Meleg, nyárias idő honolt a Salvis bolygón. Az ide érkező, ocsmány kalózbanda pedig nem igazán szerette a meleget.
Rohadtul nem szerette.
Őket mindig is az űr hidegje érintette meg, inspirálta, hisz oda tartoztak, lassan fél évtizede. Mert kezdő, amatőr bandának számítottak – de őket ez nem érdekelte. Egyre csak haladtak feljebb és feljebb a ranglétrán.
Természetesen betartották a szabályokat. Nem öltek feleslegesen, sok rozoga űrhajóval ritkították azt, akiket kellett. Ráadásul még egy Larn bajtársuk is volt, aki alig volt okosabb egy disznónál. Ugyanez vonatkozott a szagára is.
De, végül is értette a dolgát, és rögtön megkedveltette magát a körükben. Nem csak az űrcsaták alkalmával, hanem a köztük lévő pihenőidőben lezajlott szívatások alkalmával is.
Minden rendben ment. Aztán egy üzenetet kaptak innen, a Salvisról, erről a külűri bolygóról, innen, ahol csak sivatagok, kősivatagok, és néhány település volt. És egy jelentéktelen hívőtől. Milyen hívőtől? Karmélius, vagy milyen… gondolta magában a vezetőjük, aki egy magas, súlyos ember volt, bár a súlya és a magassága arányosan viszonyult egymáshoz. A Dominic Terrible névre hallgatott, a Terrible családnév persze felvett volt, az egyik győztes űrcsata után kezdték így nevezni, míg végül odáig fajult a dolog, hogy az eredeti családnevére senki sem emlékezett többé. Ezért vette fel a Terrible nevet, és ezzel a múltját is lezárta.
Buckle, egy társa odalépett hozzá:
- Nem valami bizalomgerjesztő ez a hely, igaz?
- Nem – helyeselt Dominic. – Már vagy egy órája várunk, és kezdem azt hinni, hogy fölöslegesen húztuk el a belünket a Tralusról.
- De emlékezz csak: az az illető két nap várakozási időt kért. Mi pedig egy órája várunk. Van még időnk, legfeljebb halálra unjuk magunkat abban a két napban.
- Szerintem várjunk még egy picit; aztán kutakodjunk az egyik városban. – Dominic a horizont felé mutatott, ahol egy feketéllő, kicsike város terült el. Dominic úgy becsülte, még az ezer fős lélekszámot sem haladja meg.
Talán egyik város sem Salvison.
Ahogy tudta – mondták a szerteágazó kapcsolatai -, a Karméliusonak Salvison van egy kolostoruk. És ahogy tudta, valamelyik hegybe volt vájva ez a kolostorszerű épület, és ezerfelé ágazott el a folyosórendszerük. Talán lehet, hogy ott kellene találkozniuk azzal a karméliussal.
- Szerintem arra kéne mennünk – Dominic most az egyik távoli hegycsúcs felé mutatott. – Ott, ha jól tudom, egy karmélius kolostor van. Talán ott kellene elkezdenünk a keresést.
- Szerintem meg nem kell keresnünk senkit. – Vélte Buckle - Valószínű, hogy ő fog megtalálni minket.
Henderrman zavartan túrta a homokot a megkopott klumpájával. A Vince névre hallgató karmélius éppen most menekült hívőtársai elől, miután meggyilkolta az egyik elöljárójukat.
Aki mellesleg a mentora volt. Apja helyett apja.
És mégis meggyilkolta. Mert elvágyott a Karméliusoktól. Felismerte a hibáikat, megunta anításaikat, amiket már huszonegy éve tömtek a fejébe pap mentorai, az öreg, bölcs emberkék. Egyszerűen megunta őket.
Igazából volt is mit megunni bennük. Önmagukat magasztos, sokszínű emberkéknek nevezték. De szürkék voltak, nem volt bennük semmi különös. Aztán jöttek a hittérítő útjaikkal, amiket tzizenhét éves korig mindenkinek el kellett végeznie… Henderrman emlékezett az útra, amikor az öregek egész végig tanításaikat adták át az út során. Akkor még szívta magába a tudást, de csak kényszerből, hisz nem akarta megbántani a nevelőit. De most eljött az idő, és kitört a semmiből, hisz jobb életre vágyott.
Tervei is voltak hozzá, amiket évek óta tervezgetett. Ráadásul már egy kalózbandát is beszervezett. A kalózok azonban csak eszközök voltak… Eszközök, hogy a terv tökéletesen működjön. Olyan tökéletesen, mint egy légautó motorja.
Ahogy így gondolkodott, Vince áthaladt egy igencsak lapos buckasorozaton. Az istenért, karmélius vagy szólt rá magára. Nem lehetsz figyelmetlen mondta mikor bele is rúgott a homokba, és az majdnem leégette a lábujjait.
Nem, nem vagy karmélius. Már nem mondta magának. És ez mondta meg a keserű igazságot: nem volt többé hívő. Már nem. Most már végleg kitört a semmiből, már rendes életet élt. Viszont a belé sulykolt tanítások még mindig ott visszhangzottak a fejében. Nem tudott ezek nélkül élni. Mert megszokta, hogy így él, ilyen fegyelmezetten. Nem mosolyoghatott. Nem fogyaszthatott alkoholt. Nem nősülhetett… Egyáltalán, még paráználkodni sem volt szabad. A rendes embereknél pedig ezek a dolgok már-már természetesek.
Hiába, Henderrman ember volt. Ember, sebekkel. Sebekkel, mint például azzal a sebbel, hogy kimaradt a normális felnőttek világából. Hogy társadalmilag kissé visszamaradott volt.
A sebek azonban begyógyulnak. Csak idő kérdése.
Azonban vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak.
Vince jól ismerte Salvist. Járt már egy csomó városában, térítőútja során. Nem volt sikeres az út, de legalább túl lett rajta.
Tudta, hogy a legjobb, legelrejtettebb találkozási pont a városok sikátoraiban volt. Útja során sokszor járt ezeken a helyeken; ráadásul még rossz emlékek is fűzték oda. Az egyik jó barátját – igen, barátkozni azért szabad volt a karméliusoknak – egy ilyen helyen ölték meg. Néhány Skrudd vandál tévedt az útjukba. Csontrészegek voltak. A barát megpróbálta őket jobb belátásra bírni – jó paphoz méltón -, de megbánta. A Skruddok elverték őt néhány vasdarabbal. Vince az utolsó pillanatban menekült csak el. De azt az arcot, a barátja arcát, haláltusa közben sosem felejti el. Annyira eldeformálódott a fiú arca, hogy csak néhány húsdarab maradt belőle. Ez egyébként az egész testére elmondható volt.
És Henderrman akkor döntötte el, hogy elhagyja a karméliusokat.
Minden egy átlagos napon kezdődött. Vince megérett arra, hogy letegye az utolsó vizsgát, hogy utoljára imádkozzon Karmellihez, a karméliusok istenéhez. A feladata az lett volna, hogy minden hitét beleadja abba a másfél órás imába, aminek folyamán a főpapok tüzes vassal mintákat rajzolnak a hátára. Minden minta mást-mást jelentett, egy külön küldetést minden egyes személy számára. Csak az ment át a vizsgán, aki kibírta ezt a másfél órán át tartó szenvedést.
Henderrman nem félt a vizygáktól. Sosem félt a fájdalomtól, hiszen az istéért hozott áldozatot. Akkor már rég el akart menni.
Tegnap lett volna a vizsga. A mester jól felkészítette őt. De egy valamivel nem számolt: Vince várt rá, és lesújtott egy villogó tőrrel, amit a kolostor múzeumából lopott. Senki sem vette észre a gyilkosságot – a mester holtteste most éppen egy pincében fekszik, elzárva a külvilágtól.
Vince belegondolt, hogy mire felfedezik a halott mestert, addigra ő már egy világot fog uralni. De nem egy, a Salvishoz hasonló, túlméretezett homokgolyót. Nagy városokat fog uralmi, ahol a légautók szmogfelhőkben közlekednek. A tervei hasonlítottak egy tál étel elfogyasztásához: az étel (a bolygó, városokkal) már készen áll számára, ő neki csak meg kellett ennie (elfoglalnia, uralkodnia).
Ahogy ment tovább, átlépett egy hatalmas homokbuckát, és a távolban csillogást pillantott meg.
Amit egy hegyes orrú űrhajó bocsátott ki.
- Ó, Karmelli – mormolt el egy imát Henderrman, de az ima közepén visszakozott. Nem, ő nem akart sehogy sem kötődni többé a karméliusokhoz. Sem imában, sem máshogy.
Valami azt súgta neki, hogy célba ért.
Dominic az ajtóján való dörömbölésre ébredt. A magánlakosztályában nem sokan zavarták az elmúlt öt évben, a legénységnek meghagyta, hogy csak vészhelyzetben merjenek bekopogni. Ráadásul ilyenkor még kulcsra is zárta az ajtót, biztosítva a nyugalmat.
- Ki az? – kérdezte bágyadtan.
- Főnök, jönnöd kell – mondta kintről egy izgatott hang. Az ajtó mögül kissé fojtottan jött a hang.
- Hát persze, muszály jönnöm – vágott vissza Dominic fáradtan, és a hangja gúnyt tükrözött. – Hacsak nem vagyunk életveszélyben, nem megyek!
- Megjött a célszemély – jelentette az a valaki az ajtó mögül.
Célszemély?
Terrible-nek leesett a tantusz: az a karmélius az. Így már érthető: tényleg vészhelyzet volt. Nem tudta, mennyit aludhatott, de kíváncsi volt, hiszen tudni akarta, mennyit kellett várnia a célszemélyre. Egyébként ilyen helyzetekben sosem nyomta el az álom. Nem tudta, mi történhetett vele.
Gyorsan összeszedte magát, és kinyitotta az ajtót. Szembe találkozott a hang forrásával, az egyik fiatal bajtársával. Hirtelen nem ugrott be a neve...
- Gyerünk – mondta Dominic magabiztosan, mintha egy perccel ezelőtt még nem is aludt volna.
Mint kiderült, Vince-t a hajó hídján tartották. Az ex-karmélius igencsak megtépázottan nézett ki: ruhája ide-oda gyűrűdött és szakadt, szeme alatt karikák éktelenkedtek. Henderrman a földön térdelt, igaz csak a fáradtság miatt. Ahogy Terrible kinézett a parancsnoki híd ablakán, látta, hogy a nap már elkezdett lekúszni a horizonton. Valószínű, hogy Henderrman órákig gyalogolhatott az égető napsütésben.
- Neved? – szegezte neki a kérdést minden előjel nélkül Dominic.
Vince nem válaszolt.
- Neved?!
- Hé, főnök – bökte meg őt Buckle. – Szerintem lehetne ezt nyugisabban is. Tudod, nehogy megijesszük.
- Nem ijedtem meg – szólalt meg váratlanul Henderrman károgásszerűen rekedt hangon.
- Nocsak, nocsak – fordult felé Dominic. – De kinyílt a csipád...
- Dominic – bökte újra oldlba zavartan Buckle Terrible-t.
- Ne is próbálkozzatok, nem ijedek meg – ismételte meg Vince. – Ja, és hogy tisztázzuk: nem vagyok karmélius. Már nem.
- Az üzenetedben ennek az ellenkezőjét állítottad – tájékoztatta őt a kalózfőnök.
- Igen, de az már rég volt. Az még csak a tervem előkészítésére szántam. Azért hívtalak titeket, mert el akarom hagyni a karméliusokat.
- Mikor is küldted az üzenetet? Két napja? Ennyit változott a világ? – vonta fel a szemöldökét Dominic. – Ne haragudj, de én ezt nem értem.
- El akarok szakadni tőlük. Uralkodni akarok. Pénzt akarok... És ezt csak a ti segítségetekkel tudom megcsinálni.
- Arra gondoltál már, hogy ez nem lesz annyira könnyű feladat? Mert hát a pénz az nem hull csak úgy az égből. – Magyarázta Terrible.
- Egy amatőr kalózbanda, akiket senki sem ismer. Így nyugodtan tudunk tevékenykedni. Nem ismernek, nem tudják, mit csinálunk. És amit nem tudnak, azért nem fáj a fejük. – Magyarázta Vince, úgy beszélve, mint egy őrült. Vértelen ajka csak remegett, és azokból szabadult fel a hang. Ördögi látványt nyújtott.
Azonban a beszéde mintha hatott volna a hídon tartózkodókra. Morajlás futott végig a kalózok sorai közt. Dominic és Buckle pedig kénytelen-kelletlen belátta, hogy logikus Henderrman beszéde. Az ötlet jó volt. Végrehajtható. De azt sem tudták, hol kezdjék. Sőt, még azt sem tudták...
- Mi pontosan a te neved, karmélius?
- Nem, nem vagyok karmélius – fortyant fel Vince. – A nevem Henderrman. Vince Henderrman.
- Henderrman – ízlelgette a szót Dominic. – Nos, Henderrman, az ötleted tetszik. Viszont, nem tudjuk, mit fogunk pontosan csinálni.
Ahogy beszélt, köröket kezdett el róni a hídon.
- Ráadásul, a fizetségről sem beszéltünk. Azt mondtad, uralkodni akarsz. Csak azt nem tudjuk, hol. Azonban az uralkodás mindenhol sokba kerül.
- Emiatt ne aggódj. Ha a terv sikerül... – Kezdte Henderrman, de Dominic ügyet sem vetett rá.
- Előleg is kell. Tudod, egy kétes üzlet miatt nem kockáztatnánk a bőrünket. Márpedig ez elég kétes kimenetelű üzlet. Az előleg amolyan veszélyességi pótlékként szolgál. Nem érdemes dühöngened emiatt: minden ügyféltől kérünk előleget, és veled sem fogunk kivételezni.
Henderrman a földre rogyott. Végleg elhagyta az ereje, legalábbis ezen a napon.
Vince-nek egyébként lennének pénzelő ügyfelei. Jópárral kapcsolatba lépett az utóbbi hónapban. Az első, ráadásul itt tartózkodott Salvison.
Henderrman még egy utolsót intett. A kalózok azonnal odasiettek, megtámasztották a fejét, és Vince kinyögte, amit akart:
- Pénzért forduljatok Acél Kwizekhez.
Acél Kwizek unottan üldögélt az egyik salvisi csehóban, és közben arra gondolt, hogy milyen rossz hely ez a Salvis. Sehol egy légautó, vagy a modern technika egyéb vívmányai. Olyan elmaradott volt ez a hely, hogy a technikai fejlettség megegyezett egy csoport kecske fejlettségével. Acél Kwizek elgondolkodott azon, milyen lehet itt élni. Nem valami biztató.
A töprengésének egy hirtelen belépő, fenyegető külsejű csapat vetett véget. És felé tartottak.
Acél Kwizek női csempész volt. Nem volt éppen beszari, tehát nem ijedt meg a közeledő, gépfegyvereket szorongató kalózoktól. Pláne nem a nyomukban kullogó, bágyadt, szürke uniformisba öltöző férfitól.
Á, csak nem egy karmélius? tette fel magában a kérdést. Nem volt sosem hívő, nem is nagyon ismerte a különböző vallásokat. Ugyan itt-ott jártak szóbeszédek róluk, de sosem merült el a rejtelmeikben. Tudta, melyik vallásnak ki az istene, s még egyéb információt, amik az alap tudáshoz hozzá tartoztak, de ez volt minden.
A kalózok megáltak Acél Kwizek asztala előtt, és a vezetőjük, egy majd’ két méter magas, tagbaszakadt alak megszólította:
- Acél Kwizek?
- Hát igen, én lennék az – válaszolta a megszólított.
- Többre számítottam. - Vonta fel a szemöldökét a vezető. – Dominic Terrible vagyok, és íme a bandám.
- Ügyes, ügyes – bólogatott Acél Kwizek. Tudta, hogy Dominic csak meg akarja félemlíteni. Pedig, ha jól tudta, ez nem vall a kalózokra. Valahogy furcsák voltak. Azonban ő nem ijedt meg tőlük. – Valahogyan én is többre számítottam.
Dominic láthatóan felfortyant, rátartotta a fegyverét, és azt sziszegte:
- Ne nagyon keménykedj, hisz mi heten vagyunk – mutatott végig a társaságon, majd hirtelen Kwizekre bökött -, te meg csak egyes-egyedül.
- Én nem akarok balhét – tárta szét a kezét Acél Kwizek -, hisz ti jöttetek ide hozzám, amiből arra következtetek, hogy akartok tőlem valamit, a rám ijesztésen kívül.
- Szerintem se kellene ezt csinálnunk. – Lépett előre a szürke uniformisba öltözött alak. – Bocsásson meg ezért a viselkedésért, engedje meg, hogy bemutatkozzam...
- Én megengedem. – Vonta fel a szemöldökét a nő.
- Vince Henderrman vagyok...
- És karmélius, ha jól látom – vágott bele másodszor Vince szavába a nő. Nagyon illetlenül viselkedett. De hát nem volt gyerekkora Acél Kwizeknek, nem volt hol illedelmességet tanulnia. Tulajdonképpen nem is akart illedelmes lenni.
- Nem, nem vagyok armélius – kiáltott fel sértetten Vince. – Már nem! Azért jöttem, hogy elszakadjak tőlük.
- Mér’ pont hozzám jöttél – morogta az orra alatt a nő. Aztán eszébe jutott Henderrman múlt heti hívása, miszerint pénzt kér tőle, és arra is pontosan emlékezett rá, hogy mit ad cserébe... – Ja, igen, már értem. Te lennél az, aki felhívott múlt héten, igaz?
- Igen, én volnék – ismerte el Vince. – Az árat már megbeszéltük.
A nő felvonta a szemöldökét. Nagyon magabisztos, az tény.
- Azt ugye tudod, hogy nekem tapasztalat is kell? – Kérdezte Acél Kwizek.
- Hát, az nem sok van. – Sopánkodott Vince.
- Miért, mi lenne az az ár? – Vágott közbe Dominic.
Vince elpirult. Acél Kwizek viszont mintha most éledt volna fel igazán.
- Egy jó szex – kuncogta a nő.
- Én jobban szeretem a paráználkodni szót. – Helyesbített sietve Henderrman.
Azonban a kalózok már rég Acél Kwizek testét méregették. A nő nem volt ám csúnya... Valószínűleg az itt lévő kalózok akármelyike elfogadta volna a Henderrmanre váró tevékenységet Acél Kwizekkel.
- Úgy gondoltam, ahhoz, hogy elszakadjak a rendemtől, meg kell szegnem néhány alap törvényüket. A gyilkolásra vonatkozót már megszegtem, és most meg fogom a paráználkodásra vonatkozót is – magyarázta Henderrman.
Minden világos volt. Acél Kwizek nemcsak csempész volt. Hanem egy közönséges kurva is másodállásban. Érthető volt tehát, hogy egy ismeretlen csempész hogy lehetett ennyire gazdag itt, Salvison... Mert Acél Kwizek a testét árulta a csempészáru mellett.
- Apám – mordult fel egy kalóz bosszúsan -, előtted az egész nap. Kufircolj egy jót, meglátod, milyen jó dolog is az...
Henderrman ránézett a nőre. Azért a bizonyos dologért cserébe a nő fizeti a kalózoknak az előleget. A terv tökéletes volt.
Az egész nap egymásé lesznek...
