Furcsa, hogy a katasztrófa-elhárítóknak most pont egy igazi katasztrófát kellett – volna elhárítaniuk. Ugyanis a földrengésre, ami a Tellust megrázta, nem számítottak. Vagyis igen, tudtak az Arany Harangról, ami ezt előidézte, de nem hitték, hogy valaha használni fogják.
Dex Mortimer tagjait tapogatva mászott ki egy vasbeton gerenda alól. Iszonyúan fájt a lába. El is botladozott – a vége felé már csúszott - az egyik teremben álló elsősegély csomaghoz. Az ilyen csomagokat mindenhol kihelyezték a felhőkarcolóban, tehát itt, a központi Tárgyalóteremben is.
A fal egy burkolólapja elcsúszott a helyéről – érdekes, ez épségben maradt -, és egy apró injekciós tű, benne fájdalomcsillapítóval vált láthatóvá. Dex nem bízott az ilyen szerekben – ő inkább valami hatásosabbat, mondjuk egy vr’a-nyállal átitatott kötszert keresett. Az apró, steril és robbanásálló csomagban meg is találta a keresett gyógyászati eszközt.
Miközben elkezdte rátekerni a sérült lábára, megállapította, nem tört el. Egy ilyen zúzódást a vr’a nyál percek alatt begyógyítja.
Amikor várta a hatást, meghallotta a többiek nyöszörgését. Azok egyből saját sérüléseiket vizsgálták, és elbotladoztak az elsősegély-ponthoz.
- Hát ez nem volt semmi – jegyezte meg bosszúsan Ben Kennedy. – Ráadásul eltört a nagylábujjam.
- Nekem meg feldagadt a könyököm – panaszkodott Troy Harper, de rajta látszott legkevésbé a fájdalom.
Annyit tudtak, hogy éppen a kirreni felvételeket nézték, és beszélgettek az esetről. Majd az elmúlt napokban gyászszünetet tartottak a néhai főnök tiszteletére. És akkor, hárman itt maradtak a tárgyalóteremben. Aztán megtörtént az, amitől rettegtek.
- Kisebbnek képzeltem – szájalt tovább Ben, ahogy nekivetette a hátát az egyik vasbeton törmeléknek. – Hogyan tovább?
- Hát először is gyógyuljunk meg – ajánlotta, mint jó boncmester, Troy Harper. Amikor ezt javasolta, éppen akkor vett ki egy centiliter larn agylevet. A larnok agya remekül hűtött. Troy Harper dagadása perceken belül elfonnyadt. Majd a repedés kikúrálásához ő is visszatért a vr’a-nyálhoz.
- Talán tényleg meg kellett volna erőltetnünk magunkat – kesergett Ben. Bűntudata volt, hogy nem tudták elkapni a kalózokat a Kirrenen.
- Nem ti tehettek róla – vigasztalta őt Dex. – Túlerőben nem is tudtatok volna mit kezdeni.
- Hát még azért a reptér is ott volt…
- Ó, tényleg – csuklott el Dex hangja. Azt mindannyian cseszték el. – Ezt elrontottuk.
- De ne bánkódjunk a múlton – dőlt hátra Ben apró mosolyra húzva megkarcolt száját. – Az élet szép és még hosszú is, nem?
Dex most nem tudta értékelni Ben humorérzékét.
- És még a barátaink is mindig mellettünk vannak. Érted. Mindig.
- Fogd be – vakkantotta váratlanul Troy Harper. Sajnos egyikük sem tudta átérezni Ben Kennedy kínját, aki elvesztett két igaz barátot. És majdnem egy teljes katasztrófa-elhárító dolgozói kart…
- Menjünk – állt fel Dex. A seb begyógyult. Az első két lépés még egy kicsit sajgott, de azután tűrhetővé vált. – Keressük meg a többieket.
- Rendben – egyeztek bele a társai. A bejáratot egy nagy törmelékhalom torlaszolta el, így inkább a hátsó ajtón mentek ki – bár az az ajtó is annyira megsérült, hogy egy része a levegőben fityegett.
Az egész épület siralmasan festett. Mint egy katasztrófafilmben – csak itt a film szót el is hagyhatnánk. A felhőkarcoló vészesen megdőlt, és nekiütközött egy másiknak.
Ahogy odaértek – másztak – az egyik kitört panorámaablakhoz, látták a szörnyűséges képet Tellusról. Mindannyiuknak összeszorult a szíve. Lentről halk jajongás és agonizáló haldoklók hörgése hallatszott.
- Meg kell mentenünk őket…
De Ben Kennedy a mondatot már sosem fejezte be. A felhőkarcolónak pont most, ebben az isteni másodpercben kellett újra meginognia, és magával sodorva a másik épületet, eldőlnie.
- Gyorsan, ugorjunk! – kiáltotta ijedten Dex. Elrugaszkodott, és maga sem tudta még, hová, de elugrott. A ropogó vasbeton gerendák körülvették őt. Dex improvizált. Ez most nem jött jól. Komolyan elgondolkozott azon, hogy épelméje nem sérült-e meg, mert így nem gondolkodik egy katasztrófa-elhárító.
Szerencséje volt. Az egyik gerenda éppen a lábához dőlt, így mint egy hídra érkezett rá Dex. A begyógyult lába egy picit tiltakozott ellene, de végül megállapodott a deszkán. A másik épület méterekre volt tőle.
A ropogás nem halt el, sőt hangosodott. Dex tovább mászott, a gerenda remekül tartotta őt. Ám amikor már lassan a közepénél járt, fekete árnyék borult rá.
Kicsit félve a látványtól hátrafordult.
Ben Kennedy és Troy Harper sápadt arccal kapaszkodtak az egyik kiálló sárgaréz huzalba. épület dőlt, és dőlt… Dex pedig nem tudott semmit sem tenni.
Aztán hirtelen véget ért minden.
Még szerencséje, hogy a panorámaablak oldala dőlt rá. Ben Kennedy és Troy Harper felnyögtek, mert zúzódásokat szereztek a dőlés közben. Dex elmosolyodott. Mégis jól döntött.
Az épület újból megreccsent, és vasbeton gerendák törtek hirtelen az ég felé. Eközben Dex gerendája eltört, de még időben megkapaszkodott egy másikban.
- Segíts – lihegte. Ben lassan odamászott, és felhúzta, majd elrántotta a kidőlt épület egy biztonságos pontjához.
- Ezt megúsztuk – zihálta Dex.
- Ez nem jó hely a beszélgetéshez – figyelmeztette őket Troy.
Tovább botladoztak. Ugyanolyan gerendákon, majd eldőlt lebegő folyosókon ereszkedtek. Egyszer még egy siralmasan festő, deformálódott járdára is ráfordultak.
Katasztrófa, ami történt.
Tellus még sosem lett ennyire leamortizálva. Még egy tűzvész sem okoz ekkora kárt. A kisebb városoknak még szerencséjük volt, mert elszórva, kis területen helyezkednek el – de Tellus City maga volt a pokol. Ezer év kellene, hogy kiheverjék ezt a tragédiát.
- Ez a Henderrman jól elbánt velünk – füstölgött Ben.
- Ja – morogta Dex. Időközben sérültekkel találkoztak. Még szerencse, hogy Troy hozott magával egy kicsit az elsősegély csomag tartalmából. Ez a kicsi adag sokáig bírta, hisezn egy nagyobb sebhez is elég volt egy picit adni, és begyógyult. A sebesülteket egy helyre gyűjtötték, egy kisebb betonkatlanba, ahol aztán mindenkivel foglalkoztak. Néelyikük vizet kért. Dex éppen az ő kívánságát teljesítette, és elindult találni egy kis folyadékot, amikor rálelt egy eeltört csőre, amiből szökőkútként spriccolt ki a víz. Gyorsan megtöltött néhány, Troy hátizsákjából való ampullát, majd vissza indult. Akik inni kértek, azoknak beteljesült a vágya.
- Az anyumat akarom – sírta egy kislány, aki tele volt marcangolva. Rajta már nem tudtak segíteni. Még a dupla dózisú vr’a-nyál sem. Elvérzett.
Sajnos voltak áldozatok. De egyre többen épültek fel, ami jó jel volt. A három katasztrófa-elhárító kissé felvillanyozódott, mikor ránézett az ép emberekre.
Azonban még egy valami hátra volt.
- Vissza kell mennünk a felhőkarcolónkba.
- Tudom – bólintott Dex. – Csak nem halhattak meg!
Így hát, néhány éppen meggyógyult emberrel, visszamásztak a katasztrófa-elhárítás tornyába. Ott aztán furcsa volt lépkedni a kilencven fokkal elfordított irodákban és folyosókon. Az nem lehet viszont, hogy csak ők élték túl a rengést! Mr nagyon úgy nézett ki.
- Százados úr – szólította őt hirtelen egy remegő hangú ember.
Dex odafordult. A hullákat tároló urnák kifordultak a helyükről, és megmutatták rakományukat. A gyengébb idegzetűek felnyögtek, voltak, akik majdnem behánytak. Dex inkább tovább indult. Átlépett egy gerendán, majd egy vasbeton törmeléken, majd megint egy gerendán… Monoton volt a menet.
Majd hirtelen egy kézre lépett rá.
Dex ijedten hátraugrott. A kéz tulajdonosa felnyögött. Dex meglátta a férfit.
De annak a feje már csak egy hús- és csonttömeg volt. Csak az idegrendszere játszott velük.
- A takarító, Burnaby – sóhajtotta Troy.
- Na, egyet már találtunk. És az is halott – zúgolódott Ben.
Senki sem válaszolt. A kutatásuk során kétszer is végigjárták az épületet, de csak szétroncsolt hullákra leltek.
- Rájöttem, miért éltük túl – mondta hirtelen Troy. – A központi tárgyalóterem szerkezete sokkal erősebb. Így kisebb károkat okozott arrafelé a földrengés.
- Nem mondod – morogta Dex. Kezdte idegesíteni, hogy csak ők maradtak meg.
- Nézzék – kiáltott fel hirtelen az egyik velük jött ember. Távolról nagyon halk vijjogást hallottak. – Egy űrhajó!
A három katasztrófa-elhárító felnézett. Egy katonai típus, gondolta Dex. Már látott ilyet. Az olyan munkák során, amikben részt vett, gyakran találkozni ezekkel a gépekkel.
- Ez egy Kaptár – mormolta. – Megmenekültünk!
- Ezek katonák, hölgyeim és uraim – fordult a jövevényekhez Ben Kennedy. – Ami azt jelenti, hogy jeleznünk kell nekik…
- Akkor menjünk a szertárba – ajánlkozott Dex.
Hamar odaértek. A felhőkarcoló annyira feldőlt, hogy már messziről megpillantották a termet. Felmásztak, majd kutatni kezdtek a csatatér szerű szobában.
- Itt minden tönkrement – mondta szomorúan Troy. Körbemutatott egy csomó eszközök, köztük XK-100-as lövegeken, meg fülhallgatókon, amiket ő gyakran használt. Éppen elsiratta a kedvenc csipeszkészletét, amikor Ben végre előállt egy látszólag használható petárdával.
- Menjünk vissza a sebesültekhez – mondta Dex.
Miután sikerült előkotorni egy csomagnyi törött gyufát, visszamásztak a kis katlanba. Ez a menet negyed óráig tartott. Mikor odaértek, lepakolták a cuccokat, és nekiálltak meggyújtani őket.
Dex kicsit bosszankodott. Henderrman megcsinálta. A nanodrónok, amiket az emberek véráramába szoktak „ültetni”, most fabatkát sem érnek. A kvantumkomputer, ami irányítja őket, odaveszett. Így hát primitívebb eszközökkel kellett beérniük, amik fogytak. Ezek a dolgok megtalálhatók szinte minden elsősegély-csomagban.
Ben Kennedy meggyújtotta az egyik petárdát. A rakéta bivalyerős motorja egyenesen a sztratoszféráig röpíti majd a robbanóanyaggal telt testet. A tölteteket automatizált komputer adagolja, és útja során többször robban. Így a petárda folyamatosan világít majd. A motor gyújtása kapcsolja majd be a komputert.
A petárda süvítve felszállt. Tíz másodpercig néztek utána, akkor már száz méterrel fölöttük lehetett. Ott aztán megindult a robbanás. Pernyedarabok hullottak alá, mintegy halotti vászonba borítva a haldoklókat.
- Ez egy jel – suttogta Troy. A még utolsókat nyöszörgők utoljára hallatták a hangjukat. Csendben, a petárda világítása és a hulló pernyék szertartásos hangulatával kísérve múltak ki.
Akik még bírták, felálltak, és elindultak a katasztrófa-elhárítók után.
- Jól figyeljenek, amit most mondok – figyelmeztette őket Dex. – Nem állunk meg. Nem szabad megállnunk, világos? A túlélés a cél.
Ben arra nézett, amerre nemrég a Kaptár repült el.
- Arra ment – mondta, és a távolba mutatott. Gondolhatta, hogy a katonáknak van valami logikájuk, valami viszonyítási pontjuk, de hogy mi az… Ben Kennedy vizsgálódott. Meg is találta. – Én azt gondolom, a kidőlt katasztrófa-elhárító felhőkarcoló felé fognak menni.
- Akkor keresztezzük az útjukat – helyeselt Dex. Troy Harper már nem szólt semmit. Az utolsó kötszert csavarta fel, az utolsó csepp vizet csöpögtette ki a kulacsokból a rászorulóknak.
- Nyugalom, lassan megyünk – kezdett el pattogni Dex. A családja már meghalt, nem hagyhatja, hogy egy olyan hiba miatt, ami úgy következhet be, hogy nem figyel oda, meghaljanak ezek az ártatlanok, akik itt körülveszik őt. – Az utat mi tisztítjuk meg, míg maguk hátul maradnak…
Beszédének egy hirtelen bekövetkező csattanás vetett véget. A távolban robbanás lángja emelkedett fel, mint egy narancssárga, halálos gomba. A fényjelenség megdöbbentett minden jelenlévőt. Mintha a tűzgomba lenne az egyetlen fényforrás a végtelen sötétségben.
Amint az utolsó láng is eltünedezett, hajtóművek sivítása harsogta be az eget. Három bombázó vágott át az éppen kivilágosodó, felhőtlen, víg nyári égen. Csak maga a háttér volt olyan lelombozó. És az összképen e három bombázó sem javított, lecsaptak, mint három dögkeselyű a végeláthatatlan betonprédára.
A katasztrófa megkezdődött, ez kétségtelen. Még maga a Tellus hatóságai sem tudtak mit tenni ez ellen. Elvesztek. De csak ők. A katasztrófa csak a kis embereket érintette, a közembereket, akik mindig is ártatlanok voltak. Nekik ez az egész katasztrófa – a nagy, hivatali embereknek, a hősöknek csak egy rosszul tördelt oldal egy millió oldalas jegyzőkönyvben.
A katasztrófa csupán csak földi magasságokban volt mérhető. Akik megtehették, ott fent a ranglétra tetjén, nekik a Tellus csak egy sikító kis bolygó, de azért nem tesznek semmit, hogy betapasszák a planéta száját. Az olyanoknak, mint a Wright, vagy mondjuk az Exodus – habár ők is átélték a földrengést – ezek a hatalmas érzelmek csak csöppnyi cukor volt a kávéjukban. Hol van ilyenkor az Aiolosz? Vagy a Meru? Valójában őket is ugyanezen katasztrófa sújtotta – csak hát, a Telluson ragadt, mindenféle kommunikáció nélkül maradt emberek erről nem tudtak. Sőt, talán sem a Merun, sem mondjuk a Hillardon nem tudják, hogy Telluson blokád van. És ez az, amit Vince Henderrman remekül kitalált, még ha nem is gondolt erre a részletre. Hogy nem tudnak egymás bajáról, csak hsizik, hogy náluk katasztrófa van, a többi bolygón pedig minden rendben.
Egyedül maradtak. Nemcsak a Tellus. Mindenki.
Egyedül a Külűr tehetősebb bolygói segíthettek. A Vyrlax… A vr’ak pénzért – berilliumért akár – bármire hajlandóak voltak. Aztán léteztek még a manotok is, az Oberon bolygón. De ki tudja, talán ott is káosz tombol…
A káosz közepén pedig ott állt Dex Mortimer. És tennie kellett valamit, mert már csak önmagukra számíthattak. El kellett indulniuk.
- Indulás – adta is ki a vezényszót, de ekkor újabb, rezignáló erejű robbanás jött, most már közelebbről. A detonáció elvette minden kedvüket. Aki nem hunyta be időben a szemét, megvakult. De az már mindegy volt. A feléjük repülő törmelékek eltemették őket. Még maga Dex sem volt túl gyors. Egy jókora gerenda röppent felé, és kinyújtotta a kezét, hogy védje magát. A vasbeton deszka túl gyors volt és túl kemény. Ledöntötte őt a lábáról. Dex érezte, hogy a megállítási kísérlettől eltört a karja, és amikor a deszka lepattant róla, egyenesen a jobb lábának, az is megreccsent. Az esés már még rosszabb volt, egyik bordája biztosan megrepedt.
Újabb robbanás hallatszott, ezúttal nagyon közelről. De ez már nem volt akkora erejű. Dexnek nem volt ereje oda fordítani a fejét. Ehelyett érezte, hogy bal arcának szenes húsdarabok csapódnak.
Iszonyodott attól, ami bekövetkezett. Valaki felrobbant.
Forró vérpatak érintette meg ruháját. Dex nem tudott moccanni. Sőt nagyon szólni sem.
- Ben… Troy… valaki – hörögte, majd mikor sikerült némi vért kiköhögni a szájából, megismételte ugyanezt, immáron hangosabban.
Troy Harper odakúszott hozzá. Arcán látszott, hogy fájdalmak gyötrik. Jobb lába csúnyán kifordult, és a röppenő betondarabok olyannyira felsértették a lábát, hogy láthatóvá vált a vérben úszó húsa.
- Ben?
- Nem, én vagyok az, Troy – mondta Harper. Már nagyban lubickolt az összegyűlt forró vértócsában, mint valami pihenni vágyó nyugdíjas a termálvízben. – Bízz bennem.
- Bízok – vonta föl a szemöldökét Dex, mert erre még volt elég ereje.
- Ben nincs köztünk – suttogta Troy Harper.
- Mi… micsoda?
- Felrobbant, Dex – közölte vele a tényt. – Az utolsó robbanás… Az ő volt.
- Ezt miből gondolod?
- Van egy tippem – mondta Troy, és nagy nehezen felült. Ruháját átitatta Ben Kennedy forró vére. – Csak annyit mondok, kirreni kenyér…
Long százados felkattintotta az elemlámpáját. A Tellus ezen részét beborította a sötétség, a romok mintha egy épületet formáztak volna. Vagy egy katlant.
- Nyugalom, emberek – csitította a háttérben fojtottan beszélgető katonákat. – Bemegyünk.
Lowry felfeszítette a „bejáratot”, és beléptek. A helyzet jobb volt, mint amire számítottak. A lámpák fényénél egy tiszta tér vált láthatóvá. A törmelékek itt-ott betemettek egy embert. Sőt volt, hol csak egy nő horzsolt feje látszott ki. Egy közös volt bennük – mind halottnak látszottak.
- Helyzetjelentést.
- Semmi életjel, százados – mormolta Dindo. A látvány talán megrémíthette, mert remegett a hangja. A gyáva féreg Dindo.
- Ezt nézzétek – fogta vissza a hangját Ming izgatottan. – Megszáradt, fekete belsőségek.
- Egy fej!
- Ha jól látom – vizsgálta meg a felcser Villa -, hogy ez a férfi belülről robbant fel.
- Belülről, Villa, azt mondod? – hümmögött Long. Ha Villa mondja… nem szokott hazudni. – Érdekes, az biztos.
A lámpák fénye kísértetiesen verődött vissza a betonról. A katonák legyező alakba álltak, hogy védjék a bejárati rést, amiből szinte semmi fény nem szűrődött be. Furcsa. Félelmetes.
- Uram…
- Ne most, Dindo, hallok valamit – rázta le őt Long.
- Itt valaki él – fejezte be ennek ellenére Dindo.
Long villámgyorsan fordult meg. Valóban hallott valamit – távoli morajlást -, de az él szó megváltoztatta a prioritást a két dolog közt.
Az egyik vékony betonréteggel fedett vasbeton gerenda alatt egy férfi feküdt. Mellette feketévé száradt vértócsa, amiben egy másik férfi feküdt. Az, akit eltemetett a gerenda, nyöszörögni kezdett.
- Kirreni… kenyér…
- Mit hablatyol?
- A búzaszemben bomba volt… - folytatta a férfi. – Henderrman…
- Henderrman? – hördült most fel Long. – Ez érdekes. Earl, húzd ki onnan.
Henderrman? Long katonai értesítésekből értesült erről az egészről. A hívőgyilkost Henderrmannek hívták, aki valami mérget használt… meg harangokat… de azt nem gondolta volna, hogy ennyire komoly az ügy. A katasztrófa-elhárítás Henderrman nyomába eredt, de ketten meghaltak…
Elképzelhető, hogy aki felrobbant, ő a harmadik, és aki egyedül túlélte, ez a férfi a vértócsa mellett, a negyedik? Akármi az a kirreni kenyér, bomba volt benne, és Ben Kennedy pedig szépen megette. Csúnya halál, Long nem kívánta volna még a legnagyobb ellenségének sem. De legalább gyors és fájdalommentes.
- Maga katasztrófa-elhárító? – szegezte a férfinek a kérdést. – Mi a neve?
- Igen… Dex Mortimer…
- Earl, segítsd ki – rendelkezett Long. Villa megállapította, hogy eltört mindkét lába, három bordája megrepedt és eltört a jobb karja. Közben a többiek nyílást ütöttek, hogy mindenki kiférjen.
- Lesz miről elbeszélgetnünk…
