D
Don Perry utálta a necces melókat, de ki ne utálta volna? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy félti a bőrét. Bár, azért kapott szép kis összeget kapott szolgálataiért, amiért megérte elvállalni az egészet.
Miközben a pilótafülkében érintgette a felvillanó eszköztárban az opciókat, fejfájás gyötörte. Mögötte a “becsületes” bandája iszogatta a minőségi kwizek sört, és már nem az első rundnál tartottak… Egyszóval lassan a fehér földig itták magukat.
- Csönd! – kiáltotta ingerülten. A bebaszott csempészek egy pillanatra elhallgattak, de az alkohol hatására újra felkacagtak.
- Na elég legyen! – ordította megint, és ez a kiáltás már tükrözte tekintélyét is. A csempészek újra elhallgattak, és tovább bírták nevetés nélkül. Két röhögés között tompa puffanások jelezték, hogy némelyik embere nem bírta tovább, lefordult a székről és megpusszantotta a kemény talajt.
Don Perry végrehajtott egy ugrást. A parittyahajtóművek működése után Perry eltüntette az eszköztárat. Minden kifogástalanul működött. Most éppen a galaktika legszélén hasították az űrt, előttük eltünedeztek a csillagok.
- Kezdődik – mondta, csak úgy magának.
A részeg csempészek, mihelyst meglátták a vészjósló fekete lyukat, elhallgattak. Némelyikük el is ájult.
- Szóljatok a századosnak – rendelkezett Perry. Homlokán előtünedeztek a verejtékcseppek, melyeknek nem lett volna szabad megjelenniük. Most még nem, mert nem kellett koncentrálnia. Majd csak akkor, ha a fekete lyuk belsejébe érnek.
Mortimer százados megjelent mögötte. Tarkóján érezte a férfi meleg lélegzetvételét. Ő is zihált, ezt közelről hallotta. Túl közel, már-már idegesítette.
- Hogy állunk? – kérdezte Dex közönyösséget színlelve, de Perry hallotta, hogy kissé remeg a hangja. Teljesen egyetértett az aggodalmakkal. De hát ő akart ide jönni, ezáltal nem érzett együtt a századossal.
- Jól – mondta ugyanolyan közönyösen. – Bocsánat, többet nem tudok mondani, koncentrálok.
- Csak tessék.
Don Perry nem hazudott. A fekete lyuk vonzotta az űrben parányinak számító űrhajót. Fémes testét kisülések ostromolták.
- Megbénulunk? – kiáltotta rémülten Dex.
- Nem – mondta színtelen hangon Don Perry. – Egyszerűen csak elektromos mező alakult ki. Ráadásul egy mágneses mező vonz… Ez az!
- Micsoda? – hördült fel meglepetten Dex.
A kisülések megszűntek, Don Perry pedig azt kapta, amire számított: fékezett, de mégis gyorsult. Rohamosan.
- Ha tudja, hogy gyorsul, miért fékez?
- Azért, mert bármikor kiugorhatunk a lyukból. Nem kockáztatok.
Aztán mindannyian meglátták. Ott volt, teljes életnagyságában, több száz kilométerre tőlük. Annyira hozzászoktak a feketeséghez, hogy most hunyorogniuk kellett a váratlan fény hatására. Pedig a Xchsychs fehér égiteste még csak vakító sem volt.
- Sikerült – ujjongott Perry. – Azt hittem, rázósabb lesz.
- Jól csinálta – tapsikolt Dex. – Már értem, miért kérte meg az árát. Az elektromos kisüléseknél már majdnem elkezdtem félni.
- Hagyja a személyes érzelmeit – morogta a csempészvezér. A hajó felgyorsított, és öt perc múlva megtette azt a több száz kilométert. A bolygó eközben elfordult a tengelye körül, láthatóvá vált az a bizonyos visszafejlődött féltekéje. A bolygó másik részét végtelen erdő borította, ahol ki tudja, mi fészkel.
- Megkerüljük? – kérdezte Dex.
- Nem. Az sokáig tart. Majd a légkörben megközelítjük a várost.
Mortimer némán bólintott. Arckifejezéséből látszott, hogy még mondani akar valamit, de végül lenyelte és visszahúzódott a kabinjába.
Xchsychs világa azért pompás volt. Erdők ide-oda, azok az erdők szépek voltak.
Csak éppen nagyon régmúlt idejű hangulat fogta el az embert. Cikászok és több millió éve kihalt növények alkottak egy roppant erdőt. És nagyon jól látni lehetett a parton legelő dinoszauruszokat is. Dex nem sok fajt ismert, de a vulkanodonról tudta, hogy hangzatos nevüket azért kapták, mert leleteiket egy vulkánnál találták meg. Emily Proctar pedig eléggé jól ismerte ezeket az őslényeket, gyermekkorában szó szerint szerelmes volt beléjük. Ez azonban a régi életére, a salvisi életére emlékeztette, szóval valamilyen szinten keserédes is volt, hogy élőben láthatta azokat a lényeket, amikről gyerekkorában álmodott.
Hirtelen megjelent nagy visítással valami mögöttük. Árnyékba is borult minden abban a pillanatban, és Don Perry az eszköztáron átkapcsolt a hátsó kamerára.
Egy hatalmas madár volt az.
- Ez meg mi a fa… - kezdte a káromkodást Perry, de Emily még időben közbeszólt, mielőtt a csempészvezér befejezte volna arra a bizonyos anatómiai szervre tett célzását.
- Pteranodon. Azt hittem, kisebbek – bámult a kamerára ámuldozva Proctar.
- Nem érdekel, mit hitt! – csattant fel Perry. – Hogyan szedhetnénk le?
A felvillanó eszköztár átváltott az állapotjelentésre. Bedöglött a bal hajtómű, pont az, amelyikre a pteranodon rászállt.
- Le kell szállnunk – dübörögte Don Perry. Hangjából semmi jó nem hallatszott ki. Ideges volt. Szeretett hajója, a legénysége (akik most aludtak, és ide-oda hánykolódtak a földön) megsérült, és ezt nem tűrhette. Azalatt a sok-sok év alatt amit felépített, most megnyomorult.
- Az a placc jó lesz – döntötte el, egy tisztásra mutatva. Még dinók sem voltak ott, úgyhogy ez ígérkezett a legjobb döntésnek.
A megnyomorított hajó élesen jobbra tért ki, majd csempész vezetési stílushoz igazán nem méltó, esetlen manőverekkel leszállt. A jobb hajtómű lángolása miatt ezt meg is lehetett bocsátani.
A tisztás jó illatú fűvel volt borítva, itt-ott a földből cikászok nyúltak ki, mint hatalmas pöfetegek, vagy mint őskori pálmafák. Az egész térség érintetlen volt, és Emily arra gyanakodott, hogy a szebb napokon ez a térség legelőként szolgált. Valószínűleg a fentről megszemlélt vulkanodon csorda (amik most feléjük fordították fejüket és átnéztek a fák fölött, őket kutatva) táplálkozott itt.
Don Perry, akár legelt itt csorda, akár nem, ideges volt. Nem számíthatott illuminált legénységére, és mérhetetlenül bosszantotta, hogy egy nő jobban tájékozódik ezen a sárgolyón.
Már csak az volt a kérdés, merre induljanak el, mert azért a végtelen semmibe sem mehetnek!
- Szerintem valami civilizációra utaló jeleket kellene keresnünk – vélekedett Dex.
- Á, azt tudja, hogy nincsen ezen a féltekén – vágott vissza epésen Perry. – órákig nézegette a Xchsychs történelmét és földrajzi tényezőit leíró felvételt, nemde?
- Donaldnak igaza van – bólintott Emily. Perry szúrósan meredt a nőre, amiért “ledonaldozta”, de nem mondott semmit. Olyan paprikavörös volt, hogy az ex-rendőrnő azt hitte, a feje mindjárt felrobban. – Viszont elindulhatunk a fejlett félteke felé. Ami arra van. – A dzsungel felé mutatott. – Vagy mehetünk a partra, ahol leadhatunk egy jelzést.
- Nem hinném, hogy beválna – dünnyögte Perry. – A fenébe, szerintem a dzsungelben kellene elindulnunk, mert az vezet a civilizáció felé. Meg aztán, a parton széttaposnának azok a dinók…
- Vulkanodonok – bólintott Emily. – Békés lények, nem kell megijedni. Különben is, alig nagyobbak egy embernél.
- Támadt egy ötletem! – szólt közbe a százados. – Az imént azt mondta, alig nagyobbak egy embernél, és békések. Talán használhatjuk őket hátasként.
- Hm, jó ötletnek tűnik – gondolt bele Emily. Valóban volt fantázia benne, és egy próbát megért. – Na jó – mondta végül -, de számítsanak rá, hogy nem lesz egy felemelő élmény azokon a vulkanodonokon ülni. Bőrük kemény, mint a gyémánt, de csúszós is, mint a jó kwizek sör…
- Ne is mondja – legyintett Perry, mikor meghallötta az utalást a sörre vonatkozóan. – Vágjunk bele!
A vulkanodonok tényleg engedékenyek voltak, talán azért, mert már eleget ittak, és elindultak egy új legelő felé, vagy csak mert tényleg olyan jámborok voltak, hogy lovagolhassanak rajtuk.
A dzsungel hőmérséklete azonban szabályosan orrba vágta őket. A cikászok felfogták a meleg levegőt, és fel is szabadították a forróságot. Szó szerint feelolvadtak, és muszáj volt megszabadulni néhány melegebb ruhadarabtól is… De ez igazából mellékes volt. A vulkanodonok rendületlenül törtek előre, beletörődve, hogy málhákat cipelnek, és hogy azok a “málhák” beléjük csimpaszkodnak, próbálva fent maradni kemény hátukon.
A gondok csak akkor adódtak, amikor Emily megálljt parancsolt a csapatnak és a hátasoknak.
- Hallok valamit.
Abban a pillanatban messze tőle megmozdult az aljnövényzet egyik igencsak rikító, színes része. A vulkanodonok felbőgtek, ahogy orrukba jutott a közeledő élőlények messziről érezhető bűze.
És meg is látták őket.
Nem voltak hatalmasak, de falkában jöttek, ami megsokszorozta nem túl nagy erejüket. Hosszúkás fejükön hosszú száj nyújtózott, benne mélyen ülő, hegyes fogak. Lábukon kitüremkedő, más fajnál elő nem forduló karom állt ki, amik segítették őket az aljnövényzetben való közlekedésben, de a békésebb lények rémálmaiban inkább szerepelt ez a karom.
A deynonikuszok sosem voltak magányos farkasok. Falkában tivornyázó dinoszauruszokként tartották őket számon, a karmaik pedig száznyolcvan fokos szögben be tudták hajlítani, amivel, hogy ha ráakaszkodnak a prédára, méteres mélységű sebet vájhatnak velük az áldozat testébe.
A kalózok némelyike fegyver után nyúlt, de Emily leintette őket, és amilyen halkan csak tudta, azt mondta:
- Meneküljünk!
Azzal leugrott a vulkanodonról. A többiek is követték példáját, egyesek lassabban fogták fel a parancsot, és utánozták a mozdulatot, de megmenekültek – fél perccel később egy cikász mögül nézték végig a deynonikuszok mészárlását. A vulkanodonok hiába csapongtak farkaikkal, csak két ragadozót tudtak ártalmatlanítani, és így is kevesen voltak.
Emily szeme sarkában könycseppek jelentek meg. Dex gyengéden letörölte a cseppeket és azt mondta:
- Ne féljen, nem lesz semmi bajunk.
- Nem magunk miatt aggódok – csattant fel Emily. – A vulkanodonok… Olyan ártatlanok…
- Voltak – köpött ki Perry, és igaza volt. A növényevőkről immáron csak múlt időben lehetett beszélni. – Ideje mennünk…
Azzal elhallgatott. Árnyék borult az arcára. Egy hatalmas árnyék.
- A francba – szitkozódott halkan a csempészvezér. – Baszd meg, ez kurva nagy!
- Ne csak a száját jártassa, fusson – kiáltotta rémülten Emily. Addigra már a deynonikuszok is velük együtt menekültek, és egyből beelőzték őket. Mindannyian megijedtek valamitől. A hatalmas árnyék tulajdonosától, ami most véreres, dühtől villogó szemekkel nézett a falkában vadászó húsevők felszaggatott testű prédáira. Az értelem teljes mértékben hiányzott a tekintetéből.
Emily hátra fordult. Felsikoltott.
Nem hitte volna, hogy valaha összeakad egy igazi, kifejlett alloszaurusszal. Ugyan a tyrannoszauruszok voltak a legrettegettebb húsevők, az alloszauruszok viszont majdnem olyan rettegettek voltak, még a méretük is alig maradt el a T-rexekétől.
- Ez meg mi? – kiáltott rémülten az egyik csempész, fegyverét lóbálva.
- Egy allo… - lihegte Emily futás közben. Növényeket ugrott át, melyek többsége a csípőjéig ért, de egy pillanatra sem szándékozott megállni, mert a hatalmas lény meglátta őket, és öles, földet dübörgető lépteivel elindult feléjük. Közben olyan csatakiáltást hallatott, melyet egyhamar nem felednek majd el.
A futás kellemetlen volt, hamar elfáradtak, mivel kerülgették a hatalmas növényeket, ugrották át fákat, felébresztve álmukból strucc szerűk compsognathuszokat, és felriasztottak egy fura dinókból álló csoportot is, amiknek szárnyszerű kezeik voltak.
Végül, mikor az alloszaurusz vészesen közel került hozzájuk, meg kellett állniuk – kiértek a dzsungelből, és egy szakadék szélén álltak. Alattuk egy tó találkozott egy folyóval. Nem is volt kérdés, mit tegyenek.
- Ugranunk kell – mondta Emily, közben hátra-hátra kémlelt, rémülten nézte a közeledő óriást.
- Bassza meg, el kell dobnunk a fegyvereket! – ordította Don Perry.
- Akkor dobják már! – kiáltott vissza Emily, majd lenézett.
Nagyjából tíz métert kellett zuhanniuk. Nagyot nyelt. Csak kibírja…
Az első csempészek már ugrottak. Emily arrébb mozdult, elvégre nem akart a többiek nyakába ugrani, majd a még fent maradtakra pillantott: mindannyian elrugaszkodtak.
Végül ő is ellökte magát a talajtól, és egy másodperc torokszorító, gyors zuhanás után csapódott be.
Az alloszaurusz meglátta, hogy elvesztette a zsákmányokat. Csökevényes kezeit előrenyújtotta, egyensúlyozott, alig bírt lefékezni a szakadék pereme előtt. nagy kődarabokat lökött le még így is, hogy megmenekült.
Majd az óriás felegyenesedett, és panaszos, messze elhallatszó ordítást eresztett ki magából.
