Emily kikémlelt az egyik magasabb fűcsomó mögül. A csempészek egytől-egyig ott voltak körülötte, saras csizmáik igaz beleolvadtak a monoton dzsungelbe, mégis észrevette őket.
- Szerintem felkelhetünk – suttogta Don Perry. Amióta kimásztak a folyóból, újra szembe kellett nézniük a visszaeső félteke ragadozóival. Először egy albertoszaurusz érezte meg szagukat, de abba bele ürítettek egy fegyvertárat – már ami megmaradt az ugrás során, volt néhány bolond csempész, aki fegyverével együtt ugrott. Majd az igencsak hosszú nyakú tarboszaurusz kémlelt be az egyik hatalmas fatörzs mögé. Ezt már nehezebb volt elküldeni melegebb – és civilizáltabb – éghajlatokra. Az egyikük, a Sárga Kobra nevű kwizek csalta el messzebbre, és a szerencsétlen ragadozó felnyársalódott egy csapdán.
Csapdán, amit nem ők állítottak.
Éppen az utolsó halálhörgések elhaltát varták a fűszálak mögött, amikor Don Perry megadta a jelt a felállásra. Mindenki feltápászkodott, és igyekezett lesöpörni magáról a csúszós sárdarabokat.
- Szar egy hely ez – állapította meg Perry. – Már csak azt kell kideríteni, kik állították ezt a csapdát. – Itt a több méter magasra nyúló, hegyes fadárdákra mutatott, illetve a felnyársalt tarboszauruszra, aminek a nyaka is beletört a dárdák sűrejébe.
- Szerintem nagyon egyszerű – szólalt meg a dinót csapdába csaló Sárga Kobra. Nevét egyébként a bőrkeményedésének mintázatáról kapta, olyan mintája volt, mint egy kobra fejének mintázata, és mindez vakító okkersárgán világított a feje búbján. – Mások is élnek a dzsungelben, nem csak dinók.
- Erre nem is gondoltam – ráncoltam a homlokát Perry. – Igen, igazad van. Ezért várok én a csapatomba kwizekeket: helyén van az eszük és a szívük is…
- Nem tesz semmit, főnök – legyintett Kobra. – Nyilván azt hihetted, hogy annyira visszafejlődött ez a dzsungel, hogy ide senki sem merészkedik.
- Valóban – bólintott Don Perry, és arca elárulta, a témát lezártnak tekinti, mármint azt a témát, hogy mit gondolt a dzsungel élőlényeiről. – Úgy látszik, az itteni emberek állították ezt a frappáns csapdát.
- Nagyon úgy látszik – bólintott a kwizek, mintegy alátámasztva a véleményét. – Mivel nem tudjuk, merre laknak, ezért nyomokat kezdhetnénk el keresni – azzal a talajra pillantott. Semmi érdekes nem volt rajta, leszámítva a tarboszaurusz kiköpött belsőségeit és vértócsát.
- Azzal most nem mennénk semmire – csatlakozott be hozzájuk Emily. – Ebben az aljnövényzetben annyit érünk, mintha egy bizonyos kvarkot keresnénk egy mól deutériumban.
- Akkor a talajt hagyjuk – vágott vissza Sárga Kobra. Nagydarab fejével pásztázni kezdte a végtelen dzsungelt, az örök erdőséget. Arcán a koncentráció jelei látszódtak, és bandzsított is hozzá. – Ott!
A kiáltás úgy meglepte a nőt, hogy egyet ugrott hátra, majdnem beugrott a tarboszaurusz mellé.
- Hol? – kérdezte meglepetten.
- Ott – mondta Kobra, most már jóval halkabban. A távolba mutatott, egy fatörzs felé. – Látja a jeleket?
- Nem igazán – nézett arrafelé Emily.
- És így? – a kwizek gyorsan odaszaladt az ominózus fatürzshöz, és a kérgére mutatott. Azon egy hosszan elnyúló, sárga csík volt festve.
- Igen, így már én is észrevettem – bólintott az ex-rendőrnő. Ő is odament a törzshöz, megvizsgálta, majd körülnézett. Most neki lett volna kedve felkiáltani, de végül tűrtőztette magát. – Ott egy másik sárga.
- Akkor levonhatjuk a következtetést – kiáltott utánuk Don Perry. – Ez egy turistajelzés.
- Pontosan – bólintott Sárga Kobra. Az összes csempész bólintott, és nem kellett nekik mondani, merre induljanak tovább.
A jelzések kivezették őket egy meredek hegylánchoz, ahol verőfényesen sütött a nap. A dolomit hegység több kilométeren terült el, és egy völgyet alkotott, aminek alján további erdő terült el, de ezúttal már fenyők nyúltak a magasba, nem cikászok.
Egy valami azonban így is ugaynaz maradt: a völgy állatvilága. Ornitholeszteszek vadásztak gyíkokra, őket tojásrabló oviraptorok követték, egy aprócska tóban kampós karmú barionixek halásztak.
- Ezek a rühes dinók már sosem fogynak el – nyögött fel az egyik csempész.
- Szerintem roppant szórakoztatóak – vigyorodott el Emily a kijelentés hallatán. – Tudniillik, én egész életemben erről álmodoztam, hogy találkozok egy dinóval. És most íme, már most egy egész csapat dinóval találkoztam!
- Perry emberei szerintem sosem akartak találkozni dinókkal – vélte Dex.
- Pontosan – recsegte Don Perry. – Amikor egyszer a Harax állomáson bedobtak minket egy arénába, dinókkal kellett küzdenünk. De nem ám nyámnyilákkal! Velociraptorokkal!
Emily füttyentett.
- Az kemény menet lehetett!
- Nem is tudom, hogy történhet meg ilyen a Harax állomáson – bosszankodott Dex. – Azt hittem, az egy békés, halált félő világ, erre még élvezik, amint az őslények öldöklik egymást, meg az embereket!
- Vagy csak amiatt bosszankodik, hogy odáig már nem ér el a tellus katasztrófa-elhárítók keze – vágott vissza Don Perry. – A Harax tudtommal a Domínium és a Külűr határán van.
- Eltalálta. Azért építettük a bolygót, hogy megoldjuk a Wright világokon bekövetkezett túlnépesedést – erősítette meg Perry információit Mortimer. A Harax állomás egy rajzasztalon tervezett hely volt, először szegényes atmoszférával, majd mikor megnőttek a fapalánták, már egyre oxigéndúsabb levegő lett a légkörben. Így már nincs szüksége a mesterséges légkörre, legalábbis annyira nem, mint a legkorábbi időkben. Továbbá mostanában már kezdi kinőni a mesterséges bolygó címet, és egyre jobban válik egy “átlagos” bolygóvá.
Ami Dexet illeti, valóban boszankdott: a Harax a Külűrbe tartozott, legalábbis hivatalosan. Egyébként folyamatosan érkeznek oda bevándorlók, és a Domínium egyengeti az útját. A Domínium-Külűr határon fekszik, éppen hogy átnyúlik a külűri rendszerek felé.
- No de hagyjuk a Haraxot – legyintett Perry. – Azok az átkozott velociraptorokba bele kellett üríteni néhány tárat, de végül sikerült.
- Nocsak, nocsak. Pusztán fegyverekkel? – füttyentett most a százados.
- Volt benne egy kis taktika is – kuncogott Perry. – Az úgy volt…
- Pssssszt – hallgattatta el őt Emily. Zajt hallott. Bár az itt sok volt, ez mégis hangosabb volt, mint a többi.
A többiek is meghallották egy idő után. Dübörgés. Egyenletesen jött a hang, mint távoli üstdobok. Emily először megijedt, majd összeszedte magát.
Mellette egy manot felhördült. Yiella volt az, Don Perry segédje. Mindeddig csak állt és hallgatott, és követte a csapatot. Annak sem adott hangot, hogy vizes lett vastag bundája. Yiella egyébként ilyen természetű volt, nem sok mindenen izgatta fel magát, de ha ez mégis megtörtént, az végzetes volt. Most éppen felhúzta magát, de nem ártott senkinek – leginkább csak a távoli dübörgések okozójának fog, de annak nagyon.
- Már mindenki minket üldöz? – csattant fel Yiella.
- Nyugodj meg – csitította őt Perry. – Szerintem mi állunk az ő útjukba. Sem fegyverünk, sem ötletünk – akárkik azok, meg kell adnunk magunkat.
- Nálam itt van az öklöm, az elég fegyver – sziszegte a bajsza alatt Yiella. Hatalmas tappancsát megmutatta a világnak, és ott tartotta a levegőben egy ideig.
- Nem, Yiella – csóválta meg a fejét Sárga Kobra. – A főnöknek igaza van. Nem harcolunk. Megoldjuk diplomáciával.
- Ne féltsd a bőrödet – mondta megnyugtatóan Perry. – Nem lesz gond.
Ugyan Yiella egy picit még zúgolódott, ennyiben maradtak.
A döngő lépteket tett is követte: hatalmas árnyék jelent meg előttük. Nem is egy; kettő iromba árnyék. A csempészek először halkan szitkozódtak, majd elkezdtek futni az ellenkező irányba. Emily nem értette, miért ijedtek meg. Ami feléjük tartott, az több volt, mint ártalmatlan.
Két dplodokusz.
Emily is felsikított, de nem a félelemtől. Már azt nem hitte el, hogy valaha találkozik dinoszauruszokkal, de azt, hogy egy huszonnyolc méteres diplodokusszal, arra végképp nem számított.
- Jöjjenek vissza! – kiáltott derűsen. Nem fognak bántani!
Állítását megcáfolandó, egy pengő hangot hallató tárgy fúródott bele a talajba, pont a nő lába előtt. Hosszú volt, látszott, a nyílvesszők jellegzetes alakját veszi fel, de alapjában véve maga az egész valami nehézfémből lehetett, ozmiumból talán.
A diplodokusz is lépett egyet, és Emily előtt csapódott a földbe gigantikus lába. Ott, ahol földet ért, a talaj berepedezett, és a lábfej egyre mélyebbre süllyedt, a gödör felvette a lábfej alakját.
Emily is futásnak eredt, és csodálkozott, hogyan érhették be ilyen könnyen a diplodokuszok. De ez lényegtelen volt azzal a ténnyel szemben, hogy lőttek rá, és ez nem hagyott más választási lehetőséget a menekülésen kívül. Az ozmiumvesszők pendülve csapódtak be mögötte. A többi csempész már lefelé igyekezett a völgyben, de Emily csak átkozta őket; remek célpontot nyújtottak a lövőknek, akik így szó szerint vadkacsavadászatot rendezhettek.
Muszáj volt hátranéznie. A diplodokusz feje ugyan eltakarta a mögötte lévő világot, de még így is sikerült kivennie a napfénytől elmosódott, fekete sziluetteket: háztetőket, és a legfontosabb, hogy embereket.
Próbált inteni, hogy ő barát, lengetni kezdte a gyorsan ruhájából kiszaggatott posztódarabkát, de a diplodokusz lépett egyet, ő neki meg muszáj volt elugrania a robosztus láb elől.
Egy ideig csak gurult a völgy aljnövényzetében. Ugyan a bokrok és cserjék vastagok voltak, így sem védhették meg a bőrszaggató dolomit felszíntől. A tüskés bozótba Emily minduntalan beleakadt, ruhája foszladozni kezdett onnantól, ahonnan leszakította a fehér zászlóként szolgáló posztódarabot. Nem tudta, mennyi maradt még a testén, de abban már szinte biztos volt, hogy a jobb válla meztelen, és a dolomit okozta sebek életre kelnek rajta.
Aztán, végre abbamaradt a fickándozás és gurulás lefelé a lejtőn. Egy füves gödörben landolt, szerencére puhára esett, de nem volt ilyen szerencsés a későbbiekben: már látta, hogy teste kezd belesüllyedni a gödör aljában lévő sárba. Ugyan fű is volt itt, azok rögtön beletörtek a ruhájába – már ami még megmaradt belőle.
Emily-t azonban nem csak a sebek elvérzése fenyegette: a diplodokusz, ami elől elugrott, most nyurga, hosszú fejét a bokrokba vájta, úgy kereste a nő ismerős szagát. Talán mégis csak barátságosak lehetnek ezek az emberek, akik lőttek rá?
Emily semmit sem tudott biztosra, és ez nagyon nagy probléma volt. Próbált megmozdulni úgy, hogy ne fájjon, de a jelenlegi helyzetben ez aligha volt lehetséges.
A diplodokusznak már érezte a meleg leheletét. Ugyanakkor nem félt - most már vesztenivalója sem lenne..
Végül leszidta magát: ez a dinó lehet, hogy barátságos, csak a gazdáik nem! Lehet, hogy az amúgy növényevő óriás nem kíván kárt tenni benne. Miközben ezen gondolkodott, árnyék vetült rá, majd kidőlő facsemeték, ahogy a hatalmas dinoszaurusz rálépett a domb talajára.
- Hölgyem, nyugodjon meg! - ordította valaki messziről. - Nem akarjuk bántani magát!
Na persze gondolta Emily, úgy sejtve, a támadóktól jött az ordítás. A hang kicsit tört emberi nyelven szólalt meg, de kristálytisztán vette ki a “bántani” és a “magát” szót.
- Halló, hölgyem!
Nem fog válaszolni... Nem fog, mert nem érdemlik meg. Rátámadnak, majd taknyuk-nyáluk összefolyik. Micsoda köpönyegforgató viselkedés!
A diplodokusz az égbe emelte tekintetét, majd nyaka visszafordult a gazdái felé. Miközben a nyaka hajlongani kezdett, hallani lehetett nyakcsigolyáinak ropogó hangját.
- Hahó - rikkantotta újra az eddigi.
Csak nem állnak le...
Mögüle hirtelen növények zörgését hallotta, majd tompán koppanó lépések zaját. A csempészek utána eredtek, és most versenyeztek, ki ér oda előbb Emily-hez, és ki lesz a legnagyobb lovag, hogy felsegítse. Félúton viszont egyikük beleütközött a diplodokusz irdatlan lábába, és gurulni kezdett a dombról lefelé. A növényevő sértetten lóbálni kezdte a lábát, és csapkodott ostorszerűen elvékonyodó farkával.
Mikor a többi csempész is észbe kapott, és meglátta a diplodokusz lábát, rögtön beugrottak a bozótosba - tíz másodperc múlva pedig kikémleltek, felnyújtott kézzel. Megadták magukat.
- Elnézést kérünk - ordított le az előbb megszólaló a diplodokusz mögül - vagy mellől, azt senki sem hallotta, honnan.
Emily fájdalomtól lassan feltápászkodott, szédelegve az egyik magasabb facsemetéhez botorkált és nem törődve az őt mardosó sebekkel, megkapaszkodott a csemete törzsén, és felnézett.
Először nem hitte el, amit lát.
Nem, talán nem is volt igaz!
A diplodokusz egy házat cipelt kemény hátcsigolyáin. Mögötte feltűnt még egy hosszúnyakú - majd még egy és még egy. Ezek pedig egy épületegyüttest alkottak.
Minden ház kihasználta a diplodokusz húsz-harminc méteres hosszúságát, és hogy elossza a súlyt, még keresztben is tovább folytatódott az állat testén egy-egy kunyhó. Több emeletes kajibák is akadtak a sok között. A diplodokuszok pedig csak gyűltek, maguk mögött hagyva azt a dübörgést, amit nemrégiben meghallottak.
- Hú - ámuldozott Emily. Még mindig nem hitte el. A diplodokuszok egy egész sétáló várost hordtak magukon, és láthatólag elbírták az irdatlan súlyt. Meg sem kottyant nekik.
Az, aki kiáltott, pedig egy egyszerű őrtornyon állt, mellette pedig két oldalon két íjász fogta közre őt.
- Bocsánat! - ordibálta fentről a - valószínűleg - xchsychsian. - Azt hittük, már megint azok a szemét hódítók!
Hódítók? Lesz mit kérdezni. És lesz mit megmagyarázni.
- Semmi gond! - ordított vissza Sárga Kobra. Azt, hogy semmi gond, Perry nem modta volna. Igenis volt gond. Például az ok nélkül rájuk támadás.
- Önök xchsychsianok? - tudakolta most már kissé halkabban az őrtoronyban álló.
- Nem, de magukat keressük - mondta Kobra.
- Valóban, és magyarázzák meg, amit műveltek... - fortyant fel Don Perry, és előre szaladt. De óvatlan volt, megbukott egy gyökérben és nekiesett a diplodokusz földbe mélyedt lábába, és elájult.
Ha nem ájult volna el, a vezér valószínűleg szégyenkezett volna ezekért a bugyuta mozdulataiért.
- Most, hogy lenyugodtak a kedélyek - mondta derűsen a xchsychsian, miközben a diplodokuszok lábáról apró létrák ereszkedtek le -, megtisztelnek minket, és velünk tartanak?
