Két óra és tizenhárom perc elég volt ahhoz, hogy a rendőrök egy helyben elunják magukat.
A kommunikációt sehogy sem sikerült megteremteniük a mágneses tér miatt. Ráadásul a karsztvíz sem volt meleg – pláne nem úgy, hogy órákig nem is mozogtak. Csak lebegtek, odaszögezve ehhez az óriás tölcsérhez. A didergés volt egyébként a legkisebb gond. A csapat inkább fagyott volna meg, mint fulladás általi halállal végezze. Ugyan mindkettő végzetben volt valamiféle szenvedés, a fagyás hosszabb folyamat, a fulladás rövidebb, de sokkal rosszabb. Amikor a tüdődbe víz tolul, azt kívánod majd, bárcsak ne jöttél volna ide!
Emily bágyadtan nézte a már órák óta maga mellett lebegő kósza világosbarna hajtincseket. Aztán a kézfejére pillantott, és rá kellett döbbennie, hogy a kezei olyan ráncosak, hogy egy vr’a úszóhártyás bőrével is vetekedhetne.
- Szerintem kezdenünk kellene valamit – szólalt meg az egyikük a mágnes másik oldaláról, megtörve a nyomasztó csendet. – Bármit. Levegőnk még elég tíz órára.
- Annyinak elégnek kell lennie – ütötte tovább a vasat egy másik, Emilyhez közelebbi. – Vállalkozom, hogy megpróbáljak…
- Nem, nem szükséges.
- Hogy micsoda? – kérdezte a nőtől a hátsó, aki előbb megtörte a csndet, nyilván nem fogta fel, mit is mondott Emily.
- Az, hogy a fegyverek mit sem érnének. A mágneses mező magába szippantaná őket.
- Talán ha magába szippantják, talán a lövedékek szétmorzsolják a mágnest – vélte egy másik.
- Talán, talán – morogta az orra alat a nő. – Túl sok a talán…
- Talán még mindig jobb, mintha csak lesnénk ki a fejünkből – vágott vissza a sértett.
- Talán ha nagyanyónak pöcse lenne, nagypapának hívnák, tudom – zárta le a vitát epésen Emily. – Konkrétumokban kell gondolkodnunk, nem talán ez, talán az… Már ha értik, mire célzok.
- Tehát találjunk ki egy konkrét tervet – bólintott a hátul lévő. – Rendben, mi csak hangosan gondolkodtunk.
- Oké. Akkor most gondolkodjanak magukban, hogy mindenki tudjon gondolkodni, és érvényesülhessen mindenki.
A következő fél óra lázas gondolkozással telt. Egy valamiben igaza volt a két rendőrnek, ezt a játszmát „talán” szócskákkal lehett csak megnyerni. Egy megoldás jó lett volna, ha nem lenne mellékhatása: egészségkárosulás, sugárzás… És ez még csak a kezdet volt. A mágnes egyik verzióban szétlapítja őket… Persze miután megfulladtak, szétrobbannak a csontjaik, megrázza őket a kettőhúsz… És sorolhatnánk, a végletekig.
Hiába, a rendőrök az idő rabjai voltak. Régóta gondolkoztak, és ez nem olyan mint az ajándékozás, hogy néhány napig el lehet húzni, nem, itt, ha beleszámoljuk azt, hogy kijussanak a felszínre, volt kilenc órájuk… Már csak nyolc, mert elgondolkodtak egy órát.
A második óra közepén azonban végre történt valami. Nem az izomagyú rendőrök találtak ki valamit – miért is történt volna ez? -, hanem a teremben lévő terminálok, mindenféle műszerek izzani kezdtek. A vöröses izzást aztán zöld váltotta fel – majd kék.
- Bekapcsoltak a műszerek.
Ezt az egyik rendőr állapította meg, nagyon okosan. Talán valaha technikus lehetett.
A fények villódzni kezdett. Sárgás pöttyök, hosszú fehér sávok, a szivárvány minden színében pompázó fények világították mindenfelé.
- Készenléti állapot.
Azonban ezt az állapotot is felváltotta egy másik. A terem közeppét egy hatalmas képernyő töltötte be. Mint egy kivetítő. A képernyő persze nem volt valós. Egy holó volt. A képernyőn fekete és fehér pontok rezegtek.
- Hangyák háborúja – próbált humoizálni az egyik izomagyú, de senki sem röhögött.
- Pofa be – csikorogta a fogai között Emily, mert látta, hogy a képernyőn egy kép rajzolódik ki. A kép egy szobát ábrázolt, tejfehétr falakkal, minden tiszta volt, középen egy ugyanolyan fehér asztal állt, székekkel.
Az asztalon pedig hanyatt fekve egy ember feküdt. Mellkasa felszakadt, vérpatakok foltozták a fehérséget. A feje is csak egy hústömeghez volt hasonló. Mintha ezernyi piranha ette volna – talán ez igaz is volt. Meg az is, hogy ez a szerencsétlen valamelyik ragadozó állat vacsorája lehetett. Na meg az, hogy felvette a néhai előnevet…
Ráadásul biztossá vált, hogy egy kórházat mutat a kép. De miért? Ez a kérdés gyakori, és amilyen gyakori, olyan fontos is egyben.
A teremben hirtelen kinyílt egy tejfehér ajtó, és egy tejfehérbe öltözött alak lépett be. Mögötte még négy ember jött be – maszkban. Félelmet keltő, fehér, sikoltó szájú maszkban.
- Jó napot, uraim – köszönt dübörgő mély hangon az egyik maszkos.
Hangtorzítót használnak döbbent rá Emily. Nem köszönt vissza az alaknak; tudta, ez felvétel, ami előttük lejátszódik.
- Történt valami? – méltatlankodott a hátul lévő, aki éppen háttal lebegett a képernyőnek.
- Igen, nagyon sok – válaszolt az egyik izomagyú. – De erről később…
- Kussoljanak már, az istenért – csitította őket a nő ingerülten.
A holó folytatódott, a kis csapat, kikerülve a vérpatakokat, a halotthoz feküdt. Kár, hogy nem láttak a maszkok mögé – a halotti bűztől biztosan fintorogtak az alakok.
- Szeretnénk büszkén prezentálni a világhódító tervünket – folytatta a főmaszkos. – Ebben segítségünkre lesz egy szakember is. Dr. Jones, tudja, mi a dolga – biccentett a fehérbe öltözött orvos felé.
- Az anyag, amit most bemutatok, egy igen erős kábítószer – vette át a szót a doktor, gumikesztyűt húzott, majd mélyen belenyúlt a halott rothadó mellkasába. – Amit ebből a xchsychsian holttestből nyerhetünk ki.
- Bizonyára most a hallgatók, azaz őnők most azt kérdezik, hogyan léteznek még xchsychsianok – szólt közbe a főmaszkos. – Nos, nem haltak ki – léteznek. A bolygójuk a Külűr legszélén van – egy fekete lyuk közepén. Na szóval, a xchsychsianok génmódosított emberek, olyan aggyal, amit a saját testnedvük irányít, ami a vért helyettesíti. – A doktor felmutatta létől csöpögő kézfejét. – A nedv – innentől nevezzük méregnek – melegítve színt vált: színtelen lesz, ráadásul szagtalan – és íztelen.
- A rohadt – káromkodott a hátsó.
- A xchsychsianok úgy hitték, nedvük különböző, egyedi részecskékkel van teli. Ha az egyik xchsychsian átadja egy másiknak a nedvét – azaz a másik megissza az ő saját testnedvét -, akkor a tudatával irányíthatja a másik személyt. Ugyanis a saját egyedi részecskéket a másikban érezheti, és befolyásolhatja a mozgásukat. Egyszóval irányíthat egy másik személyiséget, pusztán a gondolatával. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy békés világukon atomrobbanás tört ki, és megfertőzte a vérük sejtközötti állományát. A xchsychsianok békések, tudnak az adottságukról, de nem törődnek vele. Sikerült megszerezni személyesen a vezetőjüktől az anyagot.
- Több millió xchsychsian vérét – fejezte be az egyik maszkos. – És ezt a holttestet, igaz, ezt csak bemutatónak akartuk.
- A szert egy igen egyszerű távkapcsolóval lehet irányítani. Ebből a kapcsolóból egy létezik az Univerzumban. Belsejébe az irányító ember – legyen az akárki, xchychsian vagy bárki – vére van. Gombnyomásra be lehet jelentkezni egy másik ember elméjébe, csupán csak gondolni kell, kinek az elméjébe, akinek beadták a mérget. Az áldozat öntudatánál van ilyenkor, gondolkodik is, de az agya a végtagjaihoz nem juttatja el a parancsot.
- Ez igen érdekes – szólt közbe az egyik izomagyú. A felvétel aztán elhalványulni látszott, így Emily nem kurjantotta le. A holó teljesen kihunyt. – Vajon ki lehet ez a Dr. Jones? ÉS kik a maszkosok?
- Szerintem ez mindenkit foglalkoztat, marha – Emily most már elérkezettnek látta az időt a lehülyézésre. – És remélem az is foglalkoztat mindenkit, hogyan jutunk ki!
- Én termináloknál dolgoztam öt évig – szólalt meg a volt technikus. – A hírszerző osztályon. Mivel máshogy nem indíthattak el itt semmit, valahol itt be van kötve vagy vezérelve van a mágnes. Keresem a kábelt vagy kapcsolót…
Mindenki elhallgatott. Csak a víz apró hullámainak falnak csapódása hallatszott, na meg néhány apróbb vízi élőlény hangja. A volt technikus – vagy hírszerző, vagy akármi – némán kereste a megfelelő kapcsolót. Szeme kiguvvadt, ahogy próbált messzebb nézni, kivenni a kapcsolók alakját, helyét, színét.
- Csak tudatom, van időnk – nyugtatta meg Emily, bár magában igazán nem érzett nyugalmat.
- Azt értem, hogy van időnk – válaszolt a volt hírszerző -, de ha most készenléti állapotba kapcsolták, lehet, hogy ki fog kapcsolódni, hamarabb, minthogy felfedezném a kapcsolót. Várjunk csak…
- Na, mi van már? – csattant fel az egyik izomagyú.
- A mágnes egy másik szobába lehet bekapcsolva, ahol talán már órák óta be van kapcsolva minden terminál.
- És hogy jutunk be abba a másik szobába?
- Nagyon egyszerűen, asszonyom. Az ajtó kapcsolója már megvan, a terminál középső részén. Valakinek le kell vennie a sisakot, odaúszni, meghúzni és visszajönni.
- Naná, de ki lesz az? – kérdezte egy másik izomagyú, ezúttal a bal oldalról.
- Szerintem nem kéne sokat tökölni a választással – vélte Emily. – Ha azt állítjuk, hogy a terminál nemsokára kikapcsol, akkor tényleg nem.
- Szerintem pont magának kellene menni, asszonyom – vetette fel a volt hírszerző. – Maga könnyedén leveheti a sisakját. Míg mi leküzdjük a miénket, megfulladunk.
Emily nem szólt. Először udvariatlanságnak tűnt, amit a férfi mondott, de jobban meggondolva volt jó ötletnek tűnt. Végül is, valamikor úszott a nő, de hát az mikor volt már… Viszont biztos megmaradhatott benned valami.
- Jó – mondta végül. – Indulok.
Azzal a levegőztetőt, ami a sisakba pumpálta a levegőt, degudta a szájába, lefejtette magáról a sisakot és messzire eldobta. Most szájon át lélegzett. Kinyitotta a szemét, szoktatta az áraamló vízhez. Majd mikor megszokta a szeme, kibújt a palack hevedereiből is, amik hozzá rögzítették a testét a palackhoz. Aztán elindult a terminál felé, szájában még mindig tartotta a levegőztetőt, aminek a vékony kábele elkezdett kinyújtózni. Amikor elért a terminálokhoz, és kikereste a megfelelő kapcsolót, a kábel megfeszült. Így a nő telejesen kinyújtott kézzel húzta meg az ajtót nyitó kart.
Az ajtó bugyogva kinyílt mellette jobbra. A kábel, ami összekötötte a mágnest a generátorával, folytatódott a másik szobában. A szoba közepén pedig ott magaslott a generátor.
- Most pedig ki kell húzni a kábelt onnan – mondta a technikus.
Emily, a szájában a lélegeztetővel, bólintott. Tudta, hogy nagyot kell szippantania a levegőből, mert a kábel nem ér el a generátorig. Meg is tette, azért letesztelte a kábel maximum meddig feszül, és végül elrúgta magát.
Két másodpec volt, míg odatempózott a kocka alakú generátorhoz, legalább öt, míg megtalálta a kapcsolót. Biztonság kedvéért azért mindent lekapcsolt. Érezte, hogy a sodrás hirtelen megindul, és szívja őt a lélegeztetővel ellentétes irányba. A kábelen lógó berendezés most még jobban kifeszüllt, félő volt, hogy kihúzódik a palackból. A búvárok azonban fellélegeztek, elszakadtak a kikapcsolódott mágnestől, és az egyik izomagyú Emily felé úszott, hogy segítsen neki. A nő már félúton volt a felé, hogy pánikba essen, hiszen már pattanásig feszült a tüdeje. De nem adta fel, a falnak csapódott ugyan, de bent tartotta azt a maradék levegőt, ami buborékok útján még nem távozott el belőle.
Az izomagyú könnyen elért hozzá, karon ragadta, és másik irányba úszni kezdett. Emily a szájára mutatott ugyan, de azt a bolond rendőr nem látta. Ráadásul nem a lélegeztető felé kezdett úszni.
Hanem felfeelé.
- Maga megőrült?! – kérdezte volna a nő, de csak buborékokat fújt. Végleg megadta volna magát, amikor váratlan dolog történt.
Kibukkant a felszínre.
Először ő maga sem hitte el, de úgy látszik, kiderült, miért is kezdett el áramlani a víz egy irányba: a karsztvíz ki lett szívva a teremből.
Emily visszasüllyedt, mert nem figyelt eléggé, nem ért le a lába, és elfelejtett tempózni. Aztán összeszedte magát, de addig már mindenkinek leért a lába.
Egy ideig csak mindenki némán állt, végignéztek víztől csöpögő testükön, hajukon – Emilyt főleg megbámulták az izomagyúak -, majd mindannyian összeszedték magukat.
Addigra a karsztvíz teljesen leereszkedett. Mindenki leküzdötte a búvárfelszerelését.
Tíz perc múlva átvizsgálták a terepet. A technikus megtalálta a holót, mely lejátszotta a felvételt a xchsychsianokról, Emily rögtön eltetette, mondván, az még bizonyíték is lehet. Minden kinyerhető információt kinyertek: legfontosabb az volt, hogy mindent megtudnak Xchsychs-en, a xchsychsianok bolygóján. A koordinátákat is megkapták, ami egy fekete lyuk kellős közepére vezetett.
A kapcsolatot létesíteni kezdték Dex-szel és a technikusokkal. Mindenről részletesen beszámoltak. Dex pedig megígérte, hogy csapatának következő állomása a Xchychs lesz. Viszont fogják még tartani a kapcsolatot, és jeleznek majd Emilyék, ha bármi történik Salvison.
- Már csak azt kell kitalálni, hogyan jutunk ki – dörmögte az egyik izomagyú.
Varázsszóra, a volt hírszerző lenyomott egy gombot, és a tető szétnyílt, eléjük tárult aaz éjszakai Salvis fényözöne.
- Itt nemrég gonosz erők gyülekeztek – mondta komoran az egyikük.
- És innen menekültek – tette hozzá Emily.
Mindenki komor hallgatásba merült.
