Ben Kennedy már azt is csodálta, hogy idáig eljutottak.
A kártyázók után egy hatalmas lépcsőházhoz értek. Síri csend volt, csak a lépcsőház előtt folyosókból jött a parancsokat osztogató kalózok hangja. Mikor oda fordultak, már látni lehetett az árnyékukat is.
Mikor a fordulóban megjelentek a kalózok, már az első lövéseket is leadták hárman. Éltek a meglepetés erejével, és a szűkölködő kalózok felé egyet is elég volt lőni mellé, akkor is kettőt találtak. A szitkozódás persze megtörtént, ők pedig elindultak a lépcsőn.
A fémlépcsőkhöz korlát is tartozott. Ezen megkapaszkodva sokkal gyorsabban futottak fel a lépcsőfordulóig. Az aggasztó szitkozódás egyre közelebbről jött, ami biztosította számukra, hogy siessenek. Egyikük sem akart golyóval a testében végezni.
Az első emeleten szerencséjükre nem volt senki. Úgy gondolták, itt maradnak, hiszen nem láthatják meg őket. A hosszú folyosó plafonja két méterrel fölöttük tornyosult. Maga az emelet még föld alatt volt, csak a teteje súrolta a Tralus IV felszínét. Hatalamas érccsarnok volt, végében egy valószínűleg mágnesesesen lezárt ajtóval. Az ajtót vörös lámpák világították meg.
A kalózok pedig nagyon is jól hallható dobogással jöttek fel a lépcsőn.
- Gyorsan! – kiáltotta Ben. – Az ajtóhoz!
Nem tudta, miért pont az ajtóhoz, de futottak. A százméteres táv nem esett nehezükre, viszont az ajtó kinyitásával már nehezebb fába vágták a fejszéjüket. Közben már megjelentek az ellenség gépfegyverei a lépcsőnél. Ez sürgette őket.
Az ajtóhoz egy irányító terminál tartozott. Az apró panelt éppen felnyitották, és Scott próbálta rövidre zárni. A kwizek kétségbeesetten lődözte a közeledő kalózokat, akik szintén tüzeltek. ott térdeltek, fedezék nélkül… Szép kilátások!
Azonban Ben gondolkodott, és rájött, hogy a fedezéket talán meg tudja oldani. A célpontot megváltoztatva nem a kalózokra lőtt.
Hanem a falba.
A piszkosfehér ércbe golyók tömkelege fúródott. A hő hatására azonban megolvadt, és egy része kivált a többi közül. Az olvadt ércgolyó eléjük gurult, és azonnal megszáradt és beleolvadt a padlóba – elég gyorsan ahhoz, hogy Kennedy behasaljon mögé.
A lövedékek úgy fúródtak bele a sebtiben összeeszkábált fedezékbe, mint kés a vajba. Ráadásul a vaj még igaz is volt, mert megint felolvadt a fehér érc. A kwizek azonban kisegítette Bent, újabb golyót „gyúrt”, ezúttal a fal másik olvalából lőtte ki. A golyó akkora volt, hogy a kalózok egy pillanatra hátraléptek, mert attól féltek, őket is eltemeti. A megingás néhányuk életébe került, a hátsó emberek meglökték őket, eltaposták a félénkebbeket. Viszont beleszaladtak Kennedy szolgálati fegyverének tüzébe. A kwizek pedig Scott mellett ülve osztotta nekik az ólomékszert, a lövedékek zöme úgy volt kicentizve, hogy Ben érezte, ahogy elsüvítenek a füle mellett a golyók. Hiába, csempész volt, és már megtanulhatta, hogy ne saját magát, hanem a legfőbb embert – most éppen Scott Elliot-ot – védje. Mert ha ő meghal, nem jutnak be, viszont ha a védő hal meg,azt lehet pótolni.
Pedig a kwizek úgymond csak vendégeskedett náluk. Nem volt szükség arra, hogy feláldozza magát. Azonban Don Perry-től olyan képzést kaphatott, miszerint ne a pénzért csinálja, hanem azért, mert jót cselekszik. Kapott pénzt azért, hogy Ben-nel és Scott-tal jöjjön, de munkájával segített megakadályozni azt, hogy a leendő gyermekei nyomorban éljenek – alárendelődjenek Henderramn gaztettének…
A fedezék vészesen olvadni kezdett. Már-már folyékonnyá vált, és a forró ércet Kennedy már a lábánál érezte.
Viszont fellélegezhetett.
- Megvagyok! – ordította túl a csatazajt Elliott, és mutatta, hogy szabad az út. Az ajtón át csak koromfeketeséget lehetett látni, de még mindig jobb volt, mint kereszttűzben lenni.
- Befelé! – ordította Kennedy, és a falból újabb és újabb darabokat lőtt ki ,hogyha már úgyis újra bezárják az ajtót, a kalózokat még az ércek is feltartsák. Közben fél szemmel látta, hogy a kwizek csempész a vörös lámpákat lövi, így az ajtón túli feketeség tovább terjedt a folyosónak erre a részére is, és amikor az utolsó érc is beforrt, végleg rájuk borult a vaksötétség.
- Gyorsan – mondta halkan Scott, és mindannyian beléptek a küszöbön. Az ajtó pedig sziszegve becsukódott.
Dominic Terrible utálta a kudarcot. Főleg, ha ő vallott kudarcot, vagy a csapata.
És most ez történt. Szitkozódott, dühöngött, és be kellett látnia, hogy most nincsenek formában. Arról szó sem lehetett, hogy meggyengültek – rossz napot fogtak ki, ennyi.
- Hány ember ment be a bányába? – tudakolta az egyik hírvivőtől, aki egyenesen az ajtótól jött. Valószínűleg nem volt mersze követni a három tellusit odáig.
- Tíz – mondta.
- Harmincból tíz – füstölgött Terrible. – Megengedhetetlen.
Bár terjedelmesnek számító bandája még így is terjedelmes marad, a listára nézve, ami tartalmazta a bányába menők névsorát, rá kellett döbbennie, hogy bizony veszt néhány jó embert. Annyira néhányat, hogy az már sok is, a mostani helyzetben pedig, ahogy mondta, megengedhetetlen.
- Ha kívánja, visszahívom őket – ajánlotta a hírvivő. – Nem kell, hogy fárasszák magukat három ember miatt. A bányában már úgyis meghalnak…
- Sajnálom – fordult felé Dominic. – A bányából nincs kiút.
- Ezt meg honnan veszi?
- Henderrmantől – mondta Terrible. – Őhozzá a napokban sokszor mentek segítségért. Persze nem kaptak tőle semmit, viszont elárulták, hogy infravörös látású szörnyetegek élnek az egyik barlangbejáratnál. Pont, amelyikbe most mentek be.
- Kicsit furcsa – vetette ellene a hírvivő -, hogy azok az emberek pont ahhoz a Henderrmanhez mentek segítségért. Ráadásul úgy, hogy tudták, mi él a barlangban. Ha olyan sötét van, honnan tudhatják? És egyáltalán – megbízhatunk-e Henderrmanben?
- Kuss – intette le dühösen a vezér. – Túl sokat tud. De nem baj. Legalább nem olyan szánalmas bolond, mint a többiek…
- Köszönöm, uram.
-…viszont tudnia kell, hogy megbízok Henderrmanben. Legalábbis itt, a Tralus IV-en. Ő választotta ezt a bolygót, és láthatólag már azelőtt tudott róla egyet s mást, mielőtt ide jöttünk volna. Tehát, ha Henderrman itt igazat ad valakinek, abban megbízom. De ha máshol, akkor nem.
- Kérdés, hogy meddig bízik meg benne – tette hozzá a kalóz. – Mert ha itt maradunk, örökre, egy vacak karméliusra kell hallgatnunk.
- Szerintem nagyon is jól irányítom a bandát – vágott vissza sértődötten Dominic. Ne értsen félre. Arra célzok, hogy Henderrman már nem karmélius, viszont valóban vacak. De beveszi azt a kis színjátékot, amit én játszok – magyarázta halkan, olyan ábrázattal, amely jelezte, hogy ha az információ rossz kézbe kerül, jaj annak, aki világgá kürtölte!
- Tehát arra céloz, hogy megbízik Henderrmanben, de mégsem, és ezzel jól vezet minket? – kérdezte értetlenül a kalóz. – Elég bonyolult.
- Valóban nehéz megérteni – bólintott Terrible. – De csak nekem kell értenem. Mert rajtam múlik a küldetésünk, a jövőnk, sőt lehet, hogy az Univerzum sorsa.
- Még szerencse, hogy a szolgálati fegyveremre szereltettem ilyet – vigyorgott Scott a többiekre. Apró elemlámpa, ami megvilágította az eléjük táruló végtelen ércteléreket. – Amikor kértem, hülyének néztek…
Ben bólintott. Nem volt kedve erről beszélni, főleg úgy nem, hogy mögülük még mindig dörögtek a gépfegyverek. Az ércek pedig lassan felszakadozni látszottak az ajtó előtt.
- Menjünk – ajánlotta végül.A bánya mélyéről fojtottan, mintha víz alól jönne, kiáltások, sőt, egyenesen sikolyok hallatszottak. Amúgy minden csendes volt, és jól esett a sok fegyverdurrogás után.
Körülöttük a föld burkolta alagutak falából itt-ott fel nem fedezett ércek lógtak ki. Rostokból álltak,mint valami gyümölcs, és mikor Scott rájuk világított, olvadni kezdtek. Ezt úgy magyarázták, hogy a lámpa meleg fényt bocsát ki, és a hő hatására az érc olvadni kezd.
Távolról megint sikoltottak, de ezúttal mégis valamennyire közelebbről jött. Ráadásul megváltozott a hang terjedelme: mint egy gyík hangja, egy fenyegető ragadozóé: magas, sípoló hang.
- Shiwaraptorok – elmélkedett Scott. – Kicsit furcsa…
- Egy shiwaraptornak nem ilyen a hangja – ellenkezett a kwizek. – Jártam már ott, harcoltam velük. Ez egy másfajta szörny.
- És a közelben vannak – állt meg Elliott lámpája a sáros földön lévő ürülékhalmon. – És közelednek – tette hozzá.
Mindezt a hangok alapján állapította meg. Igaza volt tulajdonképpen. Csakhogy nem onnan érkeztek a titokzatos gyíkok, ahonnan várta.
Hanem mögülük.
Az egyik mellékjáratból, ami mellett elsiklottak, újra felhangzott a sikítás. Mindannyian oda fordultak. A kwizek még a fegyverét is előhúzta, és a rossz látási viszonyok miatt még a lézeres célzót is felkattintotta.
A sikolyok elhaltak.
Aztán megint közeledtek, ami jelezte, hogy többen voltak. Miután egy kavics feléjük repült, Ben Kennedy nem bírta ki ordítás nélkül:
- Futás!
Átugrottak az ürülékhalmon, és futottak. Mögöttük szapora lábak dobogása hallatszott, ami folyamatosan nyomás alá helyezte őket. A járat sáros talaja még meg is nehezítette a futást.
Az első száz métert sértetlenül fejezték be. Majd egy elágazóhoz értek, az egyik oldalágából halvány fény szűrődött ki. Természetesen ezt választották, gondolkodás nélkül. Elliott szaladt elől, Kennedy mögötte, a kwizek pedig fedezte a hátsójukat. Már a lézeres célzót is ki kellett kapcsolnia, akkora lett a fényt. A fehér derengés támfalakat világított meg. Hogy honnan jött a világosság, azt nem tudták.
Ráadásul a szörnyek sem üldözték őket tovább. Kennedy a térdére támaszkodott, hogy jobban kapjon levegőt.
- Ez meleg helyzet volt – lihegte.
Mindannyian bólintottak.
Nem sokkal később folytatták útjukat Tralus IV bányáiban. A járat kiszélesedett, és annak jeleként, hogy ide elért a civilizáció, már megint abból az olvasztható ércből készült falakat láttak. A rozsdásodó falak pedig végleg átvették a támfalak helyét.
- Innentől lelassítunk – adta ki a parancsot a rangidős. Közben előhúzta a szolgálati fegyverét.
Miközben tovább mentek, a távolban már láttak egy zsákutcát. Ugyan zsákutcának látszott így, távolról, de két oldaláról nyíltak újabb folyosók, és mikor odaértek, a jobb oldalit választották.
Miközben tovább sétáltak, hallhatóvá vált valamiféle távoli dübörgés. Nyilván még mindig tartott a bányászás. Mintha sok dob a távolból szólna…
- Jön valaki – súgta Elliott, miután a fülét egy zaj csapta meg: léptek dobogása.
Gyorsan elfutottak az ellenkező irányban lévő fordulóig. Így majdnem visszatértek a zsákutcához. A léptek zaja egyre hangosabb lett, és a fordulóban megjelent két egyenruhát viselő, koszos férfi.
- Csak bányászok – lélegzett fel Ben. – Szerintem ne rejtegessük magunkat.
Azzal kiléptek a sarokból. A két bányász intett nekik, bár látszott, hogy halvány fogalmuk sincs, kicsodákkal találkoznak. A három katasztrófa-elhárító egy szót sem mert szólni, egyszerűn elsétáltak a bányászok mellett. Aggódniuk nem kellett, mert maguk mögül hallották, hogy a bányászok olyan általános témáról beszélgetnek, hogy mi lesz otthon a vacsora…
Nem kellett nagyon aggódniuk. A bányában csak a dolgozók tartózkodtak, ugyanolyan narancs színű uniformisban, és egész végig ingáztak. Ügyet sem vetettek az elhaladó három emberre – mintha nem láttak és nem hallottak volna.
A bányászok két oldalt dolgoztak, egy folyosó nyílt köztük. Ütötték-verték az ércteléreket, melyek csak nem akartak leválni a falról. Talán megpróbálhatták volna meleggel leolvasztani az ércet, de láthatólag nem voltak elég okosak hozzá.
Ahogy mentek a sorok között, egyre sötétebb lett a bánya. Végül már csak apró lámpák világítottak, de azoknak is olyan gyér volt a fényük, hogy alig láttak.
Ben Kennedy nem bírta tovább nézni a munkásokat. Az egyiknek megbökte a vállát, jelezve, hogy beszélni akar.
A bányász hátrafordult, verejtékfoltos ruhája csillámlott a gyér fényben.
- Mit akar? – kérdezte. Ápolatlan külsejű, középkorú férfi volt, és hunyorgott, talán ez a kis fény is bántotta a szemét. – Nem állhatunk meg, azt ugye tudja…
- Legalább valami kijáratot mondjon – kérte Kennedy, és kissé megijedt a férfi morgó hangjától. Ez a faragatlan munkás ráripakodott egy tellusi békefenntartóra… Rendes esetben a szemet-szemért törvény értelmében visszaordíthatott volna, sőt, főbe is lövethette… De nem adta meg magának ezt az örömet.
- Arra – mutatott hosszú, vékony ujjaival a férfi a távolba. – Ott van csille. Több is.
- Óh, köszönjük – morogta Kennedy, és továbbálltak.
A kalózok közeledtek.
Vészesen.
Tudták, merre kell menniük. Követték a nyomokat: a titokzatos gyíkok mindannyian egy bizonyos irányba vonultak. Követték a hangokat.
Aztán, a zsákutcánál megpillantották a célpontjaikat: két tellusit és egy kwizeket.
Jó nyomon járnak. A kitüntetésüket senki sem fogja elfelejteni.
A célszemélyek éppen most hatoltak be a bányába, ahol újra támfalak borították a sáros falat. De ez nem tartott sokáig. Egy óriási csarnokhoz értek, melynek padlója mélyen alattuk, plafonja magasan fölöttük magasodott. A csarnokban sínek futottak körös-körül, egymás fölött és mellett. És szinte mindegyik másfelé vezetett, de volt olyan is, amelyiknél egy irányba több sávos út vezetett.
A csapat lesietett az oldalt futó párkány lépcsőjén, és a csillék felé fordult. Négyzet alakú alapra helyezett acél-oldalfalak alkották a csillét. A sín alatt egy hidegfúziós hajtómű, mely a sínhez csatlakozott. Tehát a csille úgy működött, mint egy űrhajó, csak a motorja volt valamivel gyengébb.
A kis csapat megkereste azt a sínt, amelyik elé a „Tralus – felszín” nevű tábla ékeskedett, majd mindannyian beszálltak, és becsukták a pneumatikusan nyíló ajtót.
- Végre hazatérhetünk – sóhajtott Scott.
De nem volt igaza.
A kalózok futottak. Még a bányászatot vezető embert is félrelökték, és jól megtaposták, hogy az sarat köpött.
Mivel a sárban csillogó lábnyomok elárulták nekik, hamar elértek a csillékhez. De meglepetésükre már senki nem volt ott. Vagyis volt, de már csak a meglóduló csillét látták, ahogy az orrán lévő lámpája bevilágítja előttük az alagutat.
Volt ott felhördülés, és anyázás ezerrel, de hát a bandavezér csak nem veszíthette el a fejét!
És nem is veszítette el:
- Üldözőbe vesszük őket, most!
És mindannyian beugrottak egy-egy, a felszín felé futó sínen lévő csillébe.
A jármű vészesen gyorsult, és a G-erők megmutatkoztak. Mindhárman behúzták a fejüket, mert féltek, hogy leviszi a hajukat a menetszél – a kwizek pedig a bőrkeményedését féltette, nem a haját.
Azonban kellemes volt mindez, hiszen tudták: hazafelé tartanak. Hazafelé, miután sikerült megszabadulniuk a kalózoktól – akik megfutamodtak, és talán már másik menedék után kutatnak.
Ez járt Ben Kennedy fejében. Tudta, az ügy még nincs lezárva. Nemcsak a gyilkost nem kapták el, még a kalózokkal sem végeztek.
Ben viszont nem tudta, hogy ez a két probléma összefügg, tehát hogyha elkapták volna a kalózokat, két legyet ütöttek volna egy csapásra.
A hajtóművek nyugodt zúgása már majdnem elszenderítette… De aztán mást is hallani kezdett: fütyülést. És remegést is érzett – nem, nem a föld remegett.
Hanem a csille.
És Kennedy még Elliott ordítását is hallotta:
- Hasra!
Ben Kennedynek nem kellett kétszer mondani. Bár már így is fél térden állt, nem volt nehéz végrehajtania a parancsot. Ugyanazzal a lendülettel szolgálati fegyverét is előrántotta, és hason kúszva kikémlelt.
Először nem látott a verőfénytől, amit egy másik csille bocsátott ki. De hamar megszokta a fényt, miközben vakon lőni kezdett. Hallotta, hogy a lövedékek elfütyülnek a másik járműig, de mást már nem hallott a kalózok szüntelen káromkodásától. Kennedy visszahúzódott, mert olyan jó célpontot nyújtott gömbölyű feje, hogy akármikor véget vethettek volna nem túl hosszú életének.
Hátrébb mászott, és látta, hogy az acélfalakba golyók fúródnak, és nem állnak meg, lendületüket vesztve tovább gurulnak a földön. Alig fél perc alatt olyan sok lyuk keletkezett, hogy egyetlen nagy lyukká alakult.
Közben a kwizek csempész egy hosszú tőrt húzott ki a mellékzsebéből.
- Ez máskor is jól jött volna – méltatlankodott Scott.
- Könnyen kicsorbul, tehát tartogattam – ordította túl a menetszelet a kwizek. – Addig fedezzetek!
Kennedynek nem kellett kétszer mondani. Villámgyorsan újratöltött, és térdelő helyzetbe küzdötte magát. Ezúttal nem a kalózokat célozta, hanem a járművűk hajtóművét. A lövedékek atomjaira bontották a hidegfúziós cellákat. A hidrogén úgy kicsapódott belőlük, hogy a sín egy része letört, aztán görbülni kezdett. A kalózok csilléje megdőlt, és beakadt a sín egyik ércdeszkájába. A kalózok fejest ugrottak a kemény ércnek, többjuk a nyakát törte, vagy az esés közben, vagy lent a sárban. A csille pedig orra bukva megállt, és kikerült az ö járművük lámpájának hatósugarából.
Azonban a veszély nem múlt el, mert a fölöttük párhuzamosan futó sínen is közeledett egy jármű.
És mellettük is.
Scott Elliott viszonozta a mellettük lévőből érkező tüzet. Többet leszedett a kalózok közül. Közben a kwizek tőrével apró lyukat kezdett el fúrni az acél alaplapba. A tőre egy nagyon ritka darab lehetett, Kennedy már hallott az ilyen késekről. Erősek, szinte mindent átvágnak, de hamar kicsorbulnak, de meg lehet őket élezni. Jó szolgálatot tett a jelenlegi helyzetben.
Bennek viszont nem volt ideje tőrökkel foglalkozni. A felettük lévő csille hajtóművét célozta, aminek belsejéből újabb hidrogén-dózis tört elő. Ráadásul fel is lángolt, majd a menetszél és a robbanás fülsüketítő kakofóniájában semmisült meg. Mögöttük a sín egy darabja csattanva zuhant le, elzárva az újabb csillék elől az utat.
A lyuk, melyet a tőr vágott, keskeny volt, de rögtön rájöttek, hogy belefér mindenki, ha nem is egyszerre. A lövedékek záporától zavartatva, térdét beverve Ben Kennedy ugrott elől.
Aztán a kwizek.
Elliott még néhány figyelemelterelő lövést leadott, aztán társai után ugrott.
A leérkezés már-már elviselhetetlen volt. Ugyan a sár puhábbnak érződött, mint várták, még így is rongybabaként pattogtak és sodródtak a felszínen. Közben persze méretes sárréteget szedtek fel magukra, ami talán még kellemes is lehetett volna, hisz felfogta a pattanások ütésének erejét, de hát levegőt alig kaptak tőle.
Mikor Kennedy megállapodott – fél perc sodródás után – a talajon, észrevette, hogy a lába félig besüppedt a sárba. Gyorsan kihúzta, és letörölgette az arcáról a sarat. Örült, hogy ekkora sebességnél nem halt meg.
Messze tőle Elliott lámpája világított. A másik oldalról egy lézeres célzóberendezés pásztázta a sínek alatti világot. A kalózok csilléi pedig világító csíkot húzva eltűntek a messzeségben.
Megmenekültek.
Ugyan több kilométeres is lehetett volna az út, a csillébe még visszamászhatnak egy idő után. Tehát biztosan hazaérnek.
Talán már holnapután.
