Derion újra ünnepelt hőssé szeretett volna válni, de ehhez le kellett küzdenie egy igen nagy és nehéz dolgot: meg kellett nyernie a soron következő versenyt. Éppen garázsában tevékenykedett, először is megvizsgálta a robogóját, amolyan biztonsági eljárás.
Derion túl sokat gondolkodott. Ez nyilvánvaló volt. Ő és Sue kapcsolata… Megzavarta. Vajon miért lehet Cross a robogósok vezére? Ez a kérdés immáron elveszett számára. Most már inkább átadta a a szerelmes vagyok? kérdésnek a helyét.
Derion nem tudta. De abban biztos volt, hogy Sue igen, belé. Csak még nem mondta meg.
Derion sem merte megmondani. Hogy osszon meg valakivel valamit, ha még ő sem tudja pontosan, hogy igaz-e?
Tetszett a lány. De talán túlságosan is?
Ezen kérdések ellenére Derion precízen végigvizsgált mindent. Hiba sehol. Nagyon szerette, mikor ezt állapíthatja meg a végén. Ahogy egy bőr kendővel megtörölgette kenőolajos kezét, és elkezdett a bőr robogóülésen elmélkedni, léptek zaját hallotta, majd az egyébként félhomályos, dohos pincébe fény és életerő költözött, ahogy Sue felhúzta a tömbház garázsának ajtaját. Arcát Derion nem láthatta, csak akkor, mikor újra félhomály borította be a garázst, és szeme végre-valahára megint hozzászokott a sötéthez.
- Jól vagy? – kérdezte Sue. Bár Derion sejtette, ez hülye kérdés, és ő sem gondolja komolyan. El is mosolyodott.
- Hát persze – mondta, és ellökte magát a bőrüléstől. – Minden a legnagyobb rendben. De tényleg.
Megölelték egymást. Mint oly sokszor. Mert szerették egymást. Ez a néhány hét, alig egy hónap úgy összehozta őket, mintha már több éve ismernék egymást. Ezt teszi a magány.
Derion, ahogy belehajolt szerelme – igen, furcsa volt belegondolni, hogy szerelme – hajába, majdnem elsírta magát. Az ilyen mértékű érzelmekhez azért mégsem szokott hozzá! És tudta, nem tarthatja magában tovább mindazt, ami érlelődött a lelkében, és most már végképp kitörni vágyik:
- El kell mondanom valamit – mondta. És így is gondolta. – De lehet, nem fog tetszeni – tette hozzá.
- Ha a szívedből jön, én nekem tetszeni fog.
A szívemből jön. Derionnak valóban a szívéből jött ez a szó, nagyon mélyről, de olyan jól esett, hogy feljött a torkán át, egész a hangszálakig. Hiszen nehéz volt ez, mint egy kő, és most leesett a szívéről.
- Szeretlek.
Sue arcán azonban nem látszott semmi. Ami önmagában nem lenne baj, de legalább öröm látszana rajta – mert abból mást is kivehet. Talán örül, hogy tudja, mit érez, vagy talán kineveti ezért. Jobb lett volna ez a homály, mint a semmi.
- Tudom.
Ez Deriont lepte meg, bár kevésbé, mint arra számított. Azt gondolta, hogy barátok. Azt gondolta, hogy tetszik neki. De hogy szereti?
Legszívesebben megölelte volna újra a lányt, de nem tette. Nem tudta, miért. Talán azért, mert valamiért lecsökkent az ő szemében, hogy elmondta, tud az érzéseiről.
- Minden rendben, szerelmem – mondta végül, és csókot lehet Sue homlokára. Elégedjen meg ennyivel… - Készen állok a mai versenyre.
- Előbb lenne még valami – tolta el magát Sue Derion karjaiból. – Egy nagyon fontos dolog.
- Mi lenne az? – kérdezte a váratlan reakciót látván Derion, és nyomban karjaiba zárta volna újra, de végül időben rájött, a lánynak most nem erre van szüksége.
- Emlékszel arra az ámokfutóra, akit most kergetnek a fél Külűrön át, igaz? – kérdezte komoran Sue. – Mutatnom kell valamit.
- De mit? – kérdezte Derion, de Sue már elindult kifelé, és nyomta is a nyitógombot.
A garázst fény töltötte meg, de Derion szívénél most semmi sem volt fényesebb. A tudat, hogy a lány szereti őt, nem volt világosabb dolog számára.
…harminchat órával ezelőtt…
Tori mester nem volt elragadtatva. Tévedtek. Ez nyilvánvaló. De szerencsére, hogy fatálisat-e, az nem rajtuk múlt. Derionon.
Torit csupán az aggasztotta, hogy a kulcs a kezükben volt. De a zárat még korántsem találták meg. És a további gond még az volt, hogy azt is ki kell tudni nyitni.
- Frank, kérlek, tarts velem – szólt a mellette álló tanítványához. Az bólintott, és Tori csak most eszmélt rá, a középkorú férfi akár a halálba is követné. Rondábbnál rondább jelzők jutottak róla eszébe, de el is hessegette ezeket, mondván modortalanság lenne ilyeneket feltételezni róla.
- Igen, mesterem.
A lassú, de Tori számára mégis erőltetett menet – a sétabot miatt – a könyvtárban ért véget. Kódexek. Mindenhol csak kódexek. Rég megbarnult, ma már, a holoképek és komputerek világában rég nem használt könyvek jellemezték ezt a helyet.
Tori imádta a könyvtárat. Maradi volt, mint a kódexek lapjai.
- Zárolt rész, R szekció – mondta Tori, és látta, ahogy Frank nagyot nyel. Csak úgy nem tartott senki a zárolt rész felé, és Frank feltételezhette, itt nem babra megy a játék.
- Jól hallottad – reccsent rá a mester, mikor a férfi nem mozdult.
- I…igen uram.
Torinak nagy szerencséje volt, hogy Frank kérdés nélkül követi utasításait. Szeretlek, testvérem adózott neki Tori, és mondhatni remegés nélkül lépte át a zárolt rész küszöbét. A hatalmas, rozsdamentes acélrudakból készült ajtó félrehúzódott, és ők beléptek. A nyomasztó sötétség és dohszag csak tetézte a szorongást. Aki ide belép, nyugodt sosem lehet. Ezért is nem lép be ide bárki.
A két férfi egy percig némán, jókora gombóccal a torokban járkált a polcok között. Amikor megpillantották az izzó R betűt a távolban, Frank felnyögött:
- Miért jöttünk ide?
- Talán félsz tanítványom? Hisz nincs itt más, csak könyvek.
De akkor Tori miért fél? Hiába, a könyveken kívül mégis volt itt néhány ősi titok, amit ez a sötétség rejtett. És ezért ilyen nyomasztó ez a hely, hogy elriasszák azokat, akik nem méltók rá, hogy fényt derítsenek erre a titokra.
Tori ki akarta deríteni, hogyan tehetné jóvá a hibájukat. És ehhez temérdek titokra volt szüksége.
- Nem, nem félek – húzta ki magát Frank.
- Tévedtünk, Frank, érted? – vette magasabb hangerőre a hangját idegesen Tori. – És a tévedés, ha elmulasztjuk kijavítani, hibává válhat! Nemsokára, ha nem javítjuk ki a tévedést, nagyot hibázunk.
- Jó, értem – mondta idegesen Frank. – Itt vagyunk. R szekció. Mit vegyek le?
- Várjunk csak… - esett gondolkodóba Tori mester. Tudta a nevet, és tudta is, mivel van összefüggésben. Már csak azt kell kiderítenie, melyik kódexben regélnek erről. – A Sheld Krónika megteszi.
- Sheld Krónika? – kérdezte hüledezve Frank. – Mester, az…
- Tudom, hogy nem szabad kinyitnunk, Frank, de csak egy esélyünk van, nem ronthatjuk el – mondta idegesen Tori. Frank felhúzta az orrát, látszott, nem fogja megtenni, amit kértek tőle.
- Frank, tudom, hogy rossz dolgot teszünk, de kérlek, most nem ez a lényeg! – próbálta őt rábeszélni. – Élni akarsz?
A harsanó kiáltás meglepte a férfit. A kiáltás végigfutott az egész zárt részlegen, és utána titokzatos, fütyülő szélroham közeledett a két, dideregni kezdő alak felé.
- Élni akarsz, te szerencsétlen? – mondta fenyegető-halkan Tori. Frank ránézett. A „szerencsétlen” jelzővel az öreg meggyőzte az igazáról. Frank élni akart. És tudta, mit kell tennie. – Akkor vedd le azt a könyvet.
Frank ezúttal nem tiltakozott. A mestere viselkedése látszólag megdöbbentette, de cselekedett. Ujjai szórakozottan csúsztak a vastag, poros könyvgerinceken, és húzták magukkal az évszázados koszréteget. Mikor Frank mutatóujja megállt a Sheld Krónika gerincén, az R betű halovány fényénél is tisztán lehetett látni, hogy az ujja hegye szutykos.
- Itt van, mesterem – mondta rémült hangon Frank. Nem értette, mi folyik. Megijedt. A kiáltás, a szélroham… Baljóslatú előjelek voltak arra, hogy elvigyék a hírét, hogy tiltott dolgot csinálnak.
A Sheld Krónika azért volt különösen titkos, mert minden piszkos részletet kitálalt a Sheld-Domínium ellentétről. Nem történt részletesebb elemzés a történtekről, és hadbíróság sem, pedig szükséges lett volna. A krónika ide került, senki sem tudja, hogy, senk isem tudta, ki vetette papírra az eseményeket, de hogyha ezek a részletek kiderülnek és a nyilvánosságra hozzák, az kiújíthatna egy újabb ellentétet. Ezt a lélekfestők nem akarták, és nem is engedték, hogy bárki bepillantást nyerjen a részletekbe, és valaha ezeket nyilvánosságra hozza.
Tori és Frank tiltott dolgot csinált.
Elballagtak az egyik olvasóasztalhoz, amit a zárolt részben kihelyeztek, és egy gyér fényű volfrámlámpánál kinyitották a barnuló lapokat.
Frank tiltakozóan nézett a mesterére, de Tori bátran lapozta fel a Sheld Krónikát.
- Mit keresünk, mester?
- Sosem tudtuk Derion vezetéknevét, igaz? De tudjuk annak az ámokfutónak a nevét, aki azokat a hívőket gyilkolja, igaz? Nagy port kavart ám az a fickó, még mi is tudunk róla.
Frank látta, Tori tisztelettel beszél Vince Henderrmanről.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
- Valóban – ismert el mosolyogva Tori, majd megállt a lapozással. – Megvan.
Frank leste a lapokat, de azok olyan barnák voltak, hogy nem látott rajtuk egy betűt sem.
- A megoldás itt van a kezünkben. Ülj ide mellém!
Ahogy Frank odaült, már többet látott. A lélegzete nem akadt el, ahogy várta, de mindenképpen mást vett észre, mint amire számított.
A lapon először csak a vastagabb, feketébb betűket látta, de aztán lejjebb csúszott a tekintete. Halvány, vékony betűk, és milyen cirádásak!
- Ez a megoldás? – kérdezte Frank.
- Igen. Olvasd csak el! – biztatta őt Tori mester. Arra a bekezdésre mutatott, amit a „megoldásnak” ítélt. Frank belekezdett. Először számára lényegtelen információkat talált: seregszemle, helyszínek, amiket ő nem ismert, és nem is ezek voltak az érdekfeszítők. Aztán, mikor ennek vége lett, Frank tekintete még lejjebb csúszott – egyenesen a halvány betűs részre.
- Na, olvasd csak, nem látom azt már öreg szemeimmel – kérte Tori, és Frank ezúttal köszönetet mondott az öregnek ezért a kérésért.
- Hát rendben – mondta. Mélyen odahajolt az íráshoz, hogy biztosan lássa a szavakat. Azok egymás alatt voltak leírva, nem szöveget, felsorolást alkotva. Frank megköszörülte a torkát, és belekezdett: – Tehát: a Sheldeket támogató nemes családok: Scalbor, Ichabod, Ferrell, Merchior, Quint, Daggott…
Frank sorolta a neveket, és mikor végre-valahára a lap aljára ért, elhallgatott. Egy név volt hátra, de félt kiejteni.
A fütyülő szélroham…
- Henderrman – mondta ki végül.
- Remek. Tehát tudjuk, hogy azt az őrültet Henderrmannek hívják. És lám, a Henderrman család támogatta anno a sheldeket.
- Igen, és? Minden logikus, mesterem. Az ámokfutó a Henderrman családból származik, akik korábban értettek a harchoz. Túlteng benne ez a harci vágy…
- Félreérted – csóválta a fejét titokzatosan Tori. Az apró betűs „Henderrman”-re mutatott, majd lekaparta a halvány tintát. Csak a D betű maradt meg a szóból.
Ekkor Tori az egyik mellzsebéből előhúzott egy apró fecnit. Egy D betű volt rávésve. Tori a másik D mellé illesztette a fecnit.
A két D betű megegyezett.
- Ezt meg hogy… - krákogta Frank meglepetten. A két D betű ugyanúgy volt leírva: ugyanolyan vastag, ugyanott van rajta görbület.
- Emlékszel a festményre, amiről megállapítottuk, hogy Derion vétkezni fog? Ugyanez a D betű volt a háttérbe vésve azon a képen. Azt hittük, Derion nevére utal, de tévedtünk. A Henderrmanek címere az a D. Viszont a vétket eltaláltuk.
- És erre hogy jöttél rá, mesterem? – kérdezte döbbenten Frank.
- Festmény. Most pedig nem tévedtem.
- Hát rendben – mondta Frank, és közben jócskán dolgozta a hallottakat. – És mi köze ennek Derionhoz?
- Elárulok egy érdekességet. A Henderrmanek neve a sheldektől származik. Eredetileg Ha Dermon, azaz „végső kudarc”-ot jelent. A Henderrman már csak áttétel emberi nyelvre. Nem jelent semmit. Remekül értelmeztük a festményt: a Henderrmanek valaha kudarcot vallottak a sheldek oldalán. És most kérdezheted, ez hogyan függ össze Derionnal. Pedig rájössz te magad is.
Frank pedig egy kis gondolkodás után rá is jött.
- Ezt figyeld! – lépett be a Küklopszba Sue és Derion. A fiatal férfi maga sem tudta, hogyan sikerült idáig elcsalnia a lánynak, de nem félt, hogy elkésik a versenyről.
- Éppen itt jártam – mondta a lány -, amikor ez a férfi a te nevedet írta a poháralátétemre.
Itt Waltonra mutatott, aki éppen kiszolgált a pult mögül egy vendéget. Derion elképedve nézett rá.
- Talán ismered őt? – kérdezte értetlenül Sue.
De Derion már nem hallotta őt. Csak az foglalkoztatta, hogy lebukhat. Hogy nem a Torol végtelen szántóföldjeiről érkezett egy tellusi suliba. El akarta terelni a gyanút, de így hirtelen nem jutott eszébe semmien módszer. Odaballagott hát Waltonhoz. Odahajolt hozzá, és lehalkítva a hangját, mogorván megkérdezte:
- Mi a francot művelsz? Honnan tudtad, hogy az a lány ismerhet engem?
- Miért, ismer? – vonta fel a szemöldökét Walton. – Mindegyik alátétre ráírtam a nevedet, hátha…
- Rendben, itt vagyok, mi az a fontos, amit el akarsz mondani?
- Derion, a neved – mondta furcsa, üresen kongó hangon Walton.
- A nevem? A nevem, Walton? Derion vagyok – mondta büszkén. – Ezért kár volt a gőzért, mester!
- Nem az a neved – mondta méltatlankodva Walton, és látta, hogy Derion lenyugszik. Túlságosan lenyugszik. Az már inkább nyugtalanság lehetett.
Derion rég keresett családneve…
- Miért, mi a baj, mi az? – kérdezte a fiatal férfi rosszat sejtve.
Walton pedig elmondta neki.
