ha nem kötik be magukat. Ahogy a pilótafülke felé néztek, látták maguk körül a felhőket. A Kaptár villámgyors motorja perceken belül kirepítette őket az űrbe. Ahogy siklottak az atmoszférában, lángok mardosták a szállító apró testét. Ez volt a leghajmeresztőbb része az űrutazásnak. De ha itt túljut az ember, a látvány magáért beszél.
Mindenki másképp néz az űrre. Van, aki szerint műalkotás. Van, aki szerint egy kozmikus szeméttelep. De abban mindenki egyetért, hogy az űr végtelen. Lehet szép, csúnya, de végtelen. Végtelen a szépsége. Végtelen a rondasága. Itt, az űr mélyében minden elmélet, amit az időről és távolságról tanultál, felbomlik. Itt csak te vagy és a hajód. Körülötted sötétség és messze-messze fénylő csillagok.
- Utálom az űrt – morogta a bajsza alatt Earl. Természetesen Dindónak remek füle volt, és egy kicsit rasszista is.
- Olyan mint te, feka. Muszáj szeretned.
- Állítsd le, magadat, Dindo – pofozta fel Long a kis rasszistát. – Emberek, három perc és hajlítjuk a teret. Az nem lesz túl felemelő élmény.
Longnak igaza volt, bár azért felemelő érzés valóban nem volt, de különösen kellemetlen sem. Kell a fiúknak egy kis ijesztés…
- És ha odaértünk? – kérdezte Lowry. – A blokádot csak nem hagyhatjuk a helyén.
- Ez igaz – dörzsölgette az állát a százados. – Mindazonáltal ne bocsátkozzunk felesleges harcba, ha nem muszáj. Márpedig nem muszáj. Miedzinski, Ming, ti kezelitek a lövegeket, ha mégis erre kerülne sor!
- Igenis, uram! – jött kórusban a válasz.
A három perc egy pillanatnak tűnt. A teret meghajlítani mindig élmény. A parittyahajtómű tette a dolgát. Egy pillanatig csak az elmosódott űr képét lehetett látni, majd a másik pillanatban hajók tűntek elő. Egy bolygó is színezte a képet. Egy nagy, fehér bolygó…
- A Tellus, uraim – mondta elégedetten Long.
- Figyelem, másfél perc a csapódásig! – tájékoztatta őket a pilóta. – Aki teheti, üljön a lövegekhez! Rázós utunk lesz…
Ming és Miedzinski bepattant az ütegekbe. A Kaptár süvöltve haladt az áttörhetetlennek tűnő blokád felé.
- Nem tetszik ez nekem – mondta komoran valaki középről.
- Nekem sem – helyeselt Long. – Ti pedig votlatok olyan hülyék, hogy beálltok tengerészgyalogosnak…
- Ezt látniuk kell – ámuldozott a pilóta. Ugyanakkor a pilótafülke bejárata fölötti hatalmas kivetítőn láthatóvá vált a blokád.
- Azta kurva! – szitkozódott Lowry. A többiek is tetszésüket fejezték ki a nem túl bizalomgerjesztő, de attól még hátborzongatóan gyönyörű látvány iránt.
Az események váratlanul gyorsultak fel.
- Ming, Gébics hét óránál!
Ming arrafelé fordult a löveggel. A Shryke-Gébics valóban üldözőbe vette őket, és már a löveg hatótávolságának nagyon a határán volt.
- A francba, nem tudok annyira elfordulni.
- Megoldjuk.
A Kaptár hirtelen balra fordult. Az egész benti világ feje tetejére állt. Azonban Mingnek csak most jött az igazi szórakozás. Megnyomta a kioldógombot, mire a sínágyú útjára engedte több ezer fokos golyóját. A lövedék másodpercek alatt szelte át a két hajó közti űrt, de a Gébics az utolsó pillanatban kitért jobbra, amitől nagyon kedvező helyzetbe került. A dupla sínágyúja megeresztett egy sorozatot. A lövedékek beleütköztek a Kaptárba, de a jól megerősített pajzs ellenállt.
- Nem sokáig húzzuk így – méltatlankodott a pilóta.
- Térj ki – kiáltott vissza Ming felindultan. A pilóta megtette, gyomorkavaró forgás után a hajsza folytatódott. A gébics remekül fordulózott a lomha Kaptárral. A Shryke újra lőtávolba ért, és megint lőtt. A hátsó pajzsok a pilótafülke kijelzőjén vörösen villogtak. A második találatnál már vinnyogott is fülrepesztő fejhangon.
- Fordulunk – mondta feszes hangon a pilóta, és új dugóhúzóba kezdtek. A találatok sűrűbben érkeztek, végül már érezni lehetett a felhevült fém szagát.
- Adj neki, Miedzinski – ordította Long, ahogy látta, hogy Miedzinski befogja a löveggel a Gébicset.
Az ifjú katona diadalittas pofával csapott rá a kioldógombra. Az elsütőbillentyű hangos kattanása nyomán égő pokol indult útjára. A Gébics nem tehetett semmit. A forró alumíniumlövedék úgy fúródott a vezérsíkjába, mint kés a vajba. Persze ez még kevés volt neki. A következő tizedmásodperccel később érkezett meg. A hajó körül vibráló halvány elhárítópajzs megszűnt létezni.
Azonban ez nem jogosította fel arra a Gébics pilótáját, hogy feladja. Fordulóba kezdett, és a sokkal lomhább Kaptár oldalához került. Ming oldalánál jött be a képbe, és a hadnagy megszórta őt. A hajó kitért, majd megeresztette az ő sorozatát. A lövés hajszálpontos volt. Az egyik a hajtómű burájába fúródott, ami így ki-ki hagyott egy ütemet, majd a következő súrolta Ming lövegállását.
- A faszomba, húzzunk el innen! – ordította dühödten Ming, ahogy kiugrott a vezérlőből. Épp időben! A Gébics újra lőtt, ezúttal telibe találta a löveget. Lángok csaptak fel, a burkolat pedig izzott a levegő hiánya miatt. Ming egy pillanatig döbbenten bámult a pusztításra, és elindult egy poroltóért. Azonnal meg is találta a sarokban, és pillanatokkal később a tűz már csak ködös emlékképként élt az emlékezetükben.
- Ez meleg volt – jegyezte meg végül, ahogy behuppant a székébe, és becsatolta magát. – Pilóta, jobb oldai löveg megsemmisítve!
- Látom – morogta az. – Jó hír viszont, hogy a Gébics feladta. Nyilván a tűzről azt hitte, nyert.
A kivetítőn újra az űrt látták, és a nyomasztó blokádot. Messze előttük és mellettük a Gébics ment útjára. Mindenki nyugodtan ült, és várta az eseményeket. Azonban ők is tudták, ha egy ilyen egyszerű Gébics megszorongatta őket, ne is várjanak jobbat a blokádtól.
A pilóta sürgölődve töltötte fel energiával a pajzsot. Hamarosan a képernyő előtt halvány derengés vált láthatóvá, amint sikerült is neki.
- Na, akkor emberek, két perc a csapódásig – jelentette végül.
Mindenki megfeszült. Azt hitték az elején, piskóta lesz. Most, második nekifutásra már megváltozott véleményük. De azért keményen viselték a körülményeket, mégis csak a huszonkét legjobb harcos voltak ők.
- Már csak egy perc a csapódásig…
A hadihajók körvonalai nagyobbak lettek. Egyre nagyobbak, és nyomasztóbbak. Messziről látni lehetett, szenzortányérjaik pont az ő irányukba fordulnak. Ráadásul mintha megcsillanni látták volna lopakodáshoz kitűnő matt fekete hajótestüket…
- Fél perc…
Mindenki rosszul érezte magát a rájuk váró eseményektől. De főleg Dindo volt az, aki mindjárt elhányta magát.
- Jól nézel ki, Dindo – vigyorgott Earl.
- Kuss legyen, feka – préselte a szavak a fogai között Dindo. – Érted? Pofa be!
- Elég legyen! – szólt rájuk Long, aki nem értette, hogy tudnak még ilyenkor is egymással foglalkozni ezek ketten.
- Már csak tíz másodperc…
Megeredtek az első lövések. Valaki felordított meglepetésében. De ez nem olyan hördülés volt, hogy mindjárt itt a vég. Nem, az a kiáltás inkább örömteli volt.
- Nézzétek – mondta a pilóta. – Lőnek.
- Ez valóban nagyon érdekes – mondta örömtelen vigyorral Dindo. – De megmondanád, miért olyan khm… megmosolyogtató?
- Ezek nem az ellenség lövései.
Dindo szája leesett, bár inkább csak azért, hogy utat engedjen torkából egyre feljebb toluló epéjének.
- Nem érted? A Domínium segítséget küldött!
Abban a pillanatban mögülük tompa puffanások hallatszottak. Mint mikor hajók lépnek ki az elhajlított térből. A katonák arcán keveredett az öröm és a megkönnyebbültség. A feszültség pedig elpárolgott, mint víz a sivatagban, bár azért a lelkük mélyén ők is tudták, az, hogy erősítés érkezett, nem biztosíték arra, hogy nem halnak meg perceken belül.
Őrült taktika volt, meg is halhatnak, de sikerrel is járnak. Ha működik a prototípus lopakodó funkció a Kaptáron…
- Ametiszt osztag, biztosítjuk az átkelést! – dörrent egy feszes hang a kommunikációs csatornájukon. – Tartsák az irányt! Egyéb kérdés?
- Melyik vadbarom küldött nekünk erősítést? – ordított előre Dindo. Lenyelhette azt a keserű epét, mert már sápadt sem volt. Hiába, az erősítés tudata minden embernél más reakciót vált ki.
- Halihó, fiúk – csatlakozott be egy vidám hang. – Én voltam az.
- Rohadj meg, Morrow! – ordította mosolyogva Dindo. – Valamire mégis csak jó vagy.
- Te pedig semmire – helyeselt Morrow. – Csodálom, hogy beválogattak az Ametiszt osztagba…
Dindo már visszavágott volna, amikor valószínűleg elrángathatták Lance Morrow-t a kommunikátortól, mert újra az a feszes hang válaszolt vissza:
- Sajnálom a személyeskedésért… Morrow javíthatatlan. A kíséret ott jön mögöttük. Crown Star kikapcs.
A kivetítő a pilótafülke bejárata fölött mögéjük vetült. Egy ék alakba rendeződött, Futrinkákból és Cserebogarakból álló osztag érte utol a Kaptárat.
Azonban nem történt semmi. A cirkálók és csatahajók csak lebegtek. Az út negyedét pedig lassacskán megtették. Viszont a legeslegsűreje még előttük volt, és az még mindig nyomasztó volt. Nyomasztó, mint ez a hirtelen csend.
- Miért nem lőnek? – kérdezte Long felindultan.
- Inkább örüljön neki – morogta a pilóta.
Longnak kár volt megszólalnia. Az egyik nagyobb cirkáló előttük megmozdult, kilométeres távolságból is jól láthatóan köpködve a különféle vadászgépeket. Azonban a mögötte lévő látvány már-már förtelmesen hatott. A cirkáló azért mozdult el, hogy utat adjon egy nehézfegyveres hadihajónak. A hosszú törzsén mint ezernyi tüske meredeztek a lézerlövegek. Muszáj volt a bentieknek füttyenteniük, hiszen tudták, az ilyen fegyverzet esetében a gyártók igencsak fukarok. A lézerütegek horribilis mennyiségű energiát fogyasztottak, amit nem engedhettek meg maguknak a jól menő gyártók.
- Esetleg felvehetem a kapcsolatot a Crown Starral – ajánlkozott a pilóta, aki halálosan nyugodt maradt. Mintha csak jég folyna ereiben.
- Tegye azt – huppant le a székére rezignáltan Long százados. Tudta, ez a túlerő a biztos halált jelenti.
A Wright-on állomásozó tengerészgyalogsági épület büszke volt a Crown Starra. Annál inkább, hiszen ez a legújabb gyártású modell volt, egy Star Scraper V2-es. Az elnevezés, miszerint „megkarcolja a felhőket”, igaz is volt rá. Megannyi sínágyú, lézerágyú és dokk gondoskodott arról, hogy a V2-es közelében halálos tartózkodni. Jaj annak, aki megkísérli elsüllyesztését a kozmikus roncstelepre.
Lance Morrow nem hagyhatta, hogy a popsijukon ülő wright-i hivatalnokok annyiban hagyják Tellus leigázását. Az még rendben volt, hogy küldtek oda egy, a nem ő bolygójukról származó elit alakulatot, de ez inkább Exodus bolygó érdeme, mint övék. Márpedig ide minden bolygó segítsége kellett, aki tud segíteni. Hála az égnek, Exodus katonai támaszpontja sértetlen maradt (a többihez képest), így hát a felszíni csapatokról már gondoskodtak ők. Azonban Lance azonban nem aludt volna jól, ha nem vetik pont Tellusnál be az új V2-est. Ráadásként még egy kis oltalmazást is hoztak ide, néhány hadihajó. Meg is volna hát a blokádtörő hadművelet.
Lance Morrow-t még a parancsnoki hídról kifelé menet csípték el.
- Hová megy? – kérdezte az imént a parancsnok, miután bontotta a kapcsolatot az Ametiszt osztag Kaptárjával.
- Nekem más dolgom van – oldalgott el Morrow. – Mindazonáltal ne becsülje le a blokád erejét. Számoljon egy picit: azokon a hajókon és cirkálókon megannyi katona lehet. Egy osztag nem elég, hogy legyőzze őket. Ajánlom, hogy támogassuk mind itt fent, mind ott lent a rajtaütést.
- Ezt így, végszóként? – kérdezte rosszallóan a parancsnok.
- Igen.
- Hová a francba megy, pont most?
- Csak annyit mondok, Shiwa – fordult vissza a bejáratnál Lance Morrow. A parancsnok faarccal nézett rá, szemében azonban nem az elismerés csillogott, mint azt Morrow várta, hanem megvetés. – Higgye el, nekem sem öröm.
- Uram, jól hallottam, hogy elmegy? – tudakolta egy épp belépő tiszt. Morrow hol rá, hol a parancsnokra nézett. Azt gondolhatta, ő hívta a tisztet, feltartóztatásképpen. Vagy talán egyenesen arra akarta kérni, hogy maradjon.
- Készítse a hajómat – mondta végül Lance, és elindult a folyosón.
Lance Morrow-nak jó kis gépe volt, ismerte a parancsnok. Akárhová megy a Shiwa ügyében, gyorsan ott lesz. Minél gyorsabban, minél messzebb!
- Uram, a blokád megmozdult – lépett hozzá egy másik tiszt. – Mi a parancsa.
A parancsnok odasétált a híd hatalmas páncélüveg ablakához, és tátva maradt a szája. Az eget kilométerekre előttük lézercsíkok és felhevült lövedékek festették színesre. A parancsnoknak eszébe jutott Morrow javaslata.
- Nincs más választás, frontális támadás a blokádra! – rendelkezett. – Továbbá küldjenek még az Ametiszt után néhány leszállóegységet is. Történelmi nap elé nézünk…
A blokád – mondhatni – epicentrumában elszabadult a pokol. Pusztító vihar indult feléjük. Égő alumíniumdarabkák sisteregtek, lézerágyúk mély, messziről jövő dübörgése töltötte be a vákuumot.
- Ez tényleg rázós lesz – rémüldözött Dindo. Belekapaszkodott ugyan a szék támlájába, és bekötötte is magát, de még így is rázkódott közben.
- Csend legyen, Dindo – rikoltotta Long százados. Ahogy ránézett a kivetítőre, látta, amint a két raj közelharcba keveredik. Ami pedig kifejezetten jó jelnek tűnt, az az volt, hogy a közelharcolók lekötötték a lézerágyúk figyelmét. A pilóta pedig láthatóan rákapcsolt, és csak úgy kerülgette a nagyobb cirkálókat. Azok nem vehették észre őket. A csata hevében egy matt fekete jármű senkinek sem szúr szemet. A pilóta remekül tette a dolgát, és még egy nagyobb utasszállító kompot is sikerült kikerülnie, amiből épp akkor jött ki egy nagy adag űrszemét. Ráadásul maga az űrkomp is elütő látványt nyújtott. Egy utasszállító nem csatába való hajóként vált híressé.
Ahogy tovább siklottak a blokádon, a többi hajó is mozgásba lendült. De ezek sem rájuk céloztak: figyelmüket egy újonnan érkezett hajóraj kötötte le, és az éppen mélyűri cápaként lecsapó Star Scraper V2-es. A kecses hadihajó bevágott az epicentrumba, közben köpte ki magából a hajókat. A kisebb cirkálók rögtön megrogytak, de voltak, akik közelharcot vívtak a V2-essel. Lézerágyú-háború alakult ki, és a V2 körül hamar „vadkacsavadászat” kezdődött. Mint ezernyi bögöly, úgy zúgtak körülöttük a vadászgépek. Végeláthatatlan kavalkád lett a percekkel ezelőtt még csendes űrből.
Megkezdődött a Tellus ostroma.
Az Ametsizt osztag tisztes távolságból figyelte az ütközetet. Még innen, távolról is nyomta fülüket a lézerágyúk feltörő basszusa.
A Kaptár után hirtelen egy másik raj indult meg. De ezek csak mögöttük voltak, nem vehették észre őket, hiszen pályavektoruk majdhogynem merőlegesen metszette egymást.
Ahogy a raj közelebb ért, olyan egy kilométeres távolságba, már látták a könnyen felvértezett hajókat. Csapatszállítók voltak, valami csempészek által kedvelt típusokból állt a konvoj. Tízen lehettek, és méretüket elnézve mindegyikbe férhetett egy egész tizednyi zászlóalj harcos.
Ugyanebben az időben egy domíniumi cirkáló lépett ki a térhajlított időből. Csaknem olyan hosszú volt, mint a Star Scraper, de vagy kétszer olyan széles. Térbeli keresztként függött az űr vákuumában.
- Ez egy Felcser – magyarázta a pilóta. – Nincs felfegyverezve. Viszont látják a kereszt alakú testét? Mindegyik végében egy-egy dokk áll. Továbbá, a többi részében orvosi ellátó központok helyezkednek el.
A kereszt mindegyik végéből hajók özönlöttek ki. De ahogy jobban látták őket, voltak köztük további Kaptárok is.
A Felcser alakja adott a nevére. Egy nagy kereszt volt, ami természetesen minden civilizált világon a kórházat jelenti. A Felcser cirkáló szó szerint „meggyógyította” az űrben harcoló seregeket: erősítést küldött. Fegyverzettel nem rendelkezett, erre volt a megerősített pajzs, a gyémánt burkolat és a megannyi dokk, amiből oltalmazó vadászok és naszádok rajzottak ki az űrbe. A Felcserekből csak tíz darab található a Domíniumban, hiszen horribilis pénzeket zabált fel a gyártása.
- Ott az erősítés – motyogta a pilóta.
- Talán megkérhetnénk őket, hogy azt a rajt, amivel találkoztunk, semmisítsék meg – ajánlotta Long.
- Nem – csóválta a fejét a pilóta. Figyelmét az egyre közeledő Tellus bolygó kötötte le. – Legfeljebb csak a sztratoszférában érnék utol őket. Ha ott lőnek, minden szétporlad. Talán lövés nélkül is.
- Akkor nincs más választás, mint a földön likvidálni őket – hűtötte Long kedélyeit Lowry.
- Nekem ne magyarázz – vetette oda neki nyersen Long.
Eközben a Felcserből jövő kísérő raj bejelentkezett:
- Ametiszt, kísérjük önöket.
- Köszönjük – hálálkodott a pilóta. – Azt javaslom, álljunk gömb alakzatba. Nincs más dolgunk, mint védekezni, és ez az alakzat segíti elő a legjobban a védekezést.
A Kaptár lelassított. A blokád már tíz kilométerre volt tőlük, ami jelentős különbség. A nagyobb hadihajók még így is betöltötték a kivetítőt, de ők nem láthatják meg őket. Még innen, messziről is borzalmasan kegyetlennek tűnt az ütközet.
A raj beérte őket. Jobban szemügyre véve újabb Cserebogarak támogatták őket. Továbbá egy új típus is a segítségükre sietett. A Sáska osztály ereje csak rajban teljesedett ki. Így hát ezekből a kis vadászokból volt a legtöbb körülöttük.
- Fél perc, és a sztratoszférába érünk – rázta fel a gondolkodásából Long századost a pilóta hangja.
A vékony sztratoszférában való utazás narancssárgába burkolta a képernyőt. Az út ezen része csupán egy – többnek tűnő – percig tartott. Aztán megérkeztek Tellusra.
Nem volt túl szívderítő látvány. Csatatér volt már így is, csata nélkül. Romok. Mindenfelé csak romok. Longot ez az Exodusra emlékeztette, ahonnan jöttek, csak sokkal nagyobb változatban. Elkeserítő látvány tárult a szemük elé. Dominóként kidőlt felhőkarcolók, kicsavarodott tornyok, és mindennek a közepébe volt volt…
- A katasztrófa-elhárítás épülete! – kiáltott fel Ming. A hatalmas, széles felhőkarcolóból se maradt túl sok. A teteje teljesen levált a helyéről, és száz méterre tőle landolt a talajon. A csupaszon maradt törzsből kilátszottak a fentről aprónak tűnő irodák. Tellus központja romokban. Még így, a hajtóművek süvítése mellett is jól hallható volt a megannyi utolsó halálhörgés és segélykiáltás. Azonban ez így nem volt elég.
- Segítenünk kell! – mondta buzgón Long. – Pilóta, tegye le a legközelebbi sík területen a gépet!
- Igenis, százados!
A menet folytatódott, aztán a Kaptárak kiváltak az alakzatból, és lejjebb vették az irányt.
- Ugye tisztában van azzal, uram, hogy le kell mennünk a legalsó szintekig? Egy leszállópálya sem maradt épen.
- Pilóta, mi a Domínium legjobb osztaga vagyunk, nem kottyan meg egy kis séta – méltatlankodott Long. A „legjobb osztag” említésére a katonák szívébe melegség költözött, Dindo még fel is sóhajtott meghatódottságában.
- Katonák, készülünk a leszálláshoz! – mondta a pilóta. – Körülbelül öt perc múlva elérjük a felszínt. Kössék be öveiket…
A katonák tisztában voltak a biztonsági óvintézkedéssekkel. Így hát meg se várták, hogy a pilóta befejezze ezek sorolását. Már sokkal hamarabb kész voltak, és amikor az öt perc után leértek Tellus legaljáig, Long kiparancsolta az osztagot. Nagyjából kétezer métert kellett megtenniük a célállomásig, a katasztrófa-elhárítás romos felhőkarcolójáig.
Azonban sem Long, sem osztaga nem számított arra, ami következni fog...
