Két nappal később...
Dex cspatával magányosan lépkedett Salvis fővárosa, Boader felé. Késő délutánra járt az idő, a sivatag lassan kezdett elcsendesedni, a homokban tárolt meleg most szabadult fel, mikor elkezdett hűlni a levegő.
Boader fényei ott tündököltek előttük. Egy háromezres város volt, itt a semmi közepén. Viszont rengeteg víznyerőhellyel rendelkezett a város, illetve kutakkal, amik begyűjtötték a sivatag alatt folyó karsztvizet.
Épp egy ilyen kút mellett haladtak el, amikor Don Perry megálljt parancsolt. Dex engedelmeskedett, ahogy a többi szabadúszó is. A társuk, egy termetes manot felhördült.
- Nyugalom, Yiella, nyugalom – csitította őt Perry, ránézve egy úton-útfélen szobrozó örömlányra. - Ez csak egy kurva, mit árthat nekünk?
- Nem az a baja – ment oda egy másik csempész. – Nézd!
Az égbe mutatott.
Ahol egy háromszög alakú szállítóhajó emelkedett fel, nagy zajt csapva a hidegfúziós hajtóműveivel. Homokfelhő kavarodott fel alatta, és mint árnyék a sötétben tűnt el a szemük elől.
- Na, látod, Don, mindjárt megnyugodott...
De Dex egyáltalán nem nyugodott meg. Kissé zavarta, hogy pont itt, pont most egy kósza hajó szállt fel. Pedig itt még hely sincs, ahol leszállhat, nem hogy fel...
Talán ez is azok közé a gyanús esetek közé tartozott, amik mostanában történtek az Arany Haranggal kapcsolatban. Például hogy Vyrlaxon, ami egy vr’ak uralta bolygó, hívőket öldösnek... Hogy itt, Salvison robbant ki mindez, itt, az isten háta mögött. Tralusról nem sokat tudtak.
- Szerintem vizsgáljuk meg a hajó felszállási helyét – ajánlotta Dex.
A csempészek mind ránéztek.
- Jó, próbáljuk meg – törte meg a hirtelen támadt csendet Perry. – Nincs jobb ötletem, szóval jobb lesz, ha ezt tesszük. Ráadásul, ön a főnök, Mortimer.
- Rendben. Akkor menjünk.
Azzal a csapat belevágott a boaderi estébe.
Boader, valljuk be, barátságos városka volt. A város „közepén” – ami egyébként a déli szélén helyezkedett el -, volt a Boaderi Vezetőség épülete. Körülötte egy hosszú, sugárutakkal szerteágazó, kivilágított utca helyezkedett el. Ez volt a Központi Utca.
A Központi Utcában lakásokat lehetett venni vagy bérelni, természetesen borsos áron. De a látvány magáért beszélt: jégcsap alakú, a szivárvány minden színében világító lámpások lógtak az oszlopokról, póznákról, és minden magasabb épületről. Körülöttük emberek és idegen lények – főként skruddok – jártak-keltek. Néhány bolt is helyet kapott az utcában, de ezek nem voltak többségben.
Egyedül a prostik rontották el az összképet – de belőlük minden utcában volt egy adag.
Boader a színnes jégcsapok világa volt.
És a kurvák világa...
Don Perry, miután a negyedik örömlányt tolta el magától, most odafordult Dexhez:
- Százados, szerintem itt nem találunk semmit. A porfelhő már eloszlott, és nem tudjuk, pontosan merről is indult el a hajó. Valami más módot kell kitalálnunk.
- Igaza van – Dex ráfordult az egyik sugárútra. Itt néhány szobor kapott helyet kivilágítva. Néhány skrudd járkált errefelé, és egy igencsak kétes kinézetű csöves.
- Itt szállt fel a porfelhő – állapította meg a százados. – Legalábbis ebben az irányban.
Elindultak egy mellékúton. Az út egy sikátorba vezetett, aminek a végén egy leomlott fal volt.
A fal mögött egy lyuk tátongott. Valószínűleg egy csatornanyílás lehetett, mellette pedig egy eldobott csatornafedél. Egyébként semmi sem volt a mögöttük lévő zsákutcában.
Az azonban meglepte Dexet, hogy a falat lebontották, hogy levegyék a csatornafedelet. Talán rejtegethették a lyukat, ami egy csatorna esetében korántsem megszokott.
- Lemegyünk.
A csempészek felhördültek. Nyilván nem akarták bemocskolni magukat...
- Amíg itt vagyok, addig nem – jött mögülük egy női hang.
Mindenki hátrafordult. Dex szemébe fény villant, ami egy zseblámpából jött. Hunyorgott, és éppen csak ki tudta venni egy ember körvonalát. De hogy pontosan ki lehetett, azt nem tudta.
- Mi a... – fordult hátra Don Perry.
Éppen egy szitkot fojtott el, amikor a női hang felől bebiztosított fegyverek ropogása hallatszott fel.
- Boaderi Rendőrség, készenléti ügyosztály. Önök éppen vizsgált területen járnak...
- Na álljunk meg – szólt közbe Dex. – Tellus City, katasztrófa-elhárítás. Dex Mortimer százados vagyok és a csapatommal...
- Nem érdekel – sikkantotta a nő. – Tőlem lehetnek a Humán Domínium elnökei is, itt most nem tartózkodhatnak. Fontos küldetésben járunk el. Tudomásunkra jutott, egy bizonyos Acél Kwizektől, hogy itt nemrégiben a salvisi hívőgyilkosságok felelősei táboroztak.
- Mi is éppen emiatt jöttünk. – Magyarázta Dex. – Nos, ha együtt derítenénk fel a terepet, talán könnyebben menne.
- Megoldható lenne – a fegyverek csöve visszahúzódott. – Az a baj, hogy megfelelő felszerelés nélkül...
- Megfelelő a felszerelésünk – méltatlankodott Dex.
- Nem hinném – dünnyögte a rendőrnő.
Azzal leoltotta a lámpát, és a csapat látni vélte, hogy a rendőrök – akik öten voltak – palackokat hordoztak a hátukon, illete több emberen is békatalp volt. A nő hordott csak egyenruhát, de a félig lehúzott zipzár mögött látni lehetett a vízálló búvárfelszerelést is. Pont olyat, amilyen a többieken volt.
- Akármit csinálnak, minket hagyjanak ki ebből – szólalt meg Don Perry. A csempészek helyeseltek. – A hajónkon várjuk.
A csempészek eloldalogtak a rendőrök mellett, és eltűntek a Központi Utca fényárjában.
- Emily vagyok – a nő közelebb lépett, kezet nyújtott. Dex-szel kezet fogott, majd magyarázni kezdte: - Ez a lerombolt fal alig egy hete készült. Az a zsákutca lett volna ott eredetileg. Úgy láttuk, valamit őriznek ott. Lebontottuk a falat, és ezt találtuk. Mikor be akartunk hatolni a csatornába, már teljesen elárasztotta a karsztvíz. Így hát elnapoltuk a vizsgálatot, mára, így estére, hogy teljes diszkrécióban tudjunk dolgozni.
- Hát... Mit mondjak, jól tették – helyeselt zavartan Dex. – Talán ha tudnék valami feladatot elvégezni itt, Emily... Akkor nagyon szívesen segítek.
- Hát persze. – Emily intett, és további emberek hoztak kerekeken guruló széket, rajta számítógéppel, illetve egy nagy antennával.
- Az lenne a feladata, hogy őrködjön. A gégemikrofonunknak köszönhetően minedent hallani fognak. A sisak kamerával van felszerelve, így mindent látnak.
Dex elismerően füttyentett. Ez az alacsony, szőkésbarna hajú rendőrnő idehozott egy egész csapatot... Nem számított ilyen felkészültségre, főleg nem Salvison.
- Azt hiszem, mindenki tisztában van a dolgával – bólintott Emily. Levette az egyenruháját, hanyagul a földre dobta, majd befonta a haját és felhelyezte a hátára a palackot. A teljes fejet burkoló sisak olyan nagy volt neki, hogy ő egy, csak az arcot takaró, különleges sisakot hordott. Ebből is látszottak a rendőrnő apró méretei. Különben nem volt egy ronda teremtés...
- Gyerünk!
Ezt parancsolta, majd a csapat átlépett a falon.
A gégemikrofon és a kamera remekül működött.
A hat rendőr súlytalanul lebegett a csatornában amiben csak a lámpák fényei hasítottak egy bizonyos sávot. A csatorna falai nem voltak rondák – sőt, az átlagos csatornák közül kiemelkedtek.
- Ezek szállítják a feltörő karsztvizet a kutakba – magyarázta Emily a gégemikrofonba. – Ez éppen nem lehetett megtelve, mert nyilvánvalóan jártak itt – mutatott az egyik halvány, zsíros lábnyomra a földön.
A különös lábnyomokat követve tovább indultak. A csatorna egyhangú fekete volt. Semmi különbség a járatok között... Mert kanyarogtak a járatok, ide-oda, több irányú elágazókban végződtek egyes utak.
- Több mint ezer variáció létezik – magyarázta Emily, az elágazókra utalva. – Hiába, Salvis nagy víznyerőhely.
Salvis egyszerre nagyot nőtt Dex szemében. Úgy látszik, a városok képe mutat csak romlást: Boader és az összes többi városka a kurvák helye. Meg a prostitúció... Mondjuk, gondolta Dex, a kettő ugyanaz...
Salvis egyébként különös, miért maradt ennyire titokban. Belülről gazdag volt. Karsztvíz-elvezető csatornarendszerek, fejlett biztonsági rendszer, felemelkedőben lévő ásványvíz ipar takarta a porfészket.
Különös hely volt Salvis, nem vitás.
A csapat tovább haladt. Mivel az évszázadok során sokat fejlődtek a búvárok felszerelései, ezért csaknem egy napra elegendő levegő állt a búvárok rendelkezésére. Nem kellett félniük, hogy megfulladnak.
A monoton járásba most egy különös dolog vetett véget: a csapat megindult, mintha erősödne a sodrás. Pedig nem erősödött. Mintha egy láthatatlan kötelet akasztották volna rájuk, és most húznák maguk felé. Egyszerűen megindultak, egyre gyorsabban és gyorsabban.
- Mágneses vonzás – állapította meg Emily.
- Ezt meg honnan veszi? – csattant fel Dex.
- A palackjaink fémből vannak. Az a valami, ami a csatorna végében van, most vonzza maga felé a fémpalackokat.
- Egy hatalmas mező – dünnyögte az egyik búvár.
- Talán jobb, ha egy ideig szüneteltetjük a kommunikációt – ajánlotta az egyik számítógép technikus. – A mező esetleg káros is lehet a műszereknek.
- Ha gondolják – morogta Emily. – Emily kikapcs.
A vonal pedig elnémult, a számítógépek képernyőjén beállt a sötétség.
A vonzás erősödött. Már annyira, hogy hátat kellett fordítanuiuk a menetiránynak. Egyszóval a palackok néztek előrefelé. A menet öt percig tartott – akkor aztán kiszélesedett a csatorna.
És megpillantottak egy termet.
Egy asztal volt látható, a földbe rögzítve, illetve különféle terminálok, konzolok – középen pedig egy nagy, tányér alakú tárgy – a mágnes.
Ami most csökkentette a vonzás erejét – talán beépített kamerái voltak, amik szemekként szolgáltak, és bizonyos jelre átprogramozza magát, hogy kevésbé vonzzon.
Ezzel egyébként megakadályozta, hogy a célpont sérülésmentesen – vagy halálmentesen – megérkezzen a felületére.
Így is történt. A palackok nagyot csattantak, de ez volt a legnagyobb probléma. Egyszóval nem esett senkinek sem baja.
- Megjöttünk – bólintott az egyik búvár.
- Valószínűleg, aki beállította a mágnest, azt akarta, hogy ne essen bajunk. Talán az volt a célja, hogy itt tartson minket – de miért? – Elmélkedett Emily.
- Sok mindent kell még kiderítenünk. Van még húsz óránk – jelentette egy másik búvár.
- Ráadásul még körül is kellene néznünk itt – bólintott a rendőrnő.
Sok érdekes dolog volt a teremben – kezdve a termináloktól egészen a mágnesig -, amit ki kellett deríteniük.
Nem tudták azonban, hogy erre nem lesz szükségük.
A vyrlaxi őserdő csodálatos látványt nyújtott. Mindenfelé egzotikus fák, mocsarak, folyók és gázlók. Most a csapat ééppen az egyik melegebb tájon járt: egy vízesés tetején sétáltak. Vagyis a tetejénél, ugyanis ők a mellette lévő kikövezett ösvényen ballagtak – beszélgetni nem tudtak, akkora robajjal járt a víztömeg százméteres esése.
Aztán lekanyarodtak az ösvényről és lefelé folytatták útjukat. A levegő itt meghűlt, és nőtt a páratartalom is. Csaknem kétszáz métert süllyedtek, míg végül elérték céljukat.
- Csak azt nem értem, miért nem gyalog mentünk – füstölgött az egyikük, aki a Dan Hedman névre hallgatott. És ideges volt, mert nem szokott ilyen erőltetett menetű sétához.
- Itt talán még járművel sem mehettünk volna. Bár az tény, hogy kicsit közelebb is letehettek volna minket – állapította meg a csapat vezetője.
A látvány, ami a szemük elé tárult, azonban magáért beszélt: a legalább kétszáz méter magas sziklafalba egy különös anyagból készült kaput vájtak. Ez majdnem az egész falat befedte, és boltívesen domborodott, rajta különféle mintákkal.
- Váo – ámult el Hedman.
A társuk, az egyik csempész, a Hyx nevezetű kwizek ugyancsak megerősítette, hogy a kapu nem mindennapi látvány. Fején a bőrkeményedés súrolt egy lefelé hajló lapulevelet.
Phil Maynard, a csapat vezetője beljebb vezényelte a társaságot. Ez a hely egy karmélius szentély volt, láthatólag a semmi közepén. Igazán jól elrejtették, jól védhető volt, gondoljunk csak az ide vezető útra. Talán már egy emberöltővel ezelőtt itt állt ez a kolostor.
- Csak azt nem értem, miért ide építették – kötözködött Hedman. A csapat újonca volt, fiatal, és tanulatlan. A Dan megszólításon kívül még a Zöldfülű névre is hallgatott. Türelmetlen alkat volt, előbb ütött, aztn kérdezett. Nem bírt akkora megfontoltsággal, mint mondjuk Dex százados. De ideje még volt kitanulni ezt a szakmát.
- Talán azért, mert ez a bolygó a vr’aké, és nem néznék túl jó szemmel – válaszolt vissza Phil. – Gondolkodj, Zöldfülű. Ha gondolkodnál, nem lennél ennyire külűri...
-... hogy a buszon is arannyal fizetek. Tudom, tudom – füstölgött Hedman, és kersztbe tette a karjait, jelezve, megsértődött, amiért – újra – kioktatták.
A kolostor udvara barátságosan volt berendezve. A sziklafalat magas drótkerítés vette körbe, aminek a kapuja most, a délelőtti órákban tárva-nyitva állt. A középen kikövezett út többfelé elágazott, aminek segítségével könnyebben meg lehetett szemlélni az udvarban elhelyezett vyrlaxi flóra és faunájának kiállítását. Mint egy kis park, úgy nézett ki, és újra el kellett ámulniuk. Csak azt tudnák, hogyan maradt ez titokban, mert hogy a vr’ak semmit sem tudnak a helyről, az egészen biztos!
Az út végén – miután magukba szívták a fák és növények frissességét -, egy két – vagy lehetett az három – méteres kétszárnyú ajtó kapott helyet, ami rézszínben pompázott a napsütésben. Az ajtó az érkezésükre kinyílt – talán mozgásérzékelős lehetett.
Bentről halovány fény szűrődött ki. A fényt a hatalmas ablakok szolgáltatták, amik a fejük fölött a falban vájva álltak.
Minden barnás derengésben fürdött. A monumentális helyiség végében egy oltár állt, színes mozaikokkal és festményekkel. Előtte pedig ajtók, lépcsők és szerteágazó folyosórendszerek kezdetei nyúltak el. Remekül mutatott mindez.
- Ezek a karméliusok aztán tudnak építeni – ámuldozott Hedman.
A terem két szélén több emeletes párkányok futottak végig, és ezekből is folyosók és ajtók voltak bevájva.
A hegy maga volt a paradicsom.
Azonban senki sem sietett eléjük.
Egyáltalán, nem is volt ember, sem élőlény a kolostorban.
- Szerintem beljebb mehetnénk – ajánlotta Dan Hedman.
Phil és Hyx komoran helyeseltek.
Két nap a Traluson, és a csapat átélte élete legrosszabb két napját.
Mivel a vezető rezsim nem nézte jó szemmel, hogy rájuk figyel, egy kis, külűri bolygóra egy Tellushoz hasonló bolygó ügynök csapata, ezért már az is kétséges volt, hogy beengedik őket.
A leszállás Tralus mezein persze már ennél is rosszabb volt. Fegyveres őrök jöttek eléjük. Ez mind rendben, de nem azért, hogy őket védjék, hanem hogy a bolygót védjék – a csapattól.
Akadt egy kis összetűzés. Persze az ügynökök nem akartak senkinek sem ártani. Épp ezért, még mielőtt a párbaj komolyabbra fordult volna, feladták a harcot – és az egyik tárgyalóteremben találták magukat.
A terem kör alakú volt, majd’ öt méter magas plafonnal, és a tető helyén álló kupola csak magasította ezt. Körbe-körbe nézőtér, mint egy stadionban kapott helyet, a süllyesztett padlón három sor szék és ezekkel szemben pedig egy emelvény kapott helyet.
A bírói emelvény.
Amin most a Tralus II miniszterelnöke állt, maga mögött testőrökkel.
A Tralus mindig is az emberek bolygója volt. Ugyan éltek itt más fajból kisebb populációk, de inkább maradt az emberuralom. Tralus II volt a fő bolygója a rendszernek. A Tralus II-n szántóföldek és nemesfémekben gazdag bányák kaptak helyet, illetve itt-ott néhány metropolisz méretű város.
Éppen ebben az egyik városban voltak, melynek a neve Tralus City volt. Valóban hasonlított Tellushoz, hogy a fővárost a bolygóról nevezik el. Valószínűleg Tellusról is érkeztek bevándorlók, és átörökítették ezt a hagyományt a Tralusra is.
A három széksor középső sorában ült a csapat három tagja. Vezetőjük, Ben Kennedy igencsak dühös volt a tralusiakra, hogy az egészből ekkora felhajtást csinálnak. De Ben mindig is a békés megoldások híve volt, ahogyan szinte mindegyik katasztrófa-elhárító. Ben csupán közember volt, de most neki volt a legnagyobb presztízse a csapatban.
- Nem fogom engedni, hogy a tellusiak beleköpjenek a levesünkbe! – Kiáltotta magabiztosan a miniszter. – Ez a mi ügyünk, mi oldjuk meg…
- Már megbocsásson – szólt közbe Kennedy -, de a sorozatgyilkosság az egész Külűrre kiterjed. Nem a maguk ügye, most már nem!
- Nem akarom, hogy idegenek fertőzzék meg a rendszert…
- Na, álljunk meg! Mi csak jót akarunk! Attól, hogy mi oldjuk meg, attól nem lesz fertőzött a világuk. Mi csak…
- Nem hagyom, hogy a tellusiak arassák le a babérokat – vágott vissza a miniszter. – Nem tenne jót a Tralus jó hírének.
- Csak az a baj, hogy Tralus nem egy gazdag világ. Nem tudnák megfékezni őket, nincsenek ügynökeik… Nincsenek rendőreik, vagy legalábbis nem elég erősek. Ha összefogunk, könnyebb lesz megállítani ezt az egészet…
Ilyen és ehhez hasonló érvek hangzottak el a Tellus City-beli katasztrófa-elhárítás csapatának tagjaitól. De a minisztert nem lehetett meggyőzni, észérvekkel legalábbis nem.
Valami más módszer kell…
De mégis, ha valamiért csak nem akar beleegyezni a segítségbe, csak azért, mert nem akarnak idegen kezeket ide, talán más van a dologban. Mert egy miniszter nem ilyen, legalábbis nem ilyennek kellene lennie. Egy miniszternek meg kell hogy fékezze ezt a zűrzavart. Bármi áron.
Vagy lehet, hogy más áll a háttérben.
A reménytelen beszélgetésnek egy, a terembe befutó küldönc vetett véget, aki megállt középen és azt kiáltotta:
- Darryl atya halott! A gyilkos megint támadt!
