Kirren bolygó fővárosa Gus volt, a márványtáblán lebegő, hatalmas város. A reggeli tűző nap, a szobrokról visszatükröződő verőfény azt a benyomást keltette, hogy itt, Gusban nem kellett félni. Öt férfi viszont – állítólag ugyan – eltűnt itt, és nem tértek vissza.
Ezért is voltak itt. Ben felhúzta az orrára a szemüveget, és nem csak a napsütés miatt. Nem volt szabad felismerniük, pont azután, hogy rajtuk ütöttek a Tralus IV-en, aztán pedig téglákként ide jöttek. Vékony jégen jártak, vagy legalábbis azt hitték. Arra viszont nem gondoltak, hogy a kalózok olyannyira gyanútlanok voltak, hogy annál már nem lehettek jobban.
Gus egyébként tényleg jó kis hely volt. A márványtömb szélén elkezdődtek a belvárosba vezető sugárutak. Ahogy jártak a márványlapon, sosem ijedtek meg a leszakadástól – több száz, sőt lehet, több ezer pillér tartotta a fővárost. Az utcákon több ezren tolongtak, de a pillérek stabilan tartották a súlyt.
Az egész város fehéres derengésben fürdött. Ben talán valamelyik Földbéli ország fővárosához tudta vlna hasonlítani Gust… Bár azt nem tudta, hogy az ország neve micsoda is volt, pláne nem a város nevét. Talán Rómára tippelt volna, vagy Közép-Európa országainak egyikére. A szűk utcákon márványból épített bungalók és emeletes házak épültek. Az utakon át kellett vergődniük a tömegen – szó szerint. Mint egy nyomornegyed, de nem volt az.
Gus nagyobb utcái, terei azonban már ennél is pazarabbak voltak. Az egyik trapéz alakú, színes habarcsmozaikokkal borított téren a szobrok 3D-s hatása összhangban állt a talajon ábrázolt jelentettel. A tér szélén elhelyezett táblákon ismertették ezt a megörökítési módot: a kirreni kultúrát. Az ismertető szerint itt használták először ezt az ábrázolási módot az Univerzumban. Jelenleg is elég kevés helyen ismerték e kultúrát. Az ábrázolt jelenet éppen egy hatalmas, még a régebbi időkről ismert fegyverekkel zajló ütközetet örökített meg. A márványozott szobrok fegyverei olyan részleteséggel voltak megrajzolva, hogy talán még a fegyverbolond Scott Elliott is füttyentene.
A teret olyan építmények, apró pantheonok vették körül, amiknek stílusa már a régmúlt időkben kiveszett. Ezek most operaházakként, múzeumokként és galériákként működtek.
- Szerintem valahogyan húzzuk az időt – ajánlotta Phil. – Addig lesz időnk kitalálni, hogyan tovább.
- Ott jönnek – mondta Hedman. Egy igencsak zsúfolt placcra mutatott – bár itt mindenhol a zsúfoltság volt jellemző -, ahol ismerős arcok (nem baráti arcok) tűntek fel -, kalózok.
- Oké – mondta Ben Kennedy, próbálva úrrá lenni izgalmán. Vérében ott lüktetett az adrenalin, mégpedig azért, mert nem akart találkozni a kalózokkal. Biztosan faggatták volna a végsőkig, hogy mennyire haladtak előre az öt ember utáni nyomozásban.
- Oda – mutatott végül egy múzeumra. Ahogy közelebb sétáltak, az ókori oszlopfőkön stilizált állatfigurákat vélt látni rajtuk; továbbá meztelen embereket, akik vonaglottak kínjukban, ahogy az elnagyolt griffek és sárkánygyíkok mardosták testüket. A márványlépcsők hangosan koppantak lépteikre, majd megváltás volt, mikor beestek a kellemesen légkondícionált előtérbe.
Tök ugyanolyan, mint a Földön gondolta Ben. Hátranézve azonban sürgetnie kellett magát, a kalózok elindultak a múzeum felé. Láthatólag kiszúrták őket.
- Van néhány egység a zsebünkben – vázolta a helyzetet Phil. Ahogy Ben ránézett, látta a férfi torkát, ahogy nagyot nyel. Csak tudná, miért félnek ennyire a kalózoktól! – Váltsunk jegyet.
- Az remek ötlet – bólintott feszülten Kennedy. Ha gyorsak, akkor szegény kalózok esélye arra, hogy megtalálják őket, csökken.
A jegyszedő robot csak nem akart engedelmeskedni. Fejébe épített automatikus robotikák vették fel az udvarias hangnemet, és azt a bágyadt, semmitmondó tekintetet és hangot, ami egy szenvtelen jegyszedőt jelképez. Ráadásul a mozdulatai is egy reumás csiga gyorsaságával vetekedtek.
- A végösszeg huszonöt egys… - kezdte, felnézve munkájából. De akkor már nem volt ott senki. – Segítség!
A robot visítozására odaszaladtak a három téglát észrevevő kalózok, és egyből elnémították a robotot.
- Már nincsenek messze – mondta diadalittasan a kalózok vezetője, majd kézjeleket mutogatva tovább indultak.
Ben Kennedy éppen felpillantott egy bonyolult habarcsmozaikkal borított falszakasz vizsgálatából, és felmérte a termet.
A hely olyan volt, mint bármelyik múzeum: fényesre csiszolt, tükröződő padló, vitrinek, továbbá a terem különlegessége ez az eredeti falszakasz volt, állítólag már ötszáz évvel ezelőtt is ezt a mozaikot látták az ősök. A jelenet a falon nem volt túl érdekfeszítő; látszott, hogy a többi látogató is csak ásít fixírozásuk közben.
Egyébként elég népesen voltak ebben az épületben, és még szerencse, hogy a múzeum az egész kirreni kultúrát, történelmet és nemesi családfát bemutatott; kanyargó folyosók, szövevényes alagútrendszerek a föld alatt, Kirren katakombáit bemutatva. A múzeum belépőjegye tartalmazott egy fülhallgatót, és rádiót, ami kérésre elmesélt mindent a látogatónak. A három tégla viszont nem nézelődni jött ide – még csak jegyet sem váltottak…
A folyosón, ahol voltak, falba épített szekrényekben a korai kirreni uralkodók márványszobrát tárolták – igazi kis panoptikum volt. Mellettük folyamatosan bevágások álltak a falban, lépcsőket rejtve, hogy egyszerűbben lehessen közlekedni. A lépcsőházakból több száz létezett, mellék-lépcsőházak csatlakoztak egyetlen lépcsőházhoz. Ben, amikor ide jött, azt gondolta, majd csak elbujdosnak valahogyan, de így, látva a múzeum belsejét, a megtalálási esély szinte olyan volt, mintha egy bizonyos kvarkot keresnénk egy mól deutériumban.
Ahogy szemlélte a csillogó zománctáblát a falon, ami tájékoztatta a látogatókat a múzeum térképéről, na akkor történt meg az, amitől félt: a tükörsima zománcon fények villództak; visszaverték egy fegyver csövének csillogását.
Ben nem gondolkozott, megfordult, és nem nézte, hová üt; hasba ütött egy jókora tholtaxit, akinek kitines testén nagyot csattant Kennedy ökle. Ezt elhibáztam – gondolta keserűen, röhögve saját ügyetlenségén.
- Vadbarom – hördült fel a csápos, Ben pedig nem foglalkozott vele, félrelökte, és a zsibongó tömegben keresni kezdte az ismerős arcokat; egy pillanatra látta megcsillanni Hedman szemüvegét, de összesítve ennyi történt.
Ben vérébe adrenalin tolult, ahogyan kezdett felizgulni, kereste a csillogó fegyvercsövet. A tömeg a tholtaxi sértett kiáltásai miatt zavartan tekintgetett ide-oda, aggódó arcok tömkelege nézte Bent.
Aztán Ben megint meglátta a fegyvercsövet. Ezúttal közelebb, mint máskor.
- Hol bújkáltok? – kiáltott valaki a tömegből. Ők azok. – Nem bántunk! Csak azt akarjuk megkérdezni, hol a kocsma!
- Itt vagyok! – kiáltott Kennedy, de vissza már nem integetett, hanem lebukott. Négykézláb vonszolva magát, jobban átlátta a terepet. A fegyver tényleg ott volt, és őt kereste. Szerencse, hogy a jelenlegi helyzetben nem találja meg egykönnyen.
- Akkor miért van nálatok… - kezdte Ben, de nem akarta felszítani a pánikot a látogatókban a fegyver említésével. – Oké, a városközpontban van az a kocsma.
- Amúgy hogyan halad a nyomozásotok? – kiáltott vissza a kalóz. – Megtaláltátok már?
- Hát, még… - kezdte a tégla, de aztán taktikát váltott. Nem, a fegyvertől nem kell félnie, sem attól, hogy a kalózok felfedezik. – Phil, merre vagytok? – suttogta gégemikrofonjába.
- 57D folyosó – jött a válasz. – A Penn-család pavilonjában.
- Azonnal ott vagyok – mondta Ben. Felegyenesedett, és a zománctérkép felé pillantott. Az 57D folyosó pontosan a másik oldalon volt. Nagyot sóhajtott, amire talán a többiek is felfigyeltek.
- Valami gond van, Ben? – tudakolta Maynard óvatosan.
Kennedy nem válaszolt.
- Ben?
- Tégla Egy kilép – mondta végül. – Várjatok ott, míg a madárka el nem száll hozzátok!
Maynard pontosan nem értette, miért is kell kerülniük a kalózokat. Ben vezette be ide őket, ő követte őt bármerre, végül is Kennedy volt megbízva az akció vezetésével. Így hát csendben várt a Kirreni kenyér feliratú zománctábla előtt, ami ismertette eme péksütemény különlegességeit, miszerint a búzaszemeket őrletlenül hagyják. Ez egy különleges, természetes ízt idézett elő szerintük.
Phil tovább nézte a tömeget. Semmi mozgás, legalábbis a kalózok részéről. Még mindig nem vágta, miért is kell őket kerülni, szóval ha meglátna egyet, nem fog menekülni, mint egy nyúl – vagy hogy szól a mondás a Föld nevű bolygón…
A tömegben látta feltűnni Dan Hedman jellegzetesnek mondható szemüvegét, de ez volt minden ismerős arcok tekintetében.
- Pontosan miért viszolyogsz a kalózoktól? – suttogta a gégemikrofonba.
- Nézd, cask nincs kedvem a vallatásra. Amúgy meg szembe találkoztam velük, és máris faggatni kezdtek. – jött a válasz Kennedy-től.
- Az remek – morogta bosszúsan Phil. Így már megértette, hogy miért kell kerülni azokat a rohadékokat. Bár, ő szívesen lyukat beszélt volna a hasukba, ha lett volna fedősztori. Márpedig nem volt, és ez öreg hiba a mostani helyzetükben.
- Dan – mondta minimális hangerővel a mikrofonba. – Arra mész, amerre akarsz, tíz perc múlva az 57D folyosón randevú.
Hedman megerősítette a parancsot, majd visszakérdezett:
- Tégla Kettő, mire készülsz?
- Keresek valami gyors kijáratot – mondta végül Phil. Elindult az 57D folyosón, és egy elágazásnál befordult balra. 58D. Remek. A folyosót ugyanazon falba vájt vitrinek tették színessé, elszenesedett guanókat mutatva, melyek valamikor sztegoszauruszokhoz tartoztak. Maynard nem értette, miért kell holmi szart mutogatniuk a kirrenieknek, nem fogta fel történelmi jelentőségüket.
Az 58B folyosó még annál is tarkább volt. Ezúttal nem az ürüléktől, hanem a csontoktól.
Az apatoszaurusz lapockáinál újra felpillantott. Sehol egy ablak, vagy akármi. Pedig már eléggé magasan lehettek, hogy szellőztessenek.
56C. 54F. Phil Maynard pedig eltévedt…
- Tégla Egy, problémám akadt – mondta.
- Mi? – jött Ben zavart kérdése.
- Eltévedtem – Ben Kennedy nem láthatta, de Phil arcán pír jelent meg, ahogy elvörösödött saját bakiján. Nem volt valami jó tégla, ha még ezen a helyen is eltéved!
Mondjuk azért itt más is eltévedne, vigasztalta magát.
- 54F – mondta a helyzetét.
- Negyed óra – suttogta Ben.
Maynard vett egy mély levegőt, majd annál lassabban fújta ki.
- Egyébként nem azt mondtam, hogy maradj a helyeden? – tudakolta szemrehányóan Ben. Phil ettől felt igazán, hogy kérdőre vonják tettét, így hát bontotta a vonalat.
A zöldfülű eközben áttért a 49G folyosóra, ahol egy másik lépcsőházban visszakeveredett az 57D-re. Miközben ezt az utat tette meg, vizsgálgatta a kirreni tavakban élő mozaszauruszok porcos végtagjait prezentáló vitrin. A mennyezet pedig ki volt vágva, és fölöttük egy hatalmas akváriumban a bemutatott élőlények úszkáltak; némelyik ragadozó be akarta kapni Hedman-t.
Végül mégiscsak visszatért a mozaszauruszokhoz. Éppen a folyosó végén, egy kör alakú helyen egy hatalmas akvárium állt, tele a bemutatott dinókkal, és éppen látványetetést tartottak.
Az idősödő férfi a tömegnek magyarázta az étkezési szokásokat. Dan az órájára nézett. Volt öt perce, szóval ha már itt van, nem hagyja ki a látványosságot, talán életében utoljára van itt.
A gondozó vödröket hozatott a dolgozókkal. Három alumínium bevonattal ellátott szállító eszköz került elő, benne vízben ficánkoló lazacfélékkel.
- Most pedig kérek egy önként jelentkezőt – mosolygott nyájasan a gondozó a publikumra. Kilátszottak sárga fogai. A bal felső kettes ráadásul hiányzott is fogsorából. Mögötte a mozaszauruszok, egymást tépve, meglátták az előkerült lazacokat, és nekiütköztek az akvárium több rétegű üvegfalának. Az összes néző ijedten hátrahőkölt, kivéve Hedmant, aki végig a férfi hiányos fogsorát nézte, és semmit sem vett észre az egészből.
- Á, megvan – villantotta ki még egyszer a legszívdöglesztőbb mosolyát a férfi. – Fiatalember, megtudhatnám a nevét?
- Daniel – bólintott Hedman, és feltolta szemüvegét. Az egész hely most olyan élénknek látszott, hiába, a divatosnak nem mondható szemellenző eltompította a színek kavalkádját.
- Daniel, jöjjön.
Hedman bágyadtan nézett maga elé. Azt azért nem gondolta volna, hogy ő lesz a “látványetető”. Csupán nézni jött, nem cselekedni.
A mozaszauruszok feléje lódították jókora csápjaikat, fejük minduntalan nekiütközött az üvegnek, ahogy a lazacok felé úsztak.
- Nos, Daniel, a következőt kell tennie – kezdte a gondozó. Látszott, tapasztalatból beszél. – Fogjon meg egy lazacot! – Dan félénken belenyúlt az egyik vödörbe, és megragadta az egyik hal hátúszóját. A lazac ficánkolt egy ideig, majd feladta a küzdelmet.
- Remek. Mint egy veterán – vigyorgott a férfi. – Most pedig ne ijedjen meg!
Azzal az üveg egy darabja a szó szoros értelmében eltűnt. Elég nagy, hogy átférjen rajta az egyik dinó.
- Membrán – magyarázta a gondozó. – A víz nem folyik át rajta, és ha gyorsan bedobja a halat a membránba, nem is jön ki egy mozaszaurusz sem.
Dan nézte a kezében elterülő halat. Aztán a közeledő mozára nézett. Az majdnem felnyársalta tekintetével, és ha a víz nem tompítaná a hangot, le is morogta volna, a fogai csak úgy csattogtak.
- Dobja! – kiáltotta színtelen hangon a gondozó.
Hedman tökölés nélkül elhajította a lazacot, az átfúródott a membránon, majd tovább úszott az akváriumban, egyenesen az egyik mozaszaurusz szájába. A dinók egyből verekedni kezdtek a falatért.
- Ez meg hogy történt? – ámult el Dan.
- Távirányító – mosolygott rá a gondozó. Kezén lévő apró karperecen megnyomott egy gombot, és az akvárium egyik másik része újra megnyílt. – A vízálló membrán…
- Hol vagy már? – szólalt meg hirtelen Ben Kennedy dühös hangon. – 57D-t mondtál.
- Akar még egyet dobni? – kérdezte ekkor a gondozó, meglengetve a vödörből kirántott lazacot.
- Igen – mondta neki Hedman.
- Mégsem vagy itt – zsörtölődött Ben.
Dan nem foglalkozott társával. Újra dobott egy lazacot, ami megint csak átfúródott a puha membránon. A mozaszauruszok újra küzdeni kezdtek a halért. Olyan erősen csapódtak az akváriumnak, hogy Hedman repedéseket vélt felfedezni a réteges üvegen…
- Még egy önként jelentkező? – hallotta a gondozó hangját az 57D folyosóra visszamenet Dan. A tömeg csak úgy tolongott, mindenki ki akarta próbálni ezt a nem éppen izgalmas etetést.
A zöldfülű feltrappolt a lépcsőn, és beleütközött a társába. A tömeg felháborodva lépett arrébb, amiért megzavarták nyugalmukat. A két tégla feltápászkodott, leporolták magukat, majd Ben azt suttogta:
Most pedig az 54F-hez megyünk.
Az ablak szűk volt, és poros. De igazából ez mellékes problémaként lépett fel azzal szemben, hogy a kalózok most már komolyabban faggatóztak.
Szerencsére a tömeg újra megmentette őket. Elvegyültek, és a most már dühösen közeledő kalózok elől újra elmenekültek.
- Már két órája itt szarakodtok! Ideje beszélnetek, miben mesterkedtek! – zengett az egyikük fájdalmasan magas hangja.
- Miért kellett őket kerülgetni? – zsörtölődött Phil. – Ezzel a bújócskával most már tényleg gyanakszanak.
- Inkább ugorj – ordított vissza Ben. Már az sem érdekelte, ha az üldözői meghallják – a tömeg e tekintetben is nagyon jó szolgálatot tett. Hangosak voltak és dühösek.
Kennedy nagyot nyelt. Maga sem hitte el, hogy azt a közel négy méteres ugrást megússzák törött csontok nélkül. Alattuk egy ponyva fénylett a napon.
- Te kezded – suttogta Phil.
Ben elrugaszkodott. Utána márványdarabok hullottak alá, ahogyan lerúgta a párkány peremét. A ponyvára már vállon érkezett, és több méter magasra repült fel, ahogy megdobta a vászon. Egy pillanatra körülnézett; szűk utca, márvány talaj, mint mindenhol… Erre azért gondolhatott volna…
Aztán hirtelen felocsúdott. Körülötte mindenféle gyümölcs röppent a szélrózsa minden irányába, ahogy landolt egy gyümölcsárus hölgy egyik ládájában. Nagyot is nyekkent.
Egy ideig csak forgatta a szemét meglepetésében. Ezt megúszta, puhára esett, sérülés csak a ruháját érte, átázott gyümölcslével. Látta, hogy Phil és Dan már nem volt ennyire szerencsés; ők a márványra estek, viszont a ponyva, ami őt megdobta, az ő súlyuk alatt leszakadt, így tompítva a zuhanási sebességet. Az árusnak, kinek standjához a ponyva tartozott, még időben elugrott, már mikor Ben landolt az árnyékolóján.
- Tiszta hülyék vagyunk – zsörtölődött Maynard, ahogy felsegítette társát. Közben megpróbálták csitítani a gyümölcsös asszonyt, aki cifra káromkodással jutalmazta a mutatványukat.
Két perc múlva már Kirren fő terén álltak, és elindultak a palota felé. Közben a zöldfülű minduntalan azt mondogatta:
- Fizetésemelést akarok!
