- Innen nincsen lejjebb – mondta Walton megvetően, és köpött egyet a koszos talajra.
- Ez Tellus City segge? – kérdezte Derion undorogva, amint meglátott az utca szélén egy guberáló hajléktalant.
- Mondhatjuk úgy is – bólintott Walton.
Deriont már nyomta is a lelkiismerete. Még csak meg sem köszönte, hogy megkönyörültek rajta… Összetehetné a két kezét ezért a kegyességért, erre ő megvetően fintorog rájuk… Nem értette már, miért viselkedett így, mert hát hiába volt ő a kivételes lélekfestő, megköszönni még illett volna a történteket.
Ami Waltont illeti, még mindig nem jött rá, hogyan találtak rá. Talán körbekérdeztek Tellus City mocskos gengszterei közt. Azt biztosra tudta, hogy a vele menő halottat ott hagyták, már akkor bomlott a teste, mikor a lándzsákkal agyonszúrták. Már az is különös volt, hogy két perc után az Öregekhez küldték… Bár, ki tudja, meddig volt eszméletlen, és meddig gyógyultak sebei, amik most is égették teste némely szegletét. Lehet, hogy ez is elég sok idő volt, és az Öregek fel tudtak készülni fogadására, ami nem mindennapi esemény.
Egy ideig némán ballagtak tovább. Walton közben elkezdte magyarázni, pontosan ki is az a célszemély.
- Jeremy Cross, gettómilliomos. Ötven év körüli, őszülő haj, sörhas, atléta…
- Oké, szerintem ne beszéljünk erről – fojtotta belé a szót Derion, és már elképzelve sem volt valami bizalomgerejesztő ez a Jeremy Cross nevű illető.
- Annyit még hadd mondjak el: mivel nagyon sok pénze van, felbérelt néhány agresszívebb csövest, és fegyverekkel látta őket, most azzal irtja a gettó lakosságát.
- Fura pasas. Miért öli pont a gettóbeli embereket, ha gazdag, és már rég elköltözhetett volna? Egyáltalán, hogyan vetemedhet ilyenre?
- Nagyon egyszerű a magyarázat. Te miért vagy még köztünk? Tehetséges vagy, már rég máshol lehetnél – helyette megszeged a szabályokat, nem is egyszer.
Derion megtorpant, majd egy pillanatig kiguvvadt szemekkel nézett Waltonra. Egy pillanatra csak, aztán visszavonulót fújt é azt mondta:
- Oké, világos.
- A legkönnyebb módon ott csatlakozhatunk a raobogósokhoz, ahol a leggyakrabban tartózkodnak.
- A gettóban?
- Igen, ebben igazad van – bólintott Walton. – A robogózás onnan indult, és alvilági gyökerű – műveletlen senkiházik versenyeznek. A gépeikkel semmit sem kímélnek… És most be kell épülnünk közéjük.
- Azt hiszem, vissza kell csökkennünk az ő szintjükre. Relatíve könnyű lesz.
- Attól függ, mihez képest.
- Hát más küldetéshez képest. Tudja, amelyiken ön vett részt nem rég, ahol a sebeit szerezte…
- Elég! – kiáltotta zavartan Walton. – Nem akarok erről beszélni!
- Most visszakapta – kuncogta Derion. – Ezt azért, mert felhozta a köztem és eközött a Jeremy közt lévő hasonlóságokat.
Walton megcsóválta a fejét. Derion nem haladt a jó út felé. Egyáltalán, már nem tartott semerre. Ha igen, talán a gettó lakóinak szintje felé, ami igencsak veszélyes. Megígérte magának, hogy kordában tartja majd a fiút.
Tellus City legalja nagyon sivár egy hely volt. Amerre a szem ellátott, egy egyutcás falucska terpeszkedett a felhőkarcolók aljában. A falak teli voltak graffitizve, bár néhol már málladozott az ódon burkolat, és csak a graffitik kis része látszott ki belőle. Az utca szegényesen volt megvilágítva; néhol már kilopták az áramot, és minden második utcalámpa adott fényt. A távolban egy tipikus gettó volt, a házak – lepukkantak, természetesen – kör alakban alkottak egy zsákutcát. A gettó előtt egy apró kocsma helyezkedett el, és Walton szerint egyáltalán nem illett a képbe.
A főút mentén több sugárút vezetett más helyekre. Az egész nyomornegyed imidzse ugyanaz volt, tehát nem kell részletezni különösebben. A feketeség itt is úgy beburkolta Tellus City ezen szakaszát, amivel már csak a bűz vetélkedhetett.
- Csak tudnám, miért erre jöttünk – füstölgött Derion Walton mögött.
- Ó, azért nem kell panaszkodnod – vágott vissza Walton. – Nemsokára ott leszünk, és biztosíthatom, a robogósok jól élnek, tehát nem kell ehhez hozzászoknod!
- Az remek – dünnyögte Derion.
A menet egy zsákutcában ért véget. A szélen álló szemetest néhány guberáló ostromolta, és verekedni kezdtek egy apró, koszos kenyérfélén, amit a kuka legaljáról halásztak ki. Derion legszívesebben leköpte volna őket, de hamar észhez tért – nem süllyed ám az ő szintjükre!
A zsákutca végében pedig ott állt egy hatalmas bejárat, amit azért nem vettek eddig észre, mert vastagon lepte a koszréteg. Walton végighúzta az ujját rajta és az ujján lévő fekete piszokfoltra bámult.
- Észrevettek – mondta fagyosan.
A hátuk mögül hidegfúziós hajtóművek sikoltása hallatszott. A guberálók ijedtükben hasast ugrottak a szemetesbe.
Derion is hátrébb ugrott, bele Walton karjaiba. Komikus látvány volt.
A robogók körözni kezdtek, végül megállapodtak egy bonyolult formációban. Két jármű közötti résben pedig egy ember jött feléjük. Hosszú szakálla volt, de vastag bőrdzsekijén keresztül is látszottak kidolgozott izmai.
- Nocsak, nocsak – tapsikolt az öregembernek kinéző alak idegesítően. – Az eltévelyedett vándorok…
- Ki maga? – szegezte neki a kérdést egyből Walton. Amaz nem válaszolt.
Nekik nem.
- Fiúk, vigyük őket a helyükre – intett a robogókon ülőknek. Azok is hasonlóan néztek ki, bár a szakáll lemaradt róluk, protekciós ruhákat viseltek, nyilván védték magukat.
- Na, álljunk meg – ocsúdott fel Derion, és észrevette, hogy milyen komikus pózban van. Előrelépett, és az öregre szegezte az ujját. Véresre bökte a levegőt. – Maga tudta, hogy itt leszünk?
- Hisz itt vagytok – vonta fel a szemöldökét a kérdezett. – Még a vak is látja. Ide pedig csak azok merészkednek, akik be akarnak állni közénk – megsúgom, ezen látogatások száma megnövekedett mostanság.
- Valóban be akarunk állni közétek. Csak juttassatok be! – vette át a szót Walton. A robogósok egyike kivált a sorból és eléjük farolt. Intett, hogy üljön fel valamelyikőjük. Walton felült a hátsó ülésre, majd egy másikon Derion is követte mestere példáját.
A robogók újból megindultak, a vezetőjük pedig messze elmaradt tőlük. A két lélekfestő csodálkozott is ezen, hogy honnan került elő, de nem is foglalkoztak különösebben. Mindketten megkapaszkodtak a robogó hátsó fogantyújában, amit a hátul utazóknak fejlesztettek ki rá, és élvezték az utazást – ami fantasztikus volt, persze még sosem volt ilyen élményben részük.
Messze eltávolodtak a földtől, már lassan öt emelet magasan felvettek egy alakzatot, és azt tartották. A menetszél verte Derion haját, és a G-erők rögtön meg is mutatkoztak. Egy-egy kanyarnál megsajdult mindkettőjük nyaka. Ráadásul talán a háromszáz kilométer per órasebességet is elérhették, így, csupaszon kapaszkodni egy alig méternyi széles robogón nem volt egy életbiztosítás. A pilóták azonban ügyeltek arra, hogy senkinek sem essen baja, és Derion akármilyen bátor volt, most úgy megijedt, hogy még ordítani sem bírt.
Az idegölő menet végre-valahára befejeződött. Derion sajgó karokkal, fehér ujjpercekkel lépett le a robogóról. Ilyet még egyszer nem vállal be, a hátsó ülésen biztos nem. Oldalra nézve látta, hogy Walton ábrázatáról ugyanezt olvasta le.
Amikor összeszedték magukat, körbenézhettek az utcán, ami már sokkal jobban nézett ki. Egy gumírozott talajú platformon álltak, magasan a talajszint fölött. Egy emeletes ház tizedik emeletével néztek farkasszemet, továbbá több felhőkarcoló töve körülöttük indult égre törő útjára. A szabálytalanul elrendezett, lebegő utcákat lebegő folyosók kötötték össze, mindegyiket hatalmas panorámaablakokkal fedték. Pazar látvány volt. A kosz azonban még mindig vastagon fedett mindent, a bűz viszont itt már elmaradt, még a levegő is kellemesen friss volt, mert nem sok jármű járt errefelé.
Hirtelen vége lett a bámészkodásnak, a vezető, aki megjelent a nyomornegyedben, itt is megjelent. Csak azt furcsállták, hogy…
- Parittyahajtómű – magyarázta az öregnek tűnő férfi fiatalos hangon. Rámutatott az övén lógó, apró tárgyra. – Limitált széria. Magamnak gyártattam a Bishop Fuel-lal, de jó kis biznisz lett belőle – kacsintott a jövevényekre, majd intett, hogy kövessék őt.
A robogósok követték őket. Az férfi egy lebegő folyosón át vezette őket, közben magyarázott.
- Tellus legalján élünk, bár sokkal elegánsabb életmódot folytatunk, mint azok a nyamvadt guberálók az utcákon.
- Ezt jó hallani – bólintott Walton.
- Hozzá kell majd szoknotok azonban, itt más a hierarchia, mint fent nálatok. Elegáns, mégis kemény – ez jellemez minket. Szeretjük ez újoncokat, de csak akkor, ha jó a felfogásuk.
- Akkor minket szeretni fog – mondta Derion.
Tovább haladtak a lebegő boltíven. A szövevényes, áttekinthetetlen utcák messze elhaladtak mögöttük, helyét átvették a szabályos házsorok. Továbbá most már szilárdabb talajra léptek. Egy házban voltak, hatalmas csarnokban, melynek szélén a panorámaablakok ott folytatódtak, ahol a folyosón végződtek. Innen további folyosók indultak a felhőkarcoló belsejébe, illetve egy felvonóhoz, ami szinte a semmi közepén indult útjára, remek kilátást engedélyezve Tellus Cityre.
- Arra vannak a lakosztályok – mutatta a szakállas. – Ott pedig a garázs. Arra a versenypályák…
- Hamar beleszokunk majd? – tudakolta Derion. – Mert hogy én még sosem láttam ilyen járgányokat.
- Nyugalom – állt meg a mutogatással a szakállas. – Mestereink majd mindent megmutatnak. Egyébként egy amatőr fejlődése alig egy hónapot vesz igénybe, az egy hónapnyi tanulás pedig még mindig nagyon jónak számít.
- És hol fogunk lakni?
- A lakosztályokban mindig van hely – jöjjenek!
Bementek a felvonóba. Egy hatalmas mágnes szippantotta be őket, mentek felfelé, és az üvegből készült fülkéből ámuldozva nézték a tellusi gyér forgalmat.
Aztán kiléptek. A folyosó kör alakban futott, szélein szobák meredeztek ki, mint dudorok, de stabilan kapcsolódtak az épülethez. A folyosók belső szélén büfék és szórakoztató központok kaptak helyet – jól el voltak látva ezek a robogósok, akárki akármit mond! Csak Walton furcsállta, hogyan kerülhetnek ilyen csúnya emberek ilyen szép helyre.
A lakógyűrűk több emeleten folytatódtak, igazi kis komplexum volt.
- És az ott mi? – kérdezte Derion egy lengőajtóra mutatva.
- Az ott a vezetőségi terület. Oda nktek menni tilos. Legalábbis egyelőre – mosolygott rá az ifjúra a férfi. – Nem biztos, hogy tetszene az, amit ott látsz, azért tilos, nem azért, mert lebecsülnénk téged. Vagy mert titkolnánk valamit.
- Miért, mi van ott? – kérdezte Walton gyanakodva.
- A szállodánk legnívósabb kocsmája – mondta gyengéden a férfi. – Nyugalom, nem kell rosszra gondolni. Továbbá ott van a táborunk fekete pályája, ahol csak úgy lehet versenyezni, ha valaki kihív valakit egy párbajra. Ja, meg a lakosztályom.
- Ennyi?
- Ennyi. De tényleg. Figyeljen, én nem titkolok semmit. Nem érdemes azt hinni.
Walton végül bólintott, bár lelke mélyén nem nyugodott meg.
- Azt hiszem, mindent megmutattam. A lakosztályotok az ott – mutatott a férfi egy mögötte lévő szobára. – A falucskánkban, aminek a bejárata a folyosó végében van, akármikor mehettek. Ott minden lehetőségetek megvan. Holnap délben kezdjük az első gyakorlatot, addig pihenjétek ki magatokat!
A lélekfestők bólintottak, majd a férfi beengedte őket a szobájukba, és elment.
Walton bezárta a lakosztály ajtaját. A szoba kicsi volt, de barátságos; végül is, elégedett lehetett. Teljes mértékben. Ennél kevesebbre számított.
- Elkezdődött robogós karrierünk első napja – sóhajtott Derion egy színpadiasat. – Jófej a főnökük, igaz?
Walton azonban nem osztotta véleményét.
- Ne ugorj be nekik, Derion!
- Ugyan, mi az esélye, hogy valaki itt átver? Ezek látszólag jó emberek – csak a mendemondák titulálják őket rossznak… Meg Jeremy Cross is messze van.
- Ezt azért ne hidd! – dorgálta meg Walton.
- Ugyan, miért?
- Mert a te jófej főnököd volt az, akit keresünk!
