Az emberek az évszázadok során újraértelmezték a katasztrófa-elhárítás szerepét.
A rendőrök, a tűzoltók, a mentők, orvosok és minden, ami valamikor külön-külön szerepet töltött be, egybeolvadt. Ez lett a katasztrófa-elhárítás. Úgy értelmezték az egészet, hogy az emberek, akik ott dolgoznak, megállítanak minden gyanús alakot, gyilkost, vagy éppen betegséget, mielőtt az katasztrófát okozna. Tehát elhárítják a katasztrófát.
A katasztrófa-elhárítók bűnügyi szakosztályán végzett kadétok nemcsak fizikai próbákon mentek át. Bizonyítaniuk kellett, hogy gondolkodni is tudnak némely szituációban, mikor éppen az életük forog kockán, vagy más élete, és nem félnek az életüket feláldozni másokért. Ez évszázadokkal ezelőtt talán nem számított, csak némely esetekben, de azóta kötelezővé tették. A rendőrök és a katonák külön szakágat képeztek, azzal a különbséggel, hogy kiképzésük során lényegében ugyanazt tartalmazták a tanulmányaik, de a katonák számára sokkal intenzívebben. Ez bevált, tekintve, hogy a csempészeken, szabadúszókon és kalózokon kívül más, komolyabb rosszfiút még nem tettek hűvösre. Egyszer egy őrült megpróbálta felrobbantani Tellus City fő terét, de az egy szociopata őrült volt, aki éppen akkor szökött ki a diliházból.
Csakhogy ezek nem őrültek gondolta bosszúsan Ben Kennedy, ahogy kikémlelt az egyik hajóroncsból álló fedezéke mögül. Ma már többször kellett előrántania a szolgálati fegvverét, és néhány lövést is megeresztett, holott világosan megmondták neki kiképzéskor, hogy csak végső esetben rántson fegyvert, nemhogy lőjön is vele. Ezért volt némileg bosszús, mert nem szokott hozzá az ilyen helyzetekhez – hiába, alig egy éve lépett ki a kiképzőközpont falai közül, és nem volt még komolyabb ügye. A katasztrófa-elhárítás legtöbb tagja valamiféle tragikus eseményt élt már át pályafutása során, ő pedig még ilyet hírből sem ismert. Még a harminc éves kort sem érte el. Bár, ha jobban belegondolunk, a rátermettség nem mindig függ az életkortól.
Az első kétszáz méter még nyugalmas volt. Aztán onnantól gépek hangja hallatszott. Akkor még túl messze voltak. Ezt gondolták ők. De a rohadékok hátulról érkeztek!
Ruházatuk szerencsére megvédte őket, no meg a sok gödör, ami még a kezdetleges tralusi IV-i ásatásokról maradt meg. A telepesek öt-hat métert befúrtak a földbe, és ha nem találtak semmit, ott hagyták a keletkezett gödröt, az út közepén, betemetetlenül. Így, hogy elbújtak bennük, a helyzet a kalózok számára olyan volt, mintha tűt keresnének a szénakazalban.
Társa, Scott Elliott, egy másik újonc, akivel együtt tanultak a kiképzőközpontban, éppen azt ajánlotta, hogy törjenek ki a fedezékből, és az ötven méterrel arrébb tátongó gödröt célozzák meg. Egy könnyed, hatvan méteres sprint megteszi, vélekedett Ben. A kiképzés során rengetegszer futottak hatvan métert, és Scott tartotta az időrekordot ezen a távon.
Nem is a futással volt gond. Ben akármikor szívesen átfutott volna a gödörbe – de már más a helyzet, amikor az ember egy hatalmas, emeletes épült előtt bújik fedezékbe, ahol megannyi kalóz golyóinak kereszttüzébe kerül. Rontotta a helyzetet, hogy a fedezéket apró lyukak tarkították: a golyók, melyek nem találtak célba, és egyre közelebb érkeztek ahhoz a pillanathoz, hogy a fedezék szétroncsolódik, mint egy hámozott zöldség, és nekik mindenképpen futniuk kell. De a kalózok jól céloznak, ők pedig ezernyi tátongó, vérző sebbel, de beleugranak a gödörbe – holtan.
Hiába, az emeletes épület, a bányák irányító központja megannyi erkéllyel rendelkezett, ahonnan a kilátás már-már színházi. A kibányászott ércekből összefüggő épület úgy magasodott előttük, mint egy évezredek óta nyugvó, csendes szentély, amiben most ezernyi hangya tevékenykedik. A látvány színesítette a Tralus IV barna ege, ami kísérteties árnyékba vonta a központot. Éppen csak méterekre voltak a gödörtől, aminek a végén az alagsorba nyílt bejárat.
- Nekem sincs ellenemre a futás – kiáltotta túl a suhanó lövedékek és durrogó fegyverek zaját a kwizek. – De öngyilkosság itt átmenni.
- Talán meg kellene várnunk, míg újratöltenek – ordította Scott. Mindannyiuk fedezéke egymástól csaknem húsz méterre volt, ami a kommunikáció kárára ment. Bár, a kalózok úgysem hallják őket, de az ordítozás így sem volt egy életbiztosítás számukra.
Scott ötlete megfontolandónak bizonyult. Ráadásul a Tralus IV-en a barnás színű nap éppen lejjebb kúszott – sosem ment le teljesen, csak lejjebb. Csupán a magasabb hegyek takarták el, ha lesodródott az égboltról, de azok sem mindig. Most éppen lefelé kúszott – a felhők pedig kezdték eltakarni.
Bealkonyodott.
Viszont, mégsem várhatnak örökké! Még legalább fél óráig maradhatnának, amikor is kellő sötét lesz, de addigra a kalózok megunják a dolgot, és vagy elmenekülnek, vagy értük jönnek, le, a Tralus IV felszínére.
Ezek közül természetesen egyiket sem akarták.
- Most kell mennünk – ordított hát vissza torkaszakadtából Ben. – Majd a gödörben meghúzzuk magunkat!
- Háromra – rikoltotta Scott. – Egy… Kettő…
Mindannyian végignéztek a tájon. A fegyverek durrantak, záporozott rájuk a mágnesesen felgyorsított ólomékszer… Mindez úgy, hogy a vakító barna naptól szinte semmit sem látni… Necces lesz állapította meg Ben. Már nem tudott visszakozni.
- Három!
Scott Elliott kiáltása úgy söpört végig a fedezékek közti távon, mint egy szőnyegbombázás. Dacolva a golyókkal, dacolva a látási viszonyokkal, dacolva az élettel mind a hárman megiramodtak.
Olyan érzés volt, mintha színpadon állna. Mindenki látta őt, és két társát. Mindenki látta a szereplését, amibe hogyha beleront, a végeredmény nem tapsvihar, hanem halál lesz. Ben sejtette, hogy a többiek is így éreznek.
Azonban könnyebb volt, mint hitték. A kalózok, mire észbe kaptak, hogy az értékes zsákmányok megindultak, hogy a halálos színdarab megkezdődött, a célpontok már a gödör biztonságot jelentő rejtekében voltak.
Mindannyian elterültek a bűzös barna földön. A kalózok lövései elhaltak, csúnya káromkodásokat kiáltottak az égbe. Scott csak röhögött rajtuk.
- Szerintem menjünk tovább – ajánlotta Ben.
Mindhárman bólintottak. Scott és a kwizek felállt, és kétoldalt betömörültek az ajtóhoz.
- Most nyugodtan, lassan kinyitom – ismételte el Kennedy a kiképzés egyik alapszabályát az ajtókkal kapcsolatban. – És utána benézek – tette hozzá.
Egy ideig csak a saját légzésüket lehetett hallani. Aztán Kennedy rászánta magát, hogy befelé nyomja az ajtót…
A szája elé tapasztotta az ujját, jelezve, hogy csöndet kér. Az ajtó egyre nagyobb fénycsóvát engedett ki a benti verőfényből. Ben intett, hogy induljanak befelé. Aztán, mikor belépett, már célzott is.
Mikor mindannyian beértek, hasonló érzések kerítették hatalmukba őket. Mint egy színházban… Mindenki látta őket. Zavart kiáltások, lövések, és halálhörgések harsantak abban a pillanatban. A teremben éppen valami kártyaparti lehetett. Mikor beléptek, a kalózok rögtön eszméltek, de legtöbbjük így sem volt elég gyors. Többen már akkor halottak voltak, mikor már utolsó leheletükkel fegyvert rántottak. Az egyik kalóz volt annyira okos, hogy az asztalt megdöntve az élére állította a bútordarabot. A kibányászott ércből készült asztallap volt olyan vastag, hogy felfogja a lövedékeket. Ben magában átkozódott, és a többeiknek jelezve hasonló fedezéket keresett.
Azért hiába, hogy a kalózok izomagyúak voltak, a csatáikban szerzett tapasztalatuk mindennél többet jelentett. Ez hiányzott a két katasztrófa-elhárítóból. A kwizek mindent megtett, bebújt az egyik sarokba, és ide-oda mozgott. A kalózok a legrondább szitkokat szórták rá. A harcias kwizek ráadásul még három kártyázó gengsztert is megölt, az asztal mögött nőtt a földön a vértócsa. Egy fejlövés után pedig az asztal lapját színezte az élethez oly nélkülözhetetlen vörös folyadék.
- Tovább – kiáltotta Scott kétségbeesetten, miután egy széket rúgott maga elé, és ez volt a szerencséje. Az ülőalkalmatosság felfogta a lövedékeket. Minden ugyanabból a vastag ércből készült.
- Jó, de hogyan? – kiáltott vissza Ben, és egy másik széket dobott az asztal felé. A bútordarab csörömpölve felborult, a kalózok fegyverei messze elcsúsztak a fényesre sikált padlón.
A kwizek, miközben elérte a tovább vezető ajtó kapcsolóját, megkínálta egy kis ólomékszerrel ellenfeleit – ez volt Ben Kennedy és Scott Elliott utolsó emléke, mielőtt tovább indultak volna.
Henderrman felhúzta a szemöldökét. Az utóbbi két percben mindenhonnan visszajelzések érkeztek a gyilkos hívőktől. Csak a bizonyos Steward Albright nem válaszolt. Sőt, Vince még csak a fejébe sem tudott bejutni, mintha Albright sosem létezett volna. Nem tudta, hogy létezett a férfi, de már csak múlt időben mondható el ez róla.
Mindegy, Vyrlaxra még visszatérünk fogadkozott magában. Ellazult a fotelében. Átadta magát a pillanatnak, az elégedettség pillanatának. Ott, amikor még a karméliusok kolostorában élt, mindig volt ideje lazítani. Órákig elült volna így, imádkozott volna… És senki sem zavarná. De az élete egy fordulatot vett, és az események felpörögni látszottak.
Ahogy ült, meg is feledkezett a jelenlegi problémáról: a katasztrófa-elhárítás felfedezte őket. Elfelejtette, hogy itt nem teheti azt, amit akar – és Dominic Terrible-nek, annak a nagyképűsködő kalózvezérnek igaza volt!
Henderrman ezt nem tudta elviselni. Egy kalóz oktassa ki? Azt már nem!
Kinyitotta a szemét, a távkapcsolót elrejtette a zsebében, majd megiramodott a folyosók felé. Sürgően tennie kellett valamit, hogy megmutassa nekik: kiöli magából a karmélius tanításokat, hogy már nem az, aki eddig volt, és hogy nem teszi azt, amit akar, hanem amit kell.
Mikor elért a szobájukhoz, már Buckle is bent volt. Éppen Dominic-kal beszéltek valamit, Henderrman a nagy sietségben oda sem figyelt rájuk.
A két kalóz feléje fordult. Őt nézték, szótlanul, mintha Vince érkezése beléjük fojtotta volna a szót.
- Na mi van? – rivallt rájuk Henderrman. – Nincs jobb dolguk?
- De van – állt fel Dominic. – Mivel a rohadékok felfedeztek, el kell mennünk. Na persze, nem arra gondolok, hogy csak úgy, most – tette hozzá, látva, hogy Henderrman válaszra nyitja a száját. – Ha megöltük őket, majd foglalkozunk vele. Akkor sem kell majd sietni.
- Ha meghalnak, nem tudnak majd beszámolni rólunk – vélekedett Vince.
- Igen, ebben igaza van – értett egyet Dominic. – De egy idő után gyanús lesz, hogy nem térnek haza. Aztán az egész Tralus rendszer tele lesz a tellusiakkal…
- Ráadásul a két rendszer nem szereti túlságosan egymást – tette hozzá Buckle keserűen.
Vince bólintott. Erre valóban nem gondolt, de hát nem is volt ideje törni rajta a fejét. Amikor leleplezték őket a tellusiak, akkor irányította a hívőket… Ezalatt, az ütközet közben a két kalóz már egy új lépésben gondolkodott. Azt látszólag még nem eszelték ki, merre is menjenek a Tralusról.
- Mivel a Tralust maga választotta – kezdte Dominic, és Henderrman sejtette, hogy az imént magában feltett kérdésre akar válaszolni -, és nem jött be, ezért most mi fogunk választani.
Vince bólintott. Nem volt kedve vitatkozni. Pedig meg akarta mutatni, hogy ő több náluk… Hiába, túl fegyelmezett volt, nem volt elég rámenős. Nem sikerült olyan hangnemet megütnie, mint akkor, amikor tervezte ezt az egészet.
Egyszóval ezt a játszmát, ezt az apró csatát elvesztette. De a háborút még korántsem.
- Jó, de itt vagyunk, leleplezve, és három nyomorult túljut a védvonalainkon – dühöngött aztán. – Nem gondolják, hogy kicsit megsürgethetnék mind a harcosokat, mind magukat?
- Ugyan már, ne aggódjon. A kalózaim épp most lazítanak. Kártyáznak, ha jól tudom. Pedig mondtam nekik, hogy készüljenek fel…
- Hajh – sóhajtott Henderrman. – Így már érthető, hogy túljutottak az első szobán.
- Lazítson – küldött egy biztató mosolyt neki Terrible. – A kalózaim – néhány kivétellel persze – nem bolondok. Ezt mutatja a presztízsünk, meg hogy minket választott.
Ugyan Terrible nem volt Henderrman legszimpatikusabb ismerőse, de most nagyot nőtt a szemében egy perc leforgása alatt. De figyelmeztette magát: ne hagyja, hogy szép szavakkal, mosolyokkal megbolondítsák! Meg aztán, ez egy apró megingás volt. Több nem lesz, ígérte meg magának.
- Van egyébként halvány fogalmuk, merre indulunk majd? – tette fel azért a kérdést.
- Maradunk a Külűrben – mondta Dominic. – Ha valami megérzése van, szóljon.
Henderrman felvonta a szemöldökét. Ilyet Terrible sosem kért még. Valami bűzlik, vagy…
Vagy Dominic Terrible, a kalózvezér megváltozott. Belátta, hogy Vince a vezető, csakis ő, és hogy az ő útmutatásával érhetnek csak célba. Ez jót jelentett neki.
- Szólok – húzta ki magát. Elfelejtette, hogy nem szabad elérzékenyülnie. Már valami beszóláson is gondolkodott, de végül tűrtőztette magát. A mostani Terrible nem érdemelt volna meg beszólást.
Csend következett. De nem olyan csend volt ez, mint az elmúlt néhány napban. Nem kínos csend. Nyugodt csend, és a mindkét fél számára az elégedettség érzése olyan sűrű volt a levegőben, hogy már harapni lehetett volna belőle.
Pedig elégedettségre sem most, sem később nem volt oka egyiküknek sem.
