Tellus City alján áll az utca.
Az utcában áll a templom.
Sokan mondták már, hogy oda veszélyes tévedni. Igazából még senki nem határozta meg, hogy miért veszélyes, de talán így is volt jobb. Nem tudni, hogy mi van bent – mert a bent lévők se akarták, hogy kitudódjon a kintiek számára.
Hogy miért? Nem tudni. Talán féltek, hogy megrémisztik velük Tellus City békés lakóit. Vagy mert olyat találnak ott bent, hogy azt jobb nem látni. Az előbbi magyarázat a helyes: a templomban jámbor lelkek éltek – nem akartak bántani senkit, de főhadiszállásuk rémisztő volt – persze csak a kintieknek, akik ebből mit sem értenek.
De pontosan kik is ők valójában? Igen, erről még nem tett említést senki. Ők voltak azok, akik pusztán festményeikre ránézve megmondták az emberek titkát, a jövőt. Amolyan lélekfestők voltak – szó szerint lefestették az emberek lelkét, mindezt képekbe sűrítve. Nehéz volt megmondani, hogyan csinálják. Talán ezért is nem akarnak senkit sem megrémiszteni vele. Azt sem akarják, hogy módszerük kitudódjon, ez volt az igazi fegyverük: megbújtak, senki sem tudott róluk, így vészelték át ezredévek zavarosát.
Templomuk csak egy ház volt a sötét utcában. Olyan volt, mint bármelyik ház – de föld alatti bázisuk messze kiterjedt Tellusra. Időnként egy-egy békítő küldetésre eljárogattak, de teljes titoktartásban – amolyan igazságosztók szerepét töltötték be ott, ahová a katasztrófa-elhárítás keze nem ér el. Így is sikerült teljes homályba burkolni kilétüket.
Sokan mondták már, hogy a bázison élők teljesen emberi csonkok. Igazuk is volt – ugyan társaságban éltek, de a társadalmi élet teljesen kimaradt az életükből. Ráadásul másban is visszafejlődtek: náluk huszonöt évesen érik el a nagykorúság határát, és eszük is ilyenkor meghaladja egy tizenhét-tizennyolc éves emberét. Negatív értelemben véve persze.
A békítő küldetések arra szolgáltak, hogy fejlesszék társadalmi életüket. Ez mindenkivel így volt – a lélekfestők társadalmát egyforma jellemek alkották. Kár volt tagadni. Száz évenként ugyan voltak amolyan törtetők, akik fejlettebbek voltak, mint a többiek, de ez elég ritka volt.
A lélekfestők átlagéletkora elég magas volt, hetven-nyolcvan év. Csak férfiak alkották a lélekfestők társadalmát, gyermekeket innen-onnan lopkodtak, vagy befogadták őket, mint egy árvaházban. Nevelni aztán saját kényükre-kedvükre nevelték. Ugyanúgy alakították mindenki jellemét, még egyfajta harcművészetet is kitaláltak. Ezek alap mozgásokat tartalmaztak, a mindennapi testmozgást fedezte. A tanulók így egy ugyanolyan napi rutinon estek át – szinte nulla szabadidő nélkül. Nem tudták, mi a szórakozás, bár nem is volt rá szükségük. Teljesen más volt számukra a férfi- és nőideál. Lehetne sorolni, még miben különböztek a rendes emberektől. Mondhatni, mindenben.
A lélekfestők nem mosolyogtak. Legalábbis elég ritkán, és bátran kijelentették, hogy soha.
Ezek után talán jobb is, hogy elszigetelődtek, mert az ismeretség nem csak a kintieknek lenne végzetes.
A főhadiszállás fő csarnokának falát körös-körül festmények tarkították. Már az amúgy málladozó burkolatot sem lehetett látni tőlük. De éppen ez volt a lényeg: nem volt festmény, akkor lélekfestés sem, és az számukra végzetes.
A roskadozó fapadlón léptek csattantak. A padló alatt halott lélekfestők sírjai sorakoztak, a padló lassan kezdte megadni magát az évszázados nyomással szemben. A legrosszabb fából készült az egész, de ahhoz képest jól bírta.
A léptek zaja egy öles léptekkel haladó, könnyű ruházatot viselő veterán igazságszolgáltatótól származtak. Csecsemőkora óta a szakmában volt – edzett testén csak úgy feszült a két mérettel kisebb ruhadarab.
Mellette kevésbe kisebb sebességgel egy másik ember koslatott. Idősebbnek is nézett ki, púpos háttal, véreres szemmel, ráadásul sétabotot is hordott. A bot kopogása messze elhallatszott, túlharsogta az elöl haladó lépteinek zaját.
- Siessünk, öreg – nézett hátra sietős arcot vágva az első.
- Jól van, fiam, százéves korodban te sem mozogsz gyorsabban – vágott vissza az idősebbik remegő hangon. Az utolsó szótag elhalt, a hangokat is nehezen képezte már.
A menet megállt a csarnok végében. A lámpák remegő derengése kísérteties látványt nyújtott. Az ezernyi festmény közül a két embernek csak egy kellett – ami ott volt, pontosan velük szemben.
A kép egy tetőtől-talpig vértbe öltözött férfit ábrázolt. Kezében véres kardot szorongatott, és egy ember holttestén állt. Csupán egy bökkenő volt: a halott sisakjának arclemeze kitépődött, és méterekre tőle hevert, és a halott férfi arca megegyezett a győztes férfi arcával.
- Ez az a kép – suttogta az öreg. Botjával rábökött a bizonyos képre. A társa bólintott, és nem úgy, mint a menetkor, lenézően, hanem igenis tiszteletteljesen.
- És mégis mi a pontos jelentése? – tette fel a kérdést a fiatalabbik. Nyilván tudta már ő is, azért biztosításképpen megkérdezte.
- Mint láthatod, tanítványom, a két férfi arca ugyanaz – magyarázta az agg mester. – Tehát az ember el fog bukni, mikor nyer.
- Na de ki lenne az?
A mester tovább fürkészte a képet. Alig látható, a háttérben leomlott boltívet is ábrázolt a kép. A mester éles szemű volt, hiába a vérerek…
- Az ott egy d-betű – bökött a boltívre a mester, és körözni kezdett ott, ahol látta az ábrát. A tanítványa bólintott, és az öreg visszatette a földre a botot. – D-betűvel kezdődő nevű tanítványunk pedig csak egy van.
- Derion – suttogta el a nevet a tanítvány.
- A közeli jövőben vigyáznunk kell rá – recsegte az öreg. Már a gyakorlótér közelében jártak, hallani lehetett a rézércből készült gyakorlópengék csattogását. A réz egy-egy erősebb ütésnél elferdült, így megakadályozta, hogy komolyabb sérülést okozzon az egyik a másiknak. Még élük sem volt a pengéknek, lehetetlen volt olyan sebet ejteni, ami napokon belül be nem gyógyult volna.
A két alak körbejárta a kör alakú csarnokot. A gyakorlóteret négy, a padlóba vésett ellipszis alkotta. Ezek voltak a küzdőterek. mellettük még több tanítvány mozdulatsorokat gyakorolt.
- És pontosan milyen közeli ez a jövő? – tudakolta az agg mester tanítványa. – Mit gondolsz?
- Csak figyeljünk, hátha meglátjuk őt.
Miközben körbejárták a termet, nem tudták megállni, hogy ne osztogassanak tanító célzatú parancsokat:
- A pengéd a kezed meghosszabbítása legyen!
- Óvakodj az erőszaktól, ne dühből harcolj!
- A mozgás legyen változatos, hogy ne ismerjék ki a gondolatodat!
Tapasztalatból beszéltek. Néhány éve ők is ugyanezeket a dogmákat hallották fél füllel a párbaj közben, vagy mozdulatsor gyakorlása közben. A tanítványok láthatóan próbálták megfogadni a tanácsokat, de egy kivétellel senkinek sem sikerült.
- Én már látom – mutatott arra a bizonyos kivételre a tanítvány. – Ott van!
Derion valóban ott volt. Közepesen hosszú, koromfekete haja nem volt összefonva, és ide-oda lengedezett. Néha látszott, hogy elfintorodik, amint szájába tömődik néhány hajtincse. Rézszínű pengéje itt-ott felvillant a remegő fényben, mint egy halálos árnyék – de nem volt több egy ócska játékszernél.
Sokan mondták már, hogy Derion kivételes képességű tanítvány volt. A többiekkel ellentétben ő neki külön személyisége volt. Míg a többiek sosem tagadtak meg egy parancsot, utasítást, ő ebből sportot űzött. De ezt sosem bosszantásképpen tette, legtöbbször volt ésszerű alapja mindennek. Érzelmileg ő is egy csonk volt, de azért gyakrabban nevetett, mint mások. Nevetett, másokon, vagy a saját tréfáján, amit a többiek egyáltalán nem találtak viccesnek.
- Derion! – kiáltott oda a tanítvány. Hangja bezengte a termet. Derion meghallhatta a kiáltást, mert hátrafordult, de abban a minutunban fordult is vissza. Egy igencsak cseles és gyors mozdulattal vállon ütötte és hason könyökölte egyszerre az ellenfelét, lefordult, és csontrepesztő ütést mért könyökkel a másik tanítvány gerincére. Amaz térdre borult, és elterült a földön. Derion viszont nem tágított.
Tudta, hogy itt véget ért a párbaj. A többiek szemében. De számára nem. Felemelte a pengét, ami megvillant, és ennek hatására a másik tanítvány felocsúdott – mit sem törődve gerincoszlopa fájdalmával, megpróbálta felnyomni magát térdelő támaszba.
- Elég! – kiáltott újra az agg mester tanítványa. – Vége, nincs tovább!
- Majd akkor lesz vége, ha befejeztem a művemet! – kiáltott vissza neki Derion diadalittasan.
Az ellenfele hősiesen küzdött. Ide-oda ugrált, még így, hanyatt fekve is. Egy végzetes rúgásra befordulta csípője – ki akarta rúgni Derion lábait, hogy a kivételes tanítvány elbukjon, és felhozza döntetlenre a párbajt.
Derion azonban okos volt. Látta, hogy mire készül ellenfele – mindezt a csípő mozdulásából -, és még idejében félreugrott a teljes erőből bevitt elől. Egy ideig mintha lelassult volna az idő – a pillanat, amikor a két söprő láb fölött Derion két felhúzott térde lebegett, örökre bele vésődött a párbajt nézők emlékébe.
A tanítvány, aki még mindig nem törődött bele a vereségbe, újabb cselhez folyamodott – volna. Olyan dolog történt, amire ő sem számított.
A tanítvány elhátrált, Derion pedig behajlította térdeit, és elrugaszkodott – a kétségbeesett tanítvány egy órának tűnő másodpercen át bámult Derion vad, csillogó szemeibe.
Az ugrás végén Derion előredöfött a feje fölött tartott pengéjével – és nem vigyázott. A puha rézpenge behajlott, de nem eléggé – a penge belefúródott a tanítvány bőrébe, majd húsig hatolt.
Senki sem hitt a szemének. A történelem során először nem adtak a vesztesnek kegyelmet. A sebzett tanítvány felordított, valószínűleg nem a fájdalomtól, hanem a szeme előtt spriccoló vérszökőkúttól.
Derion hangosat sóhajtott. Tudta, mi vár rá – kitagadás.
A két alak odafutott hozzá, elvitették a sebzett tanítványt, feltöröltették a keletkező vértócsát, közben pedig azt mondogatták panaszos hangon:
- Hogy mit kapsz ezért, fiam…
Walton mindig utálta az ilyen helyzeteket.
Most éppen Tllus City legbűzösebb sikátorában állt, ami önmagában nm is lett volna baj.
Csak hát meztelen volt ugye…
Utálta az olyan kiküldetéseket, melyben valami helyi főurat kellett megfékezni. Az igazi rosszfiúkat szerette elkapni, mert az még könnyű volt – de az ilyen elcsicsázott házú, zs-kategóriás luxusautójú nagymenőket kifejezetten utálta.
Walton az egyik öregebb rókák közé tartozó férfi volt a lélekfestőknél. Izmai még mindig ott duzzadtak karjain, de az erő már elpárolgott belőlük. Tudta ugyan használni őket, de már nem roppantott össze öklével vasdarabokat, mint a kezdők, akik nemrég végezték el a kiképzést.
A pasas, aki hátulról átölelte – mármint megfogta, hogy ne szökjön el -, szintén kemény fickó volt. A vele szemben állók pedig most akarták őt megalázni. A Waltont fogó pasas egyengönce, mely a főmufti személyi testőrségének ízléstelen egyenruhája volt, iszonyúan csípte kiszáradt bőrét. De hát ez volt a legkisebb gondja most!
A társa eszméletlenül feküdt a betonon. Alatta vértócsa kezdett gyűlni. Ezt eleinte a róluk lerángatott göncökkel próbálták felitatni fogvatartóik, de ezzel a gondoskodással már réges-régen felhagytak.
- Engedjenek el – kezdte Walton, taktikát váltva. – Nem fogok beszámolni a gaztettükről.
- Ezt el is kell higgyük – röhögött a képébe a hagyma- és sajtszagú ellenfele, amitől Waltonnak undorodó grimaszra húzódott a szája. Közben azért fél szemmel nézte a lélekfestő, hogy milyen közel érnek a fogvatartók dárdái az ő nemesebb testrészeihez. Nem is lenne gond ez annyira, de a dárdák bénító hatásúak voltak, és a célpontjuk számára nem valami kellemes lebénulni… Waltonon már-már páni félelem lett úrrá.
- Muszáj lesz elhinniük – folytatta a meggyőzést. – Akár ki is találhatunk valami fedőtörténetet…
- Mi? Együtt? – köpött egyet a fogvatartó. – Ne bolondozz, öreg, mert még tökön találunk szúrni!
- Ebben nem kételkedem!
Walton csak húzta az időt. Nem kételkedett a tökön szúráson, de bár csak kételkedett volna…
- Legalább a ruháim hadd kapjam vissza!
- Úgy nem olyan vicces a buli…
Walton már érezte a dárdák pengéjének hűvösét…
- Na jó, adjunk neki egy esélyt…
Az őt fogva tartó elengedte, majd háton lökte.
Egyenesen bele a dárdákba.
Walton felüvöltött. Ugyan a dárda elkerülte a megcélzott részt, de így is zsibbadás állt be. A penge a köldökébe fúródott, és centiméternyi lyukat fúrt Walton bőrébe, és húsig hatolt. A férfi felüvöltött fájdalmában, de a szúrások nem értek véget: egyik a mellkasába, másik a térdkalácsot a lábhoz kapcsoló üvegporcba állt bele. Walton tűrte mindezt, egy idő után elhallgatott, bár részben azért, mert a belé vezetett elektromos impulzusok hatására izmai görcsbe rándultak, még a szája sem tudott mozogni, részben azért, mert a sírás környékezte. A fogvatartók pedig csak röhögtek…
Walton nem bírta tovább. Mindene csődöt mondott. A következő szúrásokat már meg sem érezte. Az impulzusok elpusztították minden neuronját.
Az utolsó emléke az volt, hogy térdre borul.
- Ssshhh, óvatosan – lökte vissza valaki az ágyba Waltont. A férfi nem tudta, hogyan kerül oda, ahol most van. Azonban megnyugodott; a szemhéján átszűrődő fények, az orrát csiklandozó illatok jelezték, hogy a lélekfestők templomában volt.
- Ho…hogy kerültem ide? – dadogta zavartan, mikor teljesen észhez tért. Lágy kezek simítottak végig az arcán. Walton fájdalmat is érzett, neuronjai újra működésbe léptek. Tulajdonképpen az egész teste sebes volt, és csak most döbbent rá erre, mert abban a pillanatban minden kis karcolás a testén külön életre kelt.
- Kicsit gyanússá vált, hogy nem tértél vissza már jó ideje – mondta a hang. – Így hát visszahoztunk.
- És mégis, hogyan találtatok meg?
- Az egész tellusi alvilág erről beszél – dörmögte az a valaki Walton fölött, és érezhetően a homlokára csapott. – Marha!
- Jól van! – csattant fel Walton, és felküszködte magát ülő helyzetbe. A sebek fájtak, de nem eléggé. Legalábbis nem annyira, amennyire számította. Örült is ennek, és ugyanolyan hévvel fel is ugrott, átvetette az egyik lábát az ágy fölött, és felállt.
- Jó erőben vagy – mondta az öregember tanítványa.
- Frank! – villantott felé egy mosolyt Walton. – Mindig is tudtam, hogy téged küldenek hozzám őrködni.
- Hát ja – vont vállat a Frank nevű illető. – Lenne viszont egy feladatod, mely nem tűr halasztást. Egy jelenés az Öregek előtt.
Walton felnyögött. A lélekfestők vezetősége, az Öregek irányították az egész bázist. Őrizték a vallás hagyományait – legalábbis ezt állították. Már olyannyira elöregedtek, hogy lépni is alig tudtak – gondolkodni meg… Egyszerűen nem volt már eszük, és már válthatták volna őket, mert az Öregek átlagéletkora legalább kilencven volt.
- Mikor kell megjelennem előttük?
- Úgy két perc múlva – indult el Frank az Öregek tartózkodási helye felé. – Ezért is ébresztettelek fel. Az a kórházi köntös nagyon jól fog mutatni rajtad!
Walton magára nézett, és ő maga is elröhögte magát kórházi gönce láttán.
- Ugye tudod, fiam, hogy ki kell tagadnunk? – kérdezte vészjósló hangon az egyik Öreg. Ősz haja gusztustalanul hátra volt zselézve, és Derion legszívesebben leköpte volna. Végül is, nem számít már, úgyis kitagadják…
- Tisztában vagyok a mélyen tisztelt Öregek ítéletével – kezdte inkább. Mélyen tisztelt? Nem hiszek a saját fülemnek, miket beszélek? – Azonban szertelen viselkedésem igenis jogos volt. Befejeztem, amit elkezdtem, és ugye ez inkább jutalmat érdemel nálunk…
- Megsebesítetted a társadat – vágott közbe egy másik Öreg. – Kitagadást kapsz ezért, nem jutalmat!
- Meghalt az illető? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Károsult valamilyen létfontosságú szerve?
- Nem, de…
- Szeritnem túl szigorúan veszik ezt. Be fog gyógyulni a seb, nem igaz? Bocsánatot kérek tőle, és le van rendezve.
- Nem a sebbel van bajunk! – tiltakozott a zselés hajú Öreg. – Azzal, hogy megszegted a szabályt, amire megesküdtél!
- Uraim – lépett hirtelen a terembe Frank. – Walton testvérünk megérkezett, de sajna nem szolgálhat jó hírekkel.
- Frank, itt most éppen kitagadást végzünk – nézett rá szemrehányóan az egyikük. – Nem érdekes…
De torkán akadt a szava. Mert meglátott egy festményt…
- Ó, istenem – mondta egy másik Öreg. – Én is látom…
- És én is…
- Én is…
Derion csak nézett. Nem értette, mi történik, de hirtelen felcsillant a fejében a megmenekülés reménye. Hirtelen belépett Walton, meghajolva a remegő végtagokkal álló vezetőség előtt.
- Könyörület… - suttogta egyikük áhítatosan. – Azt súgják nekünk, hogy könyörüljünk ennek a fiúnak – itt Derionra mutatott.
- Már megbocsássanak, de az a rohadék szabadlábon jár – kiáltotta Walton. – Valamit tennünk kell.
Itt Walton a sikertelen küldetés célpontjára célzott. Valóban idegesítette, hogy kudarcot vallott, ráadásul a nagy dicsőségű Öregek még csak rá sem bagóznak!
- Tudunk a problémádról – mondta az egyik Öreg. A vezetők tízen voltak, öt áhítatosan leste a festményeket, öt pedig Waltonra meredt.
- Új küldetésed van – mondta aztán az egyikük. – Méghozzá kettesben.
- Micsoda? – lélegzett fel Walton. – Tehát nem történt semmi…
- De igen, megjegyeztük, hogy kudarcot vallottál – csóválta rosszallóan a fejét az Öreg. – Viszont tudomásunk szerint a célpont a tellusi robogóbandákhoz menekült.
Walton újból felhördült. A robogóbandákhoz sok embert küldtek már, de senki sem tért vissza. Viszont ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy meghaltak. Voltak, akik ott maradtak, és ott éltek tovább.
- Itt az idő, hogy bizonyíts, Walton – szorította meg a vállát az egyikük biztatóan. – A festményeink megjövendölték, hogy másodmagaddal menj a küldetésre.
- És ki lesz a társam?
Az Öreg ahhoz a bizonyos festményhez vezette őt. Walton ránézett, és kereste a szimbólumokat, ami a jövendölés lényegét jelentették.
És megtalálta.
Továbbá arra is rá jött, ki lesz a társa.
- Üdv, Derion, a csapatban – fordult a fiú felé. – Jó kis párost fogunk alkotni.
Derion felé villantotta a legszívdöglesztőbb vigyorát.
- Az biztos.
- Az Öregek kegyesek voltak veled – kezdett bele monológjába mögöttük a zselés hajú Öreg. – Megkönyörültünk. Megtettük, amit te nem: megkönyörültünk.
- Ezt hányszor akarják még elmondani? – szólt közbe gúnyosan Derion. Az Öreg folytatta, mintha meg sem hallotta volna a fiú kérdését:
- A feladatotok egyszerű: megtalálni, és likvidálni a célpontot. Be kell épülnötök, úgy kell élnetek, mint a robogósok. Csak így érhettek célba.
- Egy újabb festmény? – szólt közbe megint Derion.
- Nem. Taktika. Viszont most elfáradtunk. Kérlek, menjetek utatokra, gyermekeim!
Derionnak ez volt a legutálatosabb mondat a világon. Elfáradtunk, mi? Meg se születtetek volna…
Ahogy Waltonra nézett, látta, az öregebbik lélekfestő is ugyanezeket gondolhatja.
A két küldetésen járó szó nélkül távozott, csak Derion dünnyögte az orra alatt, hangjából érződött a megvetés:
- Kegyesek voltunk. Megkönyörültünk…
