A kirreni szellempalota csarnokában tartózkodóknak elállt a szava Vince Henderrman váratlan kijelentésétől.
Dominic Terrible azonban az eszénél maradt, és fagyosan viszonozta Vince pillantását.
- Szerintem én jobban tudom, nemde? – kérdezte fenyegetően halk hangon. – Végül is én vagyok a banda vezetője.
Dominic Terrible pedig magában lefokozta ezt a kis karmélius férget. Mégis, mit képzel magáról? Azt hiszi, átadja az irányítást ennek a lelkileg csonknak? Nem, nem fogja! És Dominic érezte, hogy kezd kifolyni minden a markából: Henderrman idejön, és új alapokra helyezné az egészet, amiért öt éven át küzdött. Ez pedig számára azt jelentette, hogy Henderrman akar irányítani – pedig nem szabadna neki. És nem is fog – Dominic garantálta.
- De, természetesen – bólintott Vince. Szemében szikrák égtek, arca azonban kifejezéstelen volt – tipikus jelzése annak, az illető nem akarja, hogy patáliát csapjanak. – Viszont remek helyet választott a megbújásra. ha felfedeznének, akkor valami hamis nevet is kitalálhatnánk, így fedve valódi kilétünket.
Okos. Igen, Terrible-nek el kellett ismernie, ez megfontolandó volt. Úgy értelmet nyert az előző kérdés. Bár azt az örömöt nem adta meg a többieknek, hogy lássák őt a megkönnyebbüléstől fújtatni.
- Igen, ez jó ötletnek ígérkezik – mondta végül. – Üljön le!
Mindenki visszaült a helyére a hosszú, szögletes asztalon. Henderrman leült Dominic-kal szemben az asztalfőre. Láthatólag rosszul érezte magát a kalózok pillantásainak kereszttüzében.
- Akkor a szó Vince Henderrmané – nyitotta meg a megbeszélést Dominic.
- Ne értsék félre, amit most mondani fogok. Szándékaim békések, a csapatunk fejlődéséért lépnek majd életbe újítási terveim. Mostantól nem úgy kell viselkednünk, mint kalózbanda – itt vagyunk, Kirren fővárosa mellett közvetlenül, a gyanús dolgokat egyből kiszúrják… Szóval csak ésszel.
A kalózok csak egymásra néztek, mutatva, nem kapiskálják Henderrman beszédének jelentését.
- Mostantól nem vagyunk kalózbanda – mondta Henderrman, a lényeget kimondva. A kalózok felhördültek, de hamar féket vetettek a nyelvükre. Henderrman magában köszönetet is mondott e gesztusnak. – Ne féljenek, a bandán belüli rendszer megmarad – a külső változik. Mostantól nevet választunk magunknak.
- Na, állj! – állt fel Dominic. – És mi lenne ez a név?
- Vannak ötletek? Mert nekem lenne egy.
Mindenki hallgatott. Dominic intett, hogy igen, mondhatja.
- Mától a nevünk… - kezdte Vince, hatásszünetet tartott, majd kibökte: - A Káosz harangjai csoport.
- Micsoda… - hördültek fel a kalózok. Na, erre aztán végképp nem számítottak. Dominic szúrósan nézett rájuk, és a dühödt moraj lassacskán elhalt. – Mire fel ez a név?
- Elég csak logikusan gondolkozni, nem? A tervünk fő része… - kezdte volna Henderrman, de elhallgatott. Terrible bólintott. Igen, jól tette Henderrman, hogy nem szólt a tervről, mert Fred Denning-en kívül másnak nem mondták el a tervet. Ez jó is volt így.
- A lényeg, hogy ez a nevünk – mondta végül Vince, lezártnak tekintve a magyarázatot. – A Káosz harangjai csoport. Most pedig szépen körbenézünk a helyen, ahol huzamosabb ideig lakni fogunk…
Az ébenfekete palota pompás volt. A folyosók márványozottak voltak, oszlopokkal tarkítva. A napfény besütött, és így olyan barátságos lett, amilyen kívülről nem is lehetne. A csúnya belső mögött gyakran szép belső lakozott, és ez az elhagyatott kirreni palotára igaz volt.
A falakon különböző művészetek szimbólumaival díszített szőnyegek lógtak, tányérok is találhatók voltak a falakon. A bútorok pedig mindenhol selyemmel voltak bevonva – nem is tudták, miért hagyták el ezt a gyönyörű helyet.
A szobák a körbefutó folyosóról voltak elérhetőek. Tehát szélen a folyosó futott, középen pedig egymás után a szobák. És ez még csak az első emelet volt.
A második emeleten kevesebb szoba volt, az emelet közepén pedig egy burjánzó orchideákkal körülvett, szökőkúttal a közepén álló kis udvar volt. A kis udvart macskakő padló fedte, és mindenfelé padokat helyeztek, a padok mellett pedig virágoskertek foglalták a térséget. Összességében véve, az udvar barátságos látványt nyújtott, és áradt belőle a frissesség.
A harmadik emeleten valamiféle közösségi helyiségek voltak: hatalmas csarnokok, amikben legalább ötven-száz ember is elfért.
Az utolsó emeleten újabb szobák álltak, és egy könyvtár, ami telis-tele volt barnult, szakadt kódexekkel és meghibásodott holókkal.
Végül megszemlélték a legalább hektárnyi méretű udvart: egy hatalmas park volt, halastóval a közepén, egy barátságos liget, továbbá egy sportpálya.
A látvány káprázatos volt. Jelezte, valamikor, a régi időkben kőgazdag emberek éltek itt.
Legutoljára a pincét szemlélték meg – Vince már korábban ellátogatott ide, és most újra ide vezette őket, mondván, mutatni kíván valamit.
A pince – mint minden pince – sötét hely volt. Csak a penész csillogott valamelyest, de az is csak akkor, amikor kinyitották a bejárati ajtót és azon fény szűrődött be. A folyosó, ahol álltak, málló vakolatú falakkal rendelkezett.
A végében pedig hirtelen egy lámpa gyúlt, meleg sárga fénnyel árasztva el az apró rókalyukszerű helyiséget.
A lámpa viszont még nem volt semmi – egy hatalmas ládát világított meg, ami csaknem két méter magasra ért, súrolva a hirtelen magasodó mennyezetet. Még két betű is volt a ládára lézerrel égetve.
Cd.
- Ó, az a rohadt… - hördült fel Dominic. – Gazdagok vagyunk!
A hatalmas tárolóeszköz kadmiumrudakat rejtett, amik igencsak értékesnek számítottak nehézfém mivoltuk révén. Terrible fegyvert rántott, és egy jól célzott lövéssel ripityára törte a zárat. Odaszaladt a tárolóhoz, és kihúzott egy egy méteres darabot.
A kalózoknak mindig voltak szakértőik. A Káosz harangjai specialistája előlépett, egy percig vizsgálta az anyagot, végül megállapította:
- Kadmium.
- Ezt mi is tudjuk, te idióta!
- Méghozzá igen ritka – füttyentett az idősödő szakértő. Látszott, nagy kínok közepette csatlakozott hozzájuk, hogy rengeteg fájdalmat élt át – testileg-lelkileg egyaránt -, mielőtt ide került. – A kadmiumnak több izotópja van. Ez a legritkább fajta, a 108 tömegszámú izotóp kadmium.
- Hogy mi… - hördült fel meglepetésében Dominic. – Ez azt jelenti, hogy több millió egységet érnek?
- Talán több milliárdot is.
Dominic vidáman kurjantott. Ezt nem hitte el… És ezt Vince Henderrman találta. És csak az övé…
- Na azért álljunk meg! – jött Henderrman hangja mellőle. Terrible érezte, hogy hideg tárgyat nyomnak a fejének.
Egy fegyver.
Rohadék gondolta idegesen a kalózvezér. Mégis mit akar? Idejön, mutat egy nagy pénzt érő cuccost, és…
Összeszorult a gyomra. Talán Vince Henderrman mégsem akarja felajánlani nekik ezeket a kadmiumrudakat, hanem magának akarja az egészet?
- Ez a fizetségük – folytatta Henderrman. – Persze csak ha beleegyeznek a névválasztásba.
- Természetesen. Most már megtarthatom… - kérdezte volna mohón Terrible, de Vince még jobban a fejének nyomta a pisztolyt.
- Kuss – sziszegte. – Azt mondta, kell egy kis veszélyességi pótlék. Tessék, itt van, de csak akkor adhatom ide, ha nem lépnek ki az üzletből.
- Márpedig én vagyok a vezető, nemde? – fröcsögte Dominic.
- Igaz. Én meg a megrendelő. És egy megrendelő sem szereti, ha rossz munkát végeznek. A fizetségük most, itt, kézhez adva a kadmiumrúd-csomag. Maga pedig vagy azt vállalja, hogy kilép a bandával együtt, szabadságban élhet tovább a csapattal, de a kadmiumrudakat nem kapja meg; ha viszont a pénzt választja, itt marad az egész pereputtyal, és nem mehet el az üzlet befejezéséig, viszont az öné a kadmiumrúd. Válasszon!
És Dominic Terrible, jó kalóz révén, a pénzt választotta.
Ben Kennedy érezte, hogy baj közeleg. Miután eltemették a lelőtt kalózokat, visszatértek ideiglenes ál-őrhelyükre, és tovább pásztázták a térséget. Senki sem merészkedett erre, csak néhány elkóborolt, kocsmába járó kalóz. Kennedy csak azt nem értette, kora délután hogyan lehet vedelni. Bár, katasztrófa-elhárító ügynökként…
Aztán órák múlva a nap elkezdett lekúszni a horizont alá. Ben Kennedy eltakarta a szemét, hogy a sugarak ne vakítsák el, majd eszébe jutott, hogy a kalózok őrsisakjához elsötétülő lencséjű szemüveg is dukál tartozékként.
Felhúzta a ruhadarabot, és már hunyorognia sem kellett. Azonban hirtelen meghallott egy dühös hangot maga alatt:
- Váltás! Gyere le!
Ben szusszantott egyet. Nem fedezhetik fel. Mondjuk rajta volt a szemüvege. A fülmikrofonjában elhangzott Phil Maynard hangja:
- Csere.
- Tudom. – sziszegte Kennedy. – A pasas ordibál, hogy jöjjek le.
- Öö, Ben… Legalább kétszáz méterre vagyunk egymástól. Nem hallom őt.
- Oh, bocsi – vonta fel a szemöldökét Ben, amit a távolság miatt Phil nem láthatott. – Lényeg, hogy a következő öt percben semmi hirtelen mozdulat.
Ebben maradtak. Ben lemászott az őrhely létráján, és meglátta az illetőt, aki felordított neki.
A „társa” is sötétedő szemüveget hordott, nyilván védte magát a napfénytől. És Ben pedig külön örült annak, hogy nem a „szevasz hogy megváltoztál” mondattal köszöntötte, hanem csak annyit morgott:
- Idióta – Ben Kennedy majdnem kiköpött utána, ahogy elkezdett felmászni a létrán, a férfi még vissza kiáltott: - Az őröknek gyülekező van a második emeleten az udvarban.
- Tudom, tudom – dünnyögte Ben, de túl hangos volt. A férfi megint megállt a létra egyik fokán, és megállapította:
- Furcsa a hangod.
- Megfáztam – válaszolta Kennedy, nagyot lódítva. Törekedett rá, hogy társa halálából, és jelenlegi föld alatti tartózkodási helyéről a másik mit se sejtsen. vissza sem nézve. – Szar itt az időjárás.
Szerencséjére az őr nem kötözködött tovább. Ben elindult a messziről integető Phil felé.
- Dan, a kalózhajónál találkozunk – mondta végül a gégemikrofonjába, majd elindult Maynard felé.
Furcsa volt köztük járni, olyanként, akiket üldöznek. Furcsa volt használni gőgös, leereszkedő hangnemüket. Furcsa volt megismerni a kívülről semmiképpen, de belülről nézve talán még barátságosnak is vélhető bajtársi viszonyt a kalózok közt, azt a tét nélküli rivalizálást, ami őket jellemezte.
Ben Kennedy, Phil Maynard és Dan Hedman eggyé váltak azokkal, akikre a hálójukat kívánják rávetni.
Talán a zöldfülűnek sikerült a legkönnyebben alkalmazkodni. Mégpedig azért, mert nem töltött hosszú éveket a katasztrófa-elhárítóknál, mint két társa, hogy beléje rögzüljenek azok a viselkedési normák, amik a kalózoknál nem voltak meg.
Ahogy rótták az épületet, elámultak. A márványozott padló csillogott a lemenő napfényben, narancsszínben fürdött a padló, a falak és ez mintha kihangsúlyozta volna a falon lógó kárpitok mintáit.
Az emeletekre lépcsőkön lehetett feljutni. Itt is remek kilátás nyílt a tájra, hiszen a lépcsőház valójában egy hatalmas üvegbura volt.
Ahogy haladtak felfelé, újabb kalózokba akadtak, akik rögtön kérdezősködni kezdtek megölt társaik után:
- Merre vannak? – kérdezték, a keresett személyek nevét ismételve. Szerencsére Phil felkészült, és megpróbálva eltorzítani a hangját, válaszolt:
- Most éppen részegen fetrengenek a főváros egyik kocsmájánál.
A kalózok megszaporázták lépteiket, a lépcső csak úgy döngött.
- Gyerünk srácok, be kell mosnunk nekik egyet! – azzal amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.
A második emeleten könnyebb volt oda találni az udvarhoz, a szobák kevés száma miatt. Áthatoltak egy gigantikus nappalin, ahol selymes bútorok hevertek szanaszét egy elektromos kandalló előtt.
Az udvar még naplementekor is pompásan nézett ki – mint bármi ebben a palotában. A növények új színeket nyertek a sötétedés következtében, sosem látott színek, alakzatok váltak láthatóvá.
Ennek ellenére egyik tégla sem vette le szemüvegét. A lencse most kivilágosodott, így még jobban is láttak a halványodó fényben, szóval ez még egy ok volt arra, hogy magukon hagyják.
A kalózok a macskakő burkolat közepén gyülekeztek. Züllött banda volt, rendezetlen sorokban zsibongtak. Néhány percig szitkozódva rendezték a sorokat, majd a három tégla is láthatatlanul beépült.
Távol egymástól álltak be az ökörhugyozás szerű sorokba, biztosítva a tényt, hogy nem egymással vannak, és a kalózok sem fognak gyanakodni, hogy ők nem közülük valók.
Néhány perc néma csendes, feszült várakozás következett. A nap megcsillogtatta a növényeket, az orchideák szép lassan elkezdték kinyitni bimbóikat…
Akkor pedig megjelent a téren két alak.
- Ez a főnök – hördült fel az egyik kalóz Kennedy mellett. A katasztrófa-elhárító arra fordította a szemgolyóját – igen, valóban főnök lehetett valamelyikük, hiszen láthatóan minden ember nyelt egy nagyot.
Csak tudná, miért félnek tőlük ennyire!
- …most pedig meg kell jelennünk az őrök gyülekezőjén – mondta Vince Henderrman, átlépve az egyik harmadik emeleti szoba küszöbét. Pisztolyát mélyen ruhája alá rejtette, mikor kipakolták a kadmiumrudakat a kalózhajó fedélzetére. Azóta eltelt néhány óra – és Vince tudta, hogy most jön majd az őrség beszámolója, csak hogy a vezetőség is tudjon a kinti ügyekről. – Tudják, az őrök látnak mindent, ami a falainkon kívül törtténik. Ne maradjunk le beszámolójukról!
Átvágtak a termek rengetegén, és lesétáltak a lépcsőházban az alsóbb emeletre. A nap lilás fényben fürdette a csillogó üvegréteget. Vince Henderrman megtanulta szeretni e napokat, az ilyen estéket, amikor a táj ilyen mértékben festői. Ez inspirálta. Egy pillanatra elkalandozott a figyelme, lélekben visszatért a Salvisra, a karmélius templomba…
A francba! szitkozódott, mikor majdnem elvétett egy lépcsőfokot. A karmélius múltja már nem jelenthet neki semmit! Pedig még mindig ott égtek a fejében a tanítások, az a huszonegy év börtön… Vagy szabadság?
Mert valljuk be, itt, a kalózoknál sem volt szabad. Dominic Terrible a néhai mesterét személyesítette meg, aki folyton megkötötte a kezét.
Ahogy így haladtak lefelé, aztán át az impresszív szobákon, szöget ütött a fejében, hogy miért van itt? Miért akart elszakadni a karméliusoktól? Miért szövögetett nagy álmokat, holott egy lelkileg csonk volt, elzárva a társaságtól, kimaradva azok szabadságérzetéből. Csak most, a pillanat törtrészében ültette el magában a gyanakvás magját.
A gyanakvásét, ami arra figyelmeztetett: valami sokkal, de sokkal nagyobb dolog áll minden hátterében.
- Jelentem, a mai napon nem történt semmi különös! – mondta az egyik kalóz, akit Terrible kirendelt maga elé. – Habár, öt emberünk részegen fekszik Gusban.
Ben Kennedy elkapta Phil Maynard pillantását: mi vagy ki a franc az a Gus?
A pillantás azonban nem volt hosszú: Phil háta mögött Ben farkasszemet nézett Dominic Terrible-lel is egyszerre.
- Megkapják büntetésüket. Te ott! – kiáltott Dominic Ben-re, amikor a szemébe nézett. – És te! – kiáltott a hátra forduló Phil-re. – Ha holnap sem térnek vissza, megkeresitek azt az öt disznót!
Ben és Phil sápadtan bólintott. Az a magabiztosságot árasztó hang, az a mély dübörgő basszus, az, amitől a kalózok rettegtek.
És mostantól Ben Kennedy is.
- Na, mi van? – szólalt meg újra Dominic. Hangjából áradt a megvetés. – Történt más?
- Nem, uram – mondta remegő hangon az egyik kalóz.
- Akkor oszolj! – rikkantotta Terrible. – Holnapra magam előtt akarom látni azt az öt idiótát!
A negyedik emeleten kapott szoba falán az elektromos kályha izzó fénye árnyékokat vetett a falakra. Szörnyek vonaglottak a kárpitokon, harcosok mozogtak a remegő fényben.
A zöldfülű egy esetlen szaltóval landolt a szoba közepén heverő szófán. A bútordarab fa alapzata megnyikordult, majd megrepedt. Dan egy kicsit túlzásba vitte a mozdulatot.
A remekül berendezett szobában egy szekrény is állt a falnál. Ebben ruhadarabok voltak, bár nem mindegyik illett rájuk. A terv szerint ezeket csak akkor fogják hordani, ha a másik mosásra kerül. Tehát a modern mosási módszerek sebességét figyelembe véve, nem sokat kellett viselniük a bő, úri ruhakölteményeket.
- Valamit ki kellene találnunk, hogy eltűntek vagy ilyesmi – ajánlotta Phil, próbálva megoldani az öt halott teljes egészében való eltüntetését.
- Az egy kicsit feltűnő, nem gondolod? – vetette ellene Kennedy. – Szerintem ráérünk holnap kitalálni. Időnk, mint a tenger.
A többiek bólintottak.
Az elegáns szobának csak egy pozitívuma volt: a kényelmes ágy, a selymes ágynemű, továbbá a mellékelt fürdőkabin. Ben Kennedy, mielőtt álomba merült, még utoljára hallotta a Dan Hedman által leamortizált szófa recsegését…
