- Dan, megvan a masina? – kérdezte Ben. Tudta, hogy ez az egyetlen esélyük. Ha most nincs meg, nem tudják teljesíteni a feladatukat.
Az oroszlán barlangjába készülnek.
- Jó, csinálom – mondta feszülten a zöldfülű. Keze láthatóan remegett, a csavarhúzó, amivel dolgozott, minduntalan kicsúszott a markából.
- Add ide! – kiáltotta türelmetlenül Ben. – Mit kell elvégezni rajta?
- Ne aggódj, lehet, ezt te is el tudod intézni – mondta beletörődve Dan. – Na, szóval már csak oda kell csavarozni a helyére a burkolatot.
Ben felkapta a csavarhúzót, leült oda, ahol előbb még Hedman ült, majd fogta az apró csavart majd az apró anyát és helyére tette az apró szilíciumlemezt.
- Megvan – mondta diadalittasan Ben. A ruhája széléhez csíptette a kis kamerát, aztán megkérdezte a zöldfülűtől:
- Látszik?
Dan egy ideig vizsgálgatta eltáskásodott szemeivel, majd kibökte:
- Abszolút.
- Rendben, szurkolj – ujjongott örömtelenül Ben. Volt önbizalma, de hangjából kitűnt, hogy nagyon mélyen elásva. – Ha ez sikerül, mehetünk haza!
- Nekem nincs otthonom – mondta fáradtan Dan. – Tudod, én már túl sokat szenteltem ezt az egésznek. Nem maradt semmim. A családom már nem érdeklődik utánam…
- Ó, bocs – kért elnézést Ben. – Rossz területre tapintottam, igaz? Na ne szomorkodj! Ha a küldetés sikerül, szerintem a családod büszke lesz rád!
- Hát persze – bólintott Hedman.
Mikor Ben Kennedy elsuhant mellette, már majdnem ez járt a fejében. Emlékezett azokra az időkre, amikor még gyerek volt, és elhatározta, hogy rndőr lesz. Az apja egy világbéke-mániás alak volt, de csak féltette Dant. Nem akarta, hogy bevetés közben, fiatalon haljon meg.
Dan Hedman sosem hibáztatta őt ezért. De ő mégis ragaszkodott az életcéljához. Sikerült teljesítenie minden követelményt, hogy katasztrófa-elhárító legyen. Akármibe került is, ő megcsinálta. Az apja és a családja pedig mindent megtett - lefizetett vizsgabiztosok, irathamisitás és még sorolhatnánk. Azonban Dan tanúbizonyságot tett rátermettségéről.
Ugyan most még zöldfülűnek számított, de csak az éles helyzetekben. És tudta, nem sokáig lesz ez így.
Dan Hedman leült a szófára. Elővette az apró számítógépet, és a kamerára kapcsolt. Az adás nem volt kristálytiszta, de vehető.
- Hallotok? - kérdezte a gégemikrofonnal.
- Tökéletesen - biztosította őt Ben. Már az udvarnál jártak. - Mostantól néma csend, világos?
- Világos - morogta Dan. Csak a hangfelvétel és kommunikáció minőségét akarta megtudni. Ennyi elég is volt. Dan előhúzta az eszköztárat, és folyamatos küldésre állította a felvételt.
Dan Hedman elégedetten hátradőlt. Jó csapat voltak.
Ben Kennedy egyenesen haladt célja felé. Nem tudta, mit akar Henderrman, de annyit biztosra vett, hogy itt fordulni fog a kocka. Csak nem hívja be magához őket csak úgy! Újak voltak, gyanúsak voltak. Ben Kennedy felkészült minden eshetőségre, jelenleg a legrosszabbra. A kamera ott hevert a ruháján, Dan pedig felhívta:
- Hallotok?
- Tökéletesen - válaszolt Ben. Remek, úgy látszik, a zöldfülű megoldotta az adás problémáit. Dan Hedman fejlődött, és ő örömmel figyelte a pályafutását.
A hely, ahová hívták őket, az alagsorban volt. Az ajtó előtti folyosón kalózok álltak nekik díszőrséget. Szemben velük egy biztonsági kobaltajtó zárta le az egészet. Ben és Phil már a levezető lépcsőn találkoztak, de egyikük sem értette, miért ez a felhajtás. Nyilvánvaló, hogy először egy privát találkozóra gondoltak. Most már egy sokkal rosszabbra...
A Cserebogár visszalépett a meghajlított időből. Előttük a Tellus tejfehér bolygója világított. Mögöttük Don Perry hajója lépett vissza a valós időbe. Az apró konvoj meg sem állt az atmoszféráig; ott katasztrófa-elhárítás légvédelme leszállási engedélyt adott nekik.
Ahogy a Futrinka kíséret melléjük sorolt, Dex Mortimer százados büszkén nézett végig karcsú géptestükön. Ő is tagja ennek a dicsőséges teamnek. Dex már régóta hálát adott szüleinek, hogy betolták ide. Itt szerették, és nem csak munkatársai; az egész Tellus örömmel fogadta a katasztrófa-elhárítás embereit. A legnagyobb ellenségek, ha nem is kedvelték őket, tisztelni biztosan.
A csapat leszállt a katasztrófa-elhárítás tornyának platformján, majd itt elváltak útjaik. Don Perry elindult, hogy üzemanyaggal lássa el hajóját. Egy nagyobb ugrást tervezett, melyhez állítólag sok pénz és benzin kellett - így hát amilyen gyorsan jött néhány héttel ezelőtt, olya gyorsan távozott is.
Dex vegyes érzelmekkel nézett a távolodó hajó után. Sosem volt nagy barátja a csempésznek, de az együttműködés, és a bandával töltött xchsychsi idő alatt megkedvelte őket. Ott volt velük Sárga Kobra, a nyugodt bölcs kwizek, Yiella, a heves vérmérsékletű manot, és még megannyi társuk. Dex velük nem került olyan közeli kapcsolatba, mint az előző kettővel. Na meg ott volt maga Don Perry is... Ő róla csak annyit volt érdemes tudni, hogy kedvelte a bandáját - bármikor számíthatott rájuk. Számított is. De legtöbb esetben saját maga intézte a dolgokat.
Dex mégis csak megkedvelte a társaságot. Népesen voltak, nagy hajóban. Nem olyan bandaként híresültek el, mint például Trent Hawkins, aki, ha jól emlékezett az aktájából, hármasban dolgozott.
Dex Mortimer még mindig a forgalmat nézte a panorámaablakon keresztül, mikor a főnök irodájába sétáltak. Egy rövid korszak véget ért az életében. Így volt ez akkor is, mikor a családját meggyilkolták. Akkor is lezárt egy ügyet. Most is. Ő neki szerepe több nem volt ebben a játszmában. Ki fogja könyörögni a főnökénél, hogy másnak adják a Vince nevű férfi elfogatásáról szóló akciót.
Aztán pedig... Talán mindent újrakezdhet azzal a nővel, akivel végigcsinálta ezt az egészet.
Emily Proctar is akarta. Most már ő is. Alaposan összejöttek az akció alatt. Dex emlékezett rá, mikor még a Salvison Emily kissé rámenősen kijelentette, mit gondol róla. Akkor ő negatív választ adott. Most már úgy volt vele, nem utasítja el a nőt.
Mikor odaértek az irodához, Troy Harper fogadta őket. A boncmester egy vaskos mappát tartott a kezében, és ismertette a helyzetet:
- A főnök még nem érkezett meg. Nem tudni, miért késik.
- Nekem nem hiányzott - legyintett Dex lazán. Valóban nem bánkódott, hogy elhagyta a fontoskodó főnököt, aki ugyan értett a munkájához, de hosszú távon az ember agyára tud menni. - Van hír a kirreni akcióról?
- Nemrég érkezett egy felvétel tőlük. Megmutassam? - kérdezte Troy. A többiek bólintottak. Elindultak a folyosón, befordultak egy ajtó mögé, és a terminálokkal teleaggatott termen keresztül bejutottak a főnök irodájába.
- Miért nem jöttél itt be? - kérdezte Dex.
- Nekem magára a főnökre van szükségem. Nem az adatbázisára, vagy ilyesmi. Egy régészeti lelet gyanússágát vizsgálom...
- Jó, ne részletezzük - vette elejét a tudományos beszámolónak Mortimer. - A felvétel?
- Ó, igen. Ugyan nem túl pörgős, de igencsak érdekes - Harper előhívott egy eszköztárat, és össze-vissza húzogatta rajta az ujjait. - A felvétel a mi kis emberünket ábrázolja.
- Vince-t? - kérdezte Dex.
- Igen, őt, bár én valahogy még nem hallottam a nevét. Nem is érdekes... Na, szóval az emberkénk nagyon erősen koncentrál valamire...
Vince Henderrman egyedül ült a szobában. Kezében egy apró távirányítót tartott. Lehunyta a szemét, és percekig mozdulatlanul maradt. Aztán láthatatlan erők hatására remegések futottak végig a testén.
- Vajon ilyen hatásokat fejt ki a méreg az izmaira? - fejtegette Troy Harper. - Vajon mit parancsolhat, és kinek?
Néhány idegölő másodpercig csak nézték rángó testet. Henderrman lehet, még csak a görcsöket sem észlelte.
Aztán történt egy új dolog. Henderrman felállt, és néhány lépéssel közelebb lépett a kamerához.
- Felfedezte a kamerát.
Dex egyet értett Troy-jal. Vince egy ideig vizsgálgatta az ablaküveget. Aztán befordult a válla.
Dex és Troy nem volt elég gyors, hogy felkiáltson meglepetésében. A kamera adása megszakadt.
- Hát ennyi volt - sóhajtotta Dex. - Ezzel mégsem jutottunk előrébb.
Dex azért visszagondolt arra, hogy még Vince nevét sem jegyezték meg a többiek.
- Úgy látszik, a téglák jól végezték dolgukat - próbált pozitívabb megközelítéssel közelebb jutni a megoldáshoz Harper. - Lehet, hogy nem ez volt az utolsó felvételünk.
- Reménykedjünk - mormogta Mortimer.
Hirtelen felcsapódott az ajtó, és egy igencsak népes, rendőrökből álló csapat rontott be az irodába. A vezetőjük, egy védősisakot viselő férfi felordított:
- Közlekedési baleset! Két utas, egy sérült...
- És a másik? - ordított vissza hirtelen felindultságból Dex. Azonnal mozgásba lendült: ha már itt van, ő is beszáll a mentésbe. Hiába, hogy nincs itt a főnöke. Hiába Emily... Ezt kötelességtudóan el akarta végezni, még mielőtt új életet kezd. Meg aztán, kíváncsi volt, hogy sérült meg a balesetben csak egy ember.
- Annak semmi baja... Sőt, úgy látszik...
- Hogy látszik?
- Mindegy, gyerünk!
A csapat elindult a dokkok felé. Ott egy rohamkocsiba pattantak, ami felemelkedett az égbe, és elindult a cél felé.
Dex Mortimer százados már akkor sejtette, hogy egy különös esetbe botlottak, amikor meglátta a helyszínt. Csak egy autó. Egy taxi. Előtte egy felborult jelzőoszlop állt, lítium égői pozdorjává szakadtak.
A helyszínelők vezetője valamit nem mondott el Dexnek. Pedig ez volt a legérdekesebb: aki nem sérült meg, az okozta a balesetet. Most ott kesergett összetört taxija motorháztetején, taxisofőr lehetett. Azon nyavalygott, hogy ezért a fiaskóért mennyit vonnak le a fizetéséből. Persze a sérültet is gyászolta. Dex először az öltönyös, földön fekvő alakhoz lépett. Közben a szemtanúk, és magának a taxisofőrnek a hisztérikus hangját hallotta maga mögött.
- Egyszerű fuvarnak indult, de... - az egyik rendőr sürgette a beszédre, de a sofőr, csak höppögött. - Nem tudom mi történt velem!
Dex megzavarodott. Elfordult a testtől. Még nem vetett rá pillantást. Sokkal inkább a sofőrnek az utolsó, kétségbeesett mondata visszhangzott a fejében: nem tudom, mi történt velem!
Valahogy gyanússá vált neki az egész. Odafutott a roncs taxihoz, és a pilótának szegezte a saját kérdését:
- Merre tartottak?
- A katasztrófa-elhárítás épülete felé. Az úr azt mondta, sürgősen oda kell mennie.
- Elmondta a nevét?
- Nem, uram.
- Beazonosították már a sérültet? - kérdezte különösen a rendőröktől Dex. - Egyáltalán, hívták már a mentőket?
- Perceken belül meghal - ellenkezett az egyikük. - Nyaktól lefelé béna. Az arca olyan mértékben deformálódott, hogy magunk sem tudjuk, kicsoda.
- Iratok után kutattak már?
- Kellett volna?
- Tehát nem - bólintott Dex. Ez egyfajta eljárás lett volna, hogy átkutatják az áldozat zsebeit, ha már nem tudják, ki is pontosan. De nem tették. Túl gyanús volt. A rendőrök nem ilyen töketlenek...
- Befelé, az autóba! - fogta meg a sofőrt az egyik rendőr. A rohamkocsi felé vonszolták, a taxi pilótája kétségbeesetten küzdött, mind az életéért, mind könnyei ellen. Rúgkapálózása közben minduntalan ezt ordította:
- Nem tudom, miért csináltam!
- Nem kell tudnod, mocsok - köpte az egyik rendőr. - Befelé!
- Nem tudom, miért...
- Kussolj! - kiáltotta a felháborodott rendőrsereg.
Dex először a tehetetlen sofőrre nézett, aztán a sérültre. Az alig mozgott. Dex gyorsan oda futott, és letérdelt mellé. Ő sem ismerte fel az illetőt. Végigturkált a zsebeiben. Semmi.
Túl furcsa...
Dex újra felállt. Gyorsan mérlegelt. A férfi nem tudta, mit csinált, meg hogy miért tette ezt. Nem tudta a fuvarozott nevét. De az biztos volt, hogy a páciens feléjük tartott.
A főnököt pedig nem találták az irodában, mikor keresték. Valamiért késett…
Dexen nagyon rossz érzés lett úrrá. Ha az történt, amire gondolt, akkor az csak egyet jelenthetett. De az sekinek sem tetszik.
A ráncigálás folytatódott, a síró férfi most már leplezni sem próbálta kétségbeesését és bánatát. Egy volt a legfontosabb: látszott, őszintén beszél.
Dex pedig kombinált. Gyorsan csinálta, mert gyorsan kellett. Véletlen baleset. Abban az időpontban, mikor ők keresték a főnököt. A taxi feléjük tartott. A sofőrje pedig nem tudta, mit csinált.
Már majdnem sikerült betuszkolni őt a csapatszállítóba…
A „nem tudta, mit tesz” nem volt véletlen. Túl sok ilyen eset történt mostanában. Nyilvánvaló volt.
A gyilkos maga Vince Henderrman.
A tömeg együtt mozgott a dulakodókkal, szitkokat szórt, átkozták mind a sofőrt, mind a rendőröket, és mind a mentőket…
A rendőrök elrontottak valamit. Nem vizsgálták át a sérültet. Még csak mentőt sem hívtak… Ez túl gyanús. Ilyen rosszul nem képeztek ki egy mai rendőrt. Ez nem a hétszáz évvel ezelőtt izomagy brigád volt. Az első, „nem tudta, mit tesz” probléma egybefüggött a „rendőrök hibája” problémával.
Mindkettő gyanús. És egy emberhez kötődött.
A Tellus meg volt fertőzve. Nem kétség. És most irányították őket.
Dex hirtelen visszazökkent a valóságba. Dühös, bűzlő tömeg, szenvedő rendőrök és ártatlan sofőr… Zajok elviselhetetlen kakofóniája.
- ELÉG! – ordíta Dex. Az egész sereg elnémult. A tekintetek a fénynél is gyorsabban szegeződtek rá.
- Uram, közveszélyes embert viszünk…
- NEM VISZITEK SEHOVÁ! – kelt ki magából Mortimer százados. – Ez a férfi ártatlan!
- Köszönöm – hüppögte az, és kiszabadult a döbbent rendőrök fogásából. Letérdelt Dex lábához, és ölelgette, csókolgatta lábbelijét. – Végre valaki megért...
- Hogy jutott az eszébe ez az őrültség? – kiáltotta az egyik másik rendőr. – Idióta.
- Százados vagyok – vágott vissza Dex. – Kérem a nevét és a szolgálati számát!
A rendőr védekezőleg felnyújtotta üres kezét.
- Na ne szórakozzon velem – folytatta Dex. – Akármikor lefokozhatom!
Aztán a sofőrhöz fordult.
- Elmehet. Fel van mentve minden vád alól. Sőt! Még jutalmat is kap. Intergalaktikus bűnöző nyomra juttatásáért.
- Elmondaná, mi történik itt? – kérdezte a rendőrfőnök értetlenül.
- Hát persze. A Külűrben egy gyilkosságsorozat a hívők kavarta fel a vizet – az egész egybegyűlt sereghez beszélt, hangosan, magabiztosan. – Azonban a gyilkos mindössze egyetlen egy ember: egy Vince nevű ember. Hogy hogyan lehetséges ez? Most érkeztem vissza a Xchsychs nevű bolygóról, ahol egy atomrobbanás miatt a népesség vére elfertőződött, és méreggé vált. Segítségével az illető irányítani tudja mások cselekedeteit. Kollégáim leleplezték Vince-t és a távoli Kirren bolygóra menekültek. Jelenleg téglaként tevékenykednek egy kalózbandában, akivel történetesen Vince szövetkezett. Minden egyes pillanatban érkeznek tőlük felvételek.
- A lényeget – morogta a közönségből valaki.
- Vince újra támadott – jelentette ki nyersen Dex Mortimer, a Tellus City katasztrófa-elhárítók századosa. – De most nem a hívőkét. A miénket. Vince behatolt a fejébe – itt a taxi sofőrjére mutatott, aki láthatólag nehezen viselte a tekinteteket, amik rászegeződtek, - és megölette vele a katasztrófa-elhárítás fejét.
- Hogy micsoda? – hitetlenkedett a rendőrfőnök. – Azt akarja mondani, hogy az az ember ott, a földön, a főnököm?
- Pontosan azt – jelentette ki gyászosan Dex. – Hihetetlen. Néhány hete még éppen csak megkaptam ezt a megbízatást. Most meg már halottan látom…
- Rohadék – sziszegte a rendőrfőnök. – Azonnal el kell kapnunk ezt a Vince-t! Ha tudták, melyik bolygón van, miért nem intézkedtek?
- Megtettük a Tralus IV-en. Finomabb módszerhez folyamodtunk. Most viszont itt az ideje…
Ekkor csipogott Dex adó-vevője.
- Üzenet Kennedytől – mondta Troy a vonal másik végéről.
-…hogy komolyabb óvintézkedéseket tegyünk – fejezte be a megkezdett mondatot Mortimer.
A holorácson folyamatosan peregtek az események. Dex Mortimer, Troy Harper és Scott Elliott ott ült egy-egy széken, és az életnagyságú képet bámulták.
Átléptek a kobalt ajtón. Egyszerű terem volt, egy asztal állt csupán a közepén. Vince Henderrman ott ült az asztalfőn, előtte tálcákon kenyerek voltak felsorakoztatva.
Különös látvány volt. Mint egy teadélután, csak kenyérrel.
- Üdvözlöm önöket – mondta mosolyogva Vince. – Hosszú-hosszú utat tettek meg a Tellusról, nemde?
Honnan tud erről?
- Miből gondolja? – kérdezte Phil Maynard. Dex magában ujjongott. Társai – legalábbis Phil – nem ijedtek meg a nyilvánvaló ténytől.
- Az az öt ember nem tűnt el – mosolygott rájuk nyájasan Henderrman. – Ahogy maguk sem újonc kalózok, akik a tralusi létszámcsökkenés kiküszöbölésére érkeztek.
- Bizonyítsa be! – mondta Phil.
- Nem szükséges bizonyítanom. Tudják, nekem megvan a magam fegyvere. De ez nem is érdekes. Én nem akarok hadban állni a tellusiakkal. Beszéljük meg, mint férfi a férfival.
- Ez csapda – suttogta Scott Elliott. A többiek bólogattak. Ben és Phil talán ugyanezt gondolhatták.
- Ez itt kirreni kenyér – magyarázta Vince. – Különleges, hisz a búzaszemeket őrletlenül hagyják.
- Tudjuk – legyintett türelmetlenül Ben. – Láttuk a…
- A múzeumban, igaz? – csillant fel Henderrman szeme. – Minek bizonyítsam, hogy tudok magukról? Beszélnek saját maguk. Mikor találkoztam az őrökkel,elmondták, hogy látták magukat. Ők is jártak a múzeumban, és a kirreni kenyeret bemutató helynél. Kóstolják csak meg!
- Köszönöm, de nem vagyok éhes – próbált ellenkezni Ben, de Vince azonnal rajtakapott:
- Nem akarok mást, csak hogy megkóstolja. Nézze meg, az az oldala friss és ropogós – mutatott Ben kenyerének végére. Valóban csábító volt a falat.
Dex még mindig csapdát sejtett. Hőn remélte, Ben és Phil is. Tovább fürkészte a Ben ruháján csimpaszkodó kamera felvételét. Boldog volt, hogy innen követhetik nyomon a fényévekkel arrébb történő eseményeket.
A kamerából látszott, hogy Ben megfogja a kenyeret, eltöri, és elemeli a kamera előtt. Valóban ott voltak az őrletlen búzaszemek. És valóban, nem látszott semmi hátsó szándék…
Eközben, egy másik bolygón, ugyanabban az időben Ben Kennedy bekapta a falatot.
- Egész jó – bólintott. Valóban ízes volt, a búzaszemek csak úgy ropogtak a fogai között.
- Na ugye – villogott Henderrman szeme örömében.
Közben Ben Phil arcára nézett. Maynard nem volt elragadtatva tőle. Talán sejtett valamit. Ben azonban nem. Kicsit éhes is volt az akció előtt, így valamennyire még jól is jött neki. És nem volt rossz dologra utaló jel. Henderrman bolond volt, hogy megeteti őt.
Az elkövetkezőkben viszont nem tudta, mit fog tenni…
- Most pedig visszatérhetünk a mi kis ügyünkre – váltott témát Vince.
- Nekünk nincs ügyünk – vágott vissza Ben. Feltett szándéka volt, hogy mihamarabb lerendezni ezt az ügyet. – Hacsak nem válaszol arra, hogy mi értelme volt a hívőgyilkosságoknak!
- Az csak figyelemelterelés volt – legyintett Henderrman. Úgy látszott, kitálal. Csak tudná, miért! – De úgy látom, bevették a csalit. Olyan zűrzavart okoztam, hogy azt sokáig emlegetik majd.
- Még szerencse, hogy magukon ütöttünk a Tralus IV-en – válaszolt Ben. Itt már nyílt lapokkal játszottak – nem volt titkolózás. – Igen, én voltam, és néhány másik társam! Személyesen. Épp ezért vállaltam, hogy tégla leszek, mert én már találkoztam a maga fajtájával.
- Ez még csak a kezdet volt – mondta Henderrman. – Azok a nyomorult karméliusok… Ők tehetnek arról, hogy még nem állok az Univerzum élén. Igen bosszú volt, de olyan édes! Most pedig a lényeg fog következni, ami elől nincs menekvés!
A hangja úgy szólt, mint egy végítélet. Ben Kennedy hátán a hideg végigfutott. Henderrman értett a dolgához… Pedig csak egy karmélius volt.
És itt a gond. Hogy volt. Az a korszak már múlt idő, és ki tudja, mit tervezgetett eközben. Vince Henderrman kilépett a hívők árnyékából, ez tény, és felnőtt a feladathoz. Ez volt az ő gondjuk.
Vince Henderrman egy született vezér.
- Ha azt hiszik, keresztbe tehetnek nekem, hát nagyot tévednek! Nem mondom el, mi fog következni – meglátják majd, ha túlélik az itt tartózkodást! – ordította Vince Henderrman.
Majd a bejárat előtt strázsáló kalózok berontottak. A kobalt ajtó zára megpördült tengelye körül, és kalózok jöttek be.
Kibiztosított gépfegyverekkel.
Ben Kennedy és Phil Maynard kirúgták maguk alól a széket, és Henderrmannel nem foglalkozva átugrottak az asztalon, és felborították. Az első lövedékek még későn fúródtak be a vastag fa lapba.
Phil leütötte Vince-t, aki elterült a padlón. Közben Ben kibújt, és lőtt. A kalózok visszaszorultak a tereptárgy mögött gubbasztó katasztrófa-elhárítók miatt. Többen elestek a rövid, de véres küzdelemben.
Dan Hedman eleinte hátradőlve nézte az eseményeket az apró komputeren, de aztán csordogálni kezdett róla a veríték. Azonnal otthagyta a kis számítógépet, ügyetlenül megmarkolta pisztolyát, és szaladni kezdett a célállomás felé. A folyosók üresek voltak. Mindenki a társai vérét akarta.
Megjegyezte az útvonalat, és öt perc alatt odaért. Hála a kemény kiképzésnek, jó futó volt, és már a fordulóban meglátta a kalózokat. Sosem volt egy pisztolyhős, de most minden jobban ment: lőtt, és hátba talált sokakat. A kalózok észrevették őt, és felé fordultak. Egy pillanatra megállt a csata. Messziről, a felborult asztal felől Ben Kennedy felháborodott hangja hallatszott:
- Mi a fenét csinálsz?
- Ne aggódj! – ordított vissza Dan. A kalózok láthatólag élvezték a jelenetet, és már emelték is gépfegyvereiket. – Tudom, mit csinálok!
A kalózok lőttek. Dan. kitért a lövedékek elől, lőtt, majd tapasztalva, hogy kifogyott a tár, visszafutott a sarokba, és tárat cserélt. A kristályos kijelző egy ötvenest mutatott. Remek.
Dan kilépett. A kalózok
