Spike boldog volt, hogy újra nyert, hogy újra oka lehetett megalázni a többieket mindenki előtt. Őt ez éltette, ezért is fizették, ezért etették, és ő pedig nem sokszor vallott kudarcot – ha mégis, a hibái megbocsátást nyertek.
Most éppen örömmámorban úszva tartott kedvenc kis kocsmája, a Küklopsz felé. Mindig itt itta ki örömét, bánatát, és ráadásul legfőbb bizalmasai körében. Köztük ott volt mindenféle népség, de normálisabbak is, mint például George Allen vagy éppen maga Jeremy Cross.
Spike az utóbbira gondolt. A pasas különös módon került közéjük, nem is olyan rég. Állítólag az előző vezetőjüket – aki Spike-ot nem is szerette – gyilkolta meg. Azonban ő örült a változásnak, mert így egy vezér kegyeibe került.
Az illető pedig különös, ha jobban belegondol. Miért pont ő? Miért pont most? Cross nem érthetett a robogózáshoz, mégis ide jött. A hírnevüket biztosan hallotta, és ezért választhatta az Égi Lovagokat.
Spike peckesen, orrát felhúzva lépkedett be a Küklopszba. Az egyik előre lefoglalt, nagy asztalnál már várták őt – az asztalfőn maga Jeremy Cross ült, és beléptére szélesen elmosolyodott.
A robogós beljebb ment, kezet fogott mindenkivel, és leült Cross mellé, aki éppen akkor tolt ki a lábával egy széket neki. Spike hozzászokott ehhez a bánásmódhoz, és most ő mosolygott Jeremy Crossra, megköszönve ezzel az apró törődést.
- Hogy van ma a bajnok? – kérdezte harsányan Cross. Mindig így szólt a jelenlévőkhöz, a körülöttük ülő vendégek már megszokták ezt, és tapasztalatból nem néztek fel a talán bolondnak kinéző öregre.
- Remekül – mondta elégedetten Spike. – Nyertem, még mindig – itt a többiekre nézett, akik lehajtották a fejüket. Spike ellenük versenyzett, és ellenük nyert. Most az ő részéről az önmaga istenítése, mások kigúnyolása következett. A többiek már hozzászoktak ehhez, és nem mordultak fel.
Mikor ennek vége lett, Jeremy Cross most egy, Spike számára kínos témára terelte a szót.
- És mi van azzal az újonc nyertessel?
Spike látta őt, mikor megnyerte élete első futamát. A fiú valóban tehetséges volt, és Spike-nak felforrt az agyvize: trónbitorló is lehet!
- Eresszétek rá a legjobbat! – kiáltotta dühösen. Feltett szándéka volt, hogy ezt az egyetlen izzó parazsat még idejében eltapossa, kioltva ezzel azt.
A társai, és még maga Jeremy Cross is búsan nézett rá.
- Nincs nála jobb – mondta ki a tényt George Allen.
Spike már visszavágott volna, de mikor már nyílt a szája, lenyelte a mondatot. Szidta volna Allent, szidta volna az új tehetséget, de nem tette. Beletörődően ült a helyén.
- Meg kell várnunk, amíg szembe nem találkoztok – mondta Jeremy Cross. Spike felnyögött. Sosem volt az erőssége a tettek mezejére lépni, inkább csalt, és úgy fojtott el minden tehetséget, csak hogy saját hírnevét – amit nem érdemelt meg – megvédje.
Történt már mérgezés, orgyilkosok a célpontra uszítása, kocsmai verekedésben szerzett súlyos sérülés és folytathatnánk a sort. Spike mindig nyert.
És most utálta Jeremy Crosst azért, mert lebeszélte életfilozófiájáról.
A többiek elmentek, Spike pedig kezdte magát furcsán érezni. Sosem kerítette hatalmába ez a fajta bizsergés. Cross elhessegetett mindenkit, mondván, négyszemközt akar vele beszélni.
Jeremy átültette őt egy másik, kisebb asztalhoz, amire remekül lehetett könyökölni, és pont úgy, hogy ne szivárogjon ki semmi fontos információ.
Jeremy Cross hívta a pincért. Feltett szándéka volt, hogy most megtöri Spike-ot. Hogy miért? Mert megérdemelte. Nem élhet folyton sikerekben gazdag életet, nem nagymenősködhet örökké. És most már volt egy remek híre ahhoz, hogy sikerüljön kiábrándítania őt.
Mikor leadták a rendelést, Jeremy az asztal lapjára könyökölt, és mosolyogva belekezdett:
- Tudtad, hogy lopják a húgodat?
Spike egy ideig nem szólt semmit, arcára fokozatosan ült ki a megdöbbenés. Rácsapott az asztal lapjára, és közel volt hozzá, hogy ordítson. Jeremy nem hitte volna, hogy ilyen reakciókat vált ez ki belőle, de örült. Ugyan Spike már nagyon rég nem foglalkozott a húgával Sue-val, de még így is haragra gerjedt, amiért valaki csak hozzá is szólt a húgához.
- És ki az a barom? – kérdezte, fogai közt szűrve a szavakat.
- Emlékszel az új tehetségre? – kérdezte még mindig mosolyogva Jeremy. Élvezte, hogy Spike ennyire dühös. Nem tudta, mikor jutott eszébe, hogy megleckézteti őt, de megáldotta azt a napot.
- Nem mondod komolyan? – csattant fel Spike, és most már mindenki hallotta őt.
- Ugyan már, Ireland, ne hergeld magad! – szólt neki Jeremy.
Spike végleg elvesztette az uralmát saját maga felett, mikor meghallotta régi, már-már elfeledett nevét. Ireland Wellington… Ez a név, mint egy tüske, mart szívébe.
Tüske…
Az új neve is ez volt. Egy tüske, mely kiszúrta mindazt a múltat, és szélnek eresztette a „múlt” nevű léggömbből a levegőt.
- Ne merj így nevezni! – csattant fel Spike, és megragadta Jeremyt.
- Nyugodj le, Spike! – kérte fenyegető-halk hangon Cross. – Nem mész vele semmire, ha idegeled magad. Ha azt akarod, hogy az az új fiú békén hagyja a húgodat, tegyél is valamit. Elvégre te vagy a robogós ranglista első helyezettje, nem?
Spike mintha megnyugodott volna, az emlékeztető, hogy ő a legjobb, egyből lecsendesítette.
- Igazad van – mondta beletörődően. Elengedte Jeremy Crosst, és úgy tekintett körbe, mintha maga is csodálkozna, hogy megragadta a grabancát. – Hamarosan elmegyek a lakására.
- Légy okos, Spike – tanácsolta Cross. – Sose becsüld le…
- Ne mondd meg, kit becsüljek le, és kit nem! – ordított közbe Spike, és a nyugalom, ami néhány pillanatig jellemezte, most elpárolgott, mint víz a sivatagban. – Elvégre én vagyok a ranglista első helyezettje, nem?
Cross beletörődött, hogy Spike javíthatatlan. Ugyanaz az aljanép volt, mint bármely robogós, csak az érzelmei fejlődtek fel egy szintet.
- Mindenesetre figyelj oda – intette őt Cross. – Az elbizakodottság lehet néha a gyengéd.
A kért italt a pincér kihozta, és Jeremy áttért egy másik témára.
Walton érdeklődve figyelte a két robogóst. Az egyikük, a fiatalabb megragadta a másikat, Jeremy Crosst. Walton örült, hogy a „jó öreg” Cross beszorult a robogós erős markai közé. Ami jelenthette azt is, hogy a gettómilliomos ál-robogós vezér megingott. Ami azt is jelentheti, hogy ma éjszaka lecsap.
Már csak azt kell kitalálnia, hogyan.
A túlsó falon lógó anlóg órára nézett. Mindjárt lejár a munkaideje. Azért még lopva Jeremyre és a másik robogósra – ha jól sejtette a híres Spike volt az – nézett, és elindult, hogy kivigye nekik a lónyálat, amit rendeltek.
Ahogy közeledett feléjük, a fülét is hegyezte. Spike készült valamire – valakinek a lakására kívánt felmenni. Még mielőtt odaért volna, megint haragosnak látszott, de mire ledobta az asztalra a két teli poharat, már megint lenyugodtak a kedélyek.
Walton több, mint elégedett volt. Megtudott egy fontos infót: Spike nem marad Cross mellett. Ami azt jelenti, ha leváltották, és hazasétál, éjszaka lecsaphat.
Azt viszont még nem tudta, miképpen teszi majd meg ezt. Ráadásul Derion is aggasztotta. Rég nem hallott felőle, és az a variáció jutott eszébe, hogy Spike éppen felé igyekszik…
Nem, elvetette az ötletet. Derionnak talán lakása sem volt. Nem találhatja meg. Sem ő, Walton, sem Spike.
Ahogy Walton hazafelé sétált, erősen gondolkodott. Először is azon, a kocsmázás után hová menne Cross. Hiába, erről fogalma sem volt. Aztán eszébe jutott, hogy az elnöki lakosztály nem messze tőle található.
Nem lesz könnyű eljutni odáig. Ezt jól tudta. De meg kell próbálnia. A lélekfestőkre gondolt. Arra, hogy ha elvégzi a feladatát, nem kell többé ezen a számára túlfejlődött helyen élnie…
És ekkor már nem gondolt Derionra. Csak a saját élete foglalkoztatta. A francba azzal a kölyökkel! A lélekfestők úgysem neki valók.
Walton belépett a lakosztályába. Azért mégis csak a szívéhez nőtt ez a szoba. Hiába volt kenőanyag szagú! De csupán a szoba az, amit szeretett.
Waltont dörömbölés térítette észhez. Először csak pislogott, majd felpattant, és rácsapott a nyitógombra.
Nem hitt a szemének.
- Frank! – köszöntötte a férfit meglepetten. – Hogyan…
- Megkérdeztem, hol laksz – mondta a lélekfestő. Fontos közölnivalója volt. – De nem ez az érdekes.
Walton beljebb tessékelte, és leültette az ágyára. Frank nagyon búskomor hangulatban volt, ez látszott rajta. Walton nem tudta, mi lelte őt. És azt sem, hogy mi az az „érdekes”, amit mondani akart.
- A festmény – kezdte Frank elfúló hangon. – Rosszul értelmeztük!
- Melyiket? – kérdezte Walton. A lélekfestők birtokában több ezer festmény található, csak nem tudja fejből, melyik melyik.
- Ami Derionról szól. És már azt is tudjuk, mi Derion neve.
- Neve? – kérdezte rosszat sejtve Walton. Derion neve. Nem, nem a keresztnév. Az a régóta áhított családnév volt az, amit kiderítettek.
És nem jelentett ez semmi jót, legalábbis Frank ábrázatából ez derült ki.
- És mi az a név? – tudakolta Walton.
És Frank elmondta.
Walton szívét tüske szúrta át. Még így, több órával Frank távozása után. Emlékezett arra az új ámokfutóra, akit üldözött a katasztrófa-elhárítás. Rossz érzés kerülgette, hiszen Derion jócskán benne volt a pácban. Nyakig.
El kell mondania neki. El is fogja. Csak várja meg a következő versenyt, ott majd elkapja és beszél vele. Az akció Cross ellen lefújva, ezt jól tudta. De nem baj. Az a nap, mikor leszámol a gettómilliomossal, amikor megbosszulja sok ártatlan nyomorú sorsú ember halálát, egyre közeleg. Elkerülhetetlenül.
