Derion robogóján ült a garázsban. A nap lemenőben volt, csak néhány pászma szűrődött be a helységbe. A leszámolás éjszakája eljött. Ma minden eldől a fekete pályán.
Derion Henderrman.
A fiatal férfi beleborzongott. Nem, nem tetszett neki az az ámokfutó – aki még a rokona is! – körüli felhajtás az egész Külűrön belül. Csupán azért nem, mert a rokona volt az illető.
Sajnos ez volt az igazság. Rokon, vagy egyenesen testvér. Nem emléklezett már arra az időre, mikor a lélekfestőkhöz került. Hogy is emlékezett volna? Hisz csecsemő volt, és abban a korban nem sok minden marad meg az ember fejében. Nem is emlékezett a családnevére – nem csoda, hiszen ha a mesterei tudták is ezt, volt indokuk nem megmondani. Bár lehet, ők sem tudták. Ha meg igen, tudtak még valamit, amit ő nem: hogy a név veszélyes. Bár akkor még hírét sem ismerték ennek a Vince Henderrmannek.
Egy szó, mint száz, Derion berezelt. Nem volt szokása. De a Henderrman név most galaktika-szerte ismert, és könnyen lehet, ennek az egész hercehurcának ő az oka. Mert hát mivel is kezdődött? Hívők meggyilkolásával. És ő mi? Hívő. Igaz, nem karmélius, hanem lélekfestő, de ez már így is aggasztó tény. Vince Henderrmant talán az ő családja – családjuk – a karméliusoknak adta, míg őt a lélekfestőknek… Talán ez volt a helyzet. Nem tudta, idősebb-e ez a Vince, vagy sem, de azt tudta, hogy Deriont csecsemőkorában a szülei adták lélekfestő-kézre, és ugyanezzel egyidőben Vince-t pedig bedugták a karmélius kolostorba. Ez lehetett a magyarázat. Az épkézláb magyarázat.
De Deriont ez nem érdekelte. Véget akart vetni ennek az egésznek. A robogózásnak. A Vince Henderrman-féle futamnak. Hisz erre született. Most, hogy megtudta igazi nevét, rádöbbent, talán ő mindennek a kulcsa. Ez nem földtől elrugaszkodott álom volt. Ezt tudta, a szíve mélyéről jött a tudat. Cselekednie kell. Meg kell nyernie a futamot. Meg kell keresnie Vince Henderrmant.
Ahogy gondolkodott, észre sem vette, hogy esteledik. Alig húsz óra telt el a leszámolás éjszakája óta, de most jött még egy leszámolás éjszakája. Egy második menet.
Rossz érzésekkel tolta ki csúcsgépét. Mi van, ha beég több száz ember előtt? Még sosem versenyzett Spike ellen. Brutális a fickó. Viszont neki is megvolt a fegyvere: a profizmus. A győzelemre született.
A nap belesütött a szemébe. Látta a hosszú lebegő folyosókat, a magas felhőkarcolókat… De még egy picit közelebbről, és ember alakját. Ahogy kitisztult a látása, meglátta Sue Wellington arcát.
Bájos, de nem különösen gyönyörű…
- Derion – csak ennyit tudott suttogni a lány.
- Mi a baj? – húzódott közelebb a férfi. A robogóját nem engedte el, mert akkor az szépen lelebegett volna a garázsba, és porrá törte volna a szemközti válaszfalat.
- Szeretlek.
- Az miért baj?
- Nem, nem az a baj, te tökkelütött – nevetett könnyeivel küszködve Sue. – Az a baj, hogy elmész. És én meg féltelek.
- Ami késik, nem múlik – mondta Derion. – Ezt még te mondtad.
- Csak ez most túl közel van.
- Haragszol még rám? – váltott témát Derion.
- Haragszom – bökte bordán őt a lány. – De a szerelem minden érzelemnél felsőbb rendű. Most elfelejtem a haragomat, de nem boríthatok fátylat rá.
Derion örült ennek a válasznak. Leginkább azért Sue szerette őt, és hiába haragudott rá, a szerelmét úgy mutatta ki, hogy nem engedte el őt. Mérges volt, igen, de igazán szerette Deriont. És a férfi ennek örült igazán. De meg kellett tennie. El kell mennie. Egyszer mindenkinek el kell mennie.
Ezt a lány jól tudta. De a szerelem mindennél fontosabb. Haragudott, de kimutatta, hogy igen, még így is a szerelme mellett áll.
- Hát az remek – mosolyodott el Derion, és végre-valahára elengedte a gépét. Nem tudta, ki kezdeményezett, de az ezutáni ölelés és hosszú, végtelennek tűnő csók mindkét félnek jólesett.
Amikor véget ért az éber álom, amibe keveredtek hirtelen, Sue törte meg a – forró – csendet:
- Nagyon aggódok érted, tudod?
- Természetes. De tudok vigyázni magamra. Engedj el. El kell mennem.
- Akkor menj – engedte el őt Sue. Derion azon nyomban felült a gépére, gyújtást adott, és csókot küldött a lánynak.
Ahogy Derion eltűnt a láthatáron, mindkettejük szíve meleg volt, akárcsak a nap utolsó sugarai. És mindkettejüknek nagy erőt adhat ez a jövőben. Leginkább Derion számára. Azt akarta, hogy e meleg elűzze azt a hideget, ami minden robogós szívében rejtőzött.
A tömeg kezdte ellepni a rajtot. A fekete pálya mindig zárva volt, csak most nyitották ki. A pálya, amerre elláttak, mesterséges kitüremkedésekkel és csapdákkal lett ellátva. Nem kábító, se nem bénító csapdák. Ha valaki beléjük megy, meghal. Ez volt a lényege – ezen a helyen élet és halál csak játék, egyetlen kör egyetlen menet halálos tánc.
Derion úgy sejtette, a fekete pálya is csak egy utcán kialakított aszfaltcsík. De tévedett. Még csak nem is aszfalt – ahogy rálépett a tükörsimára csiszolt talajra, ami ráadásul csúszott is, mint a jég, rájött, ez talán platina lehet. Sokat ért, nagyon sokat. Ha ezt az egészet elárvereznék, az eladó markát borsos összeg ütné.
Derion nem mert végignézni az iszonytató pályán. Egy elektronhálóba esni nem lesz leányálom. Szintén nem jó a random csapóajtó sem, ami néha kinyílik, néha nem, ha mozgás érzékel. Márpedig lehet, lesz olyan része a futamnak, amikor muszáj lesz átmenni a fölött, és akkor csak a szerencsén múlik majd az élete.
Az elektronhálókkal pedig azért kell vigyáznia, mert ha beléjük szalad, mind neki, mind robogójának vége – ez utóbbi elvesztését még el is tudná viselni, de saját életének elvesztését már nem lesz ideje megsiratni.
Jeremy Cross nem jelent meg a párbajon. Nem is jelenhetett – már rég a lélekfestők bázisán tartották fogva. Walton hazatért. Derion örült a mestere eredményeinek. Nélküle nem tartanának itt. Sehol se tartanának! Rendes esetben Derion ezt figyelembe se vette volna. De azóta megváltozott. Az a néhány hónap, amit együtt töltött Sue-val, teljesen mássá tette.
Nem, nem akart a szerelmére gondolni…
Zavartan pislogott, így visszatért a fekete pálya borzalmas valóságába. Körülötte a nézők elfoglalták a helyüket a páholyban. Előttük hatalmas kivetító lebegett a levegőben, amit a pódium mögötti projektor vetített eléjük. Ez a vetítő a pálya különböző részein elhelyezett kamerák felvételeit mutatta osztott képernyőn.
A legfanatikusabbak csak most kezdtek felszivárogni a nézőtérre. Spike robogóján ült. Sisakja a combján nyugodott. Éppen kesztyűjét húzta fel, mikor George Allen ment oda hozzá.
Derion közelebb lépett hozzájuk. Csak éppen annyira, hogy mutassa: figyeli őket. Spike erre felfigyelt, és lerázta magáról Allen biztató kezeit.
- Ha azt hiszed, nyerhetsz, hát tévedsz – köpte indulatosan. Holott semmi oka nem volt a felcsattanásra. – Rajtad tartom a szemem – bökött Derion felé, és látszott, legszívesebben ott helyben fojtaná meg a férfit. Derion nem csodálta. Beleszeretni egy amatőrnek a legjobb robogós lányába…
George Allen visszahúzta Spike-ot, és leültette őt a robogóra. Spike zord tekintettel nézett rá, de a robogós állta a tekintetét. George Allen közelebb hajolt Spike-hoz, és suttogni kezdett valamit. Derion közelebb próbált hajolni, hogy hallja, de a tömeg elsodorta.
George Allen dolga végeztével eltávolodott tőlük. A közönség utolsó tagja is felszállingózott a pódiumra. Derion a nézőtérre lesett. Több ezren lehettek. Az, hogy nézik, idegesítő csutkát varázsolt a torkába. Ettől idegesen nyelt, és remegő végtagokkal ült fel a gépére. Ezt meglátván Spike rávigyorgott.
A rajt jelét a föléjük alulról vetített zöld pont adta meg. Most ez a pont még piros volt – tehát nem szabadott elindulni.
Derion izgult. Vérében lüktetett az adrenalin. Semmi felkészülés. Semmi bevezető. Nem is volt rá szükség. Mindjárt indulnak, és ez így jó.
Meg kell mutatnia Spike-nak, mit tud valójában. Ha nem, meghal. Ezen a versenyen csak egy maradhat életben.
Derion keze rátapadt a gyújtó gombjára. Feszesen, görcsbe rándulva tartotta a zöld jelig.
George Allen felmászott a nézőtérre. Elvárta, hogy a páholyban ülők foglaljanak neki is helyet. Hirtelen fontos ember lett. A tegnapi éjszakai esetből viszont elege volt. Spike elcseszte, és ezt nem tudta megbocsátani neki. Azonban Cross elfogásának a lelke mélyén örült. A fickó története furcsa volt, főleg a vezetői székbe kerülése. Egy kis álruha nem old meg mindent, Jeremy Cross hiába húzott álszakállt, ugyanaz a szerencsétlen flótás maradt. Allen tudta róla, hogy milliomos volt valaha, és hallott néhány törtémetet gaztetteiről. Eleinte nem jött rá, hogy az a fickó az a fickó, de később, mikor jöttek a gyanús tettek és utalások, végül egyik társa árulta el. George Allen pedig kapásból el is hitte nekik a valóságot.
Ahogy helyet foglalt a páholy párnázott székén, a szokott csapattal találta szemben magát. Csak Cross hiányzott, és Spike. Spike éppen feszülten figyelte a rajtjelet. George Allen nem tartotta jó rajtolónak Spike-ot, és aggódva döbbent rá, hogy Derion jól rajtol… Látta őt az egyik futamon…
És itt felmerült George-ban a kérdés: miért szurkoljon Spike-nak? Miért kell eljátszania még önmagának is a csicskás szerepét? George Allen régen olyan ember volt, aki élvezte, ha pórul jár a „gonosz”. Spike most számára „gonosz” volt, azért, mert bántani mert egy nőt – mi több, saját húgát. George ezt nem tette szóvá Spike-nál.
Most pedig, Spike szépen lassan bukásra ítéltett. George talán Deriont hozta volna ki győztesként. Akkor pedig Spike büntetése a halál. Aki a fekete pályán megy, vagy nyer, vagy meghal.
George Allen akkor szabad lesz.
Nem fogja itt hagyni a robogósokat. Ez az élete. Még nagymenő sem akart lenni. Azért szegődött Spike után, mert csak így vészelhette át azt az időszakot. Spike elsöpörte volna, ahogy mindenki mást. Allennek volt esze. Kibírta egy ideig azt a sok szart, amit tőle kapott.
Éjfekete árnyék, ami fölé magasodik. George Allen visszatért a valóságba. Az illető megpofozta. Faillata volt a hideg, puha tenyérnek. Allennek fogalma sem volt róla, ki lehet az, aki ilyen emberes sallert kever le neki.
- Mit mondtál neki?
A hang nőé volt. Bár egy nő sem olyan „tökös”, hogy ide merészkedjen. Úgy látszik, a nőkről alkotott kép pillanatok alatt megdőlt.
- Kinek? – értetlenkedett George állát vakargatva.
- Spike-nak.
- Hé, ki vagy te…
Aztán észrevette. Ott állt előtte az a bizonyos „hugica”, Sue Wellington. Ezek szerint a jó robogóshoz bátor nő dukál…
- Mit keresel itt? – kérdezte fojtott hangon George, ahogy kivezette a páholyból. A tömegben felmorajlott a durvaanyázás, ahogy beálltak a kép és ő közéjük. – Úgy tudtam, az olyanoknak, mint te, nem ajánlott a belépés.
- A nem ajánlott, az nem azt jelenti, hogy tilos – vélekedett Sue. – Na szóval, mit mondtál neki?
Sue Wellington bátor volt. Itt a a nőket az első pillanatban kikészítik. Csak örömlányok jártak errefelé, akik még örültek is ennek.
- Miért olyan fontos ez? – kérdezte zavartan George Allen. Egyáltalán, honnan láttad te ezt?, kérdezte volna, de végül nem tette. Sue felemelt öklét észrevéve és az előző saller fájdalmas gondolatára elhallgatott. – Csak leállítottam őt. Meg akarta verni a barátodat.
Sue Wellington elégedettnek látszott.
- Ezek szerint nem akartad, hogy Derionnak baja essen.
- Miért, mit ártott ő Spike-nak? – kérdezte George, és leültek a nézőtér egyik eldugottabb sarkába. Közben figyelték az eseményeket a kivetítőn. Spike két másodperc előnyt dolgozott ki magának, ami nagyon nagy előnynek számított. Azonban a pálya húsz kilométeres, van még idő javítani. – Tudod, kezdem azt hinni, elbasztam az életem – vallotta be.
- Ezt most miért mondod nekem?
- Te alaposan félreismertél. Mondjuk nem is csodálom. A „sötét oldal”-amat mutattam a világnak. Egy ideig Spike csicskása voltam. De azért, mert féltem tőle. Úgy akartam átvészelni a közelgő vihart, hogy esőfelhővé váltam, már ha érted, mire gondolok.
- Én értem – bólintott komolyan Sue. – Meg tudlak érteni. Egyébként csodálkozom, hogy szóba álltál velem.
- Miért ne? Spike – remélem – veszít, és én szabad vagyok. Nem élek többé az árnyékában. Nem biztos, hogy híres leszek, mint robogós, de legalább csicska hírében nem állok majd.
Mindketten hallgattak. Sue emésztette az előbb elhangzottakat. Láthatólag bele tudta magát élni George helyzetébe. Aztán rájött, hogy talán neki is így kellett volna tennie…
Akkor viszont nem lenne szerelmes Derionba…
- Remélem minden jóra fordul számodra – mosolygott toleránsan Sue. – Alaposan félreismertelek.
- Tudod, én már túlléptem ezen az időszakon – George a kivetítőre nézett, de tekintete mintha sokkal messzebbre ért volna. – Mindenki életében egyszer rálép egy fekete pályára, amin végigmenni nagyon nehéz. De nekem úgy érzem, sikerült…
- A célegyenesben vagy – értette meg Sue. Ezek szerint tényleg nem olyan bolond, mint gondoltam.
- Pontosan – nézett rá csodálkozva Allen. – Azt hiszem, én is félreismertelek… Bár, én nagyon csúnyákat gondoltam rólad.
- Az a helyzet, hogy én is mást mutattam magamból. Nem csodálkozom.
- A sorsunk egy, ahogy nézem – vélekedett George Allen. – De ne értsd félre, én nem akarok tőled semmit – mentegetőzött, látva Sue furcsa ábrázatát.
- Én boldog vagyok… - kezdte Sue. – Boldog lennék Derionnal – pontosított -, ha túléli. Bízom benne.
- Én is – George közelebb húzódott Sue-hoz, aki nem ellenkezett. Barátok voltak. Újdonsült barátok.
- Sue, tudnod kell, hogyha Derion túléli, rám számíthattok a bandában.
- Jó kis trió leszünk – értett egyet Sue, majd kinyújtotta George Allen felé a kezét, aki bele is csapott egy nagyot. Sue majdnem felszisszent. A pacsi egy kissé erős volt, a puha tenyere tíz másodpercig elfehéredett.
A platina padló berepedezett, ahogy a titokzatos földrengés ereje elválasztotta atomjait a helyükről. A közönség pánikba esett, és szó szerint lelökdösték egymást a pódiumról. Sokan már időben leszaladtak a hátsó lépcsőn, és a nézőtér alatt futottak a biztonságba. Azonban a rengések miatt elestek, a masszív szerkezet megroggyant, és ráborult az ordítozókra. Örömlányok, és lezüllött férfiak haltak szörnyet, ahogy szétlapította őket a nézőtér.
George Allen megkapaszkodott az egyik tartórúdban. Ugyanezen mozdulattal elkapta Sue ruhájának ujját. A posztó szakadozni kezdett, ahogy lógtak a gerendán, majd aláhulltak a nyöszörgő tömegbe.
- Mi a fene folyik itt? – lihegte George. Sue falfehéren pillantott mögé. Épp időben ugrottak el a dőlő gerenda elől, amin néhány másodperccel előbb csimpaszkodtak.
George rálépett az egyik, még élő néző fejére, akire ráhullott néhány társa.
- Bocs, haver – kért elnézést George, majd kiterelte Sue-t a tömegből. – Mi a franc történik? – csattant fel.
- Fogalmam sincs. Egyszerűen… reng a föld.
- Azt látom – bosszankodott George. Oldalra nézve látta a dőlő páholyt. Kaján vigyorral nyugtázta, hogy Spike seggnyalói az egyik repedésbe szorulva nyakukat törik. Azonban tanácstalansággal fordult a helyzet felé. A hirtelen támadt földrengés mindenkit meglepett. George a rázkódástól megcsúszott, és Sue-val együtt bukfencezni kezdtek a lépcsőzetesen elrendezett, törött pódiumon.
Sue felsikoltott, ahogy fennakadt az egyik gerendán. Méterekkel a talaj egyik repedése fölött lebegett, ruhája posztója pillanatokon belül elszakadhatott.
- Segíts! – sikoltotta. George nem csodálkozott a pánikon. Ő is félve nézett lefelé, ahogy megpróbált a lány zuhanásával merőlegesen ugrani, és nyílás peremét célozva megmenteni Sue-t.
- Ne aggódj! – ordított vissza, és kiállt a peremre. Sue ruhája abban a pillanatban szakadt el. George robogósként könnyen kiszámította, mikor kell ugrania, és mikor eljött az ideje, elrugaszkodott és ugrott.
Azonban, mikor a bal lába felemelkedett, az egyik rengés megrogyasztotta azt a gerendát, amin állt. Az ugrás túl görbére sikeredett. George számára lelassult az idő, látta, amint Sue zuhan előtte – de csakis előtte, és hiába nyújtózkodott, csak súrolni tudta a lányt, amitől még jobban lelassult.
Sue elkapta a lábát. George lefelé függesztette tekintetét. Sue nem nézett le, és ahogy elkapták egymás tekintetét, Allen észrevette a lány arcán a rettegést.
Sue ezúttal nem fojtotta vissza sikítását. Ahogy egyre jobban repedt alattuk a talaj, és láthatóvá váltak a Tellus kérgei, ők ketten az örökkévalóságig zuhantak alá. Életük utolsó pillanataiban még felnéztek – a káosz teljes volt, és a pódium egy része zuhant utánuk. Mivel a gerendák még tartottak, a zuhanó rész rántotta magával az egész tákolmányt.
A káosz megszületett Telluson. George Allen, Sue Wellington és a fekete pálya nézőterén tartózkodók csak az első áldozatok voltak. Elindultak egy másik fekete pályán – az élet fekete pályáján, és többé sosem térnek vissza erről a halálos versenyről.
